A valóban fontos versenyekre nézve komoly sértés lenne, ha világra szóló bajnokságokként kezelnénk ezeket az eseményeket. A legtöbb versenyző HATALMAS RÖHEJNEK tartotta őket.
Ezt az ausztrál futó, Stanley Rowley mondta az 1900-ban Párizsban rendezett olimpiai játékokról – pedig négy érmet is nyert. Ezen a nyáron a világ legjelesebb sportolói a francia fővárosban gyűltek össze a nyári olimpiai játékoknak nevezett behemót sportrendezvényre. Sok tekintetben hazatértek: bár a legelső modern olimpiának nem a francia főváros adott otthont, de kétségtelenül Párizs volt a modern olimpiai mozgalom szülőhelye. Azonban, ahogy Rowley szavai is jelzik, ez a folyamat számos nehézséggel járt.
1892-ben Pierre de Coubertin báró – az akkor még kevéssé ismert sportvezető – egy szimpóziumot rendezett a Sorbonne Egyetemen, amelyen az ókori görög olimpiai játékok modern formában történő felélesztését szorgalmazta. Két évvel később, komoly szervezőmunkát követően, De Coubertin újabb nagyszabású konferenciát tartott, megint csak Párizsban, amelyen ismét összegyűltek a világ úri amatőrsportjainak vezetői. Itt állapodtak meg abban, hogy megalakítják a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot (NOB), és hogy az első modern játékokat Athénban fogják megrendezni 1896-ban. 241 sportoló utazott a görög fővárosba, hogy mindössze 19 sportágban megküzdjön egymással (a szám vitatott, mert nem mindegyiket tekintették „olimpiainak”).
De Coubertin nagy reményeket fűzött a modern olimpia 1900-ban tartandó második felvonásához, aminek Párizs adott otthont. A báró úgy vélte, hogy a párizsi játékok emelni fogják a világkiállítás – a századforduló legnagyobb világvására – fényét, amit abban az évben szintén a francia fővárosban tartottak. Ehelyett számos félreértés, az azokból származó feszültségek, elbaltázott rajtok, veszekedések sora terhelte az eseményt, ami a szervezési hibák és a rendezvényt kísérő apátia miatt végtelenül kaotikussá vált, és még a rajtpisztoly eldördülése előtt csaknem zátonyra futtatta az olimpiai eszmét.
Az „Atlétikai kiállítás” tervének egyik korai vázlatában a báró azt javasolta, hogy a párizsi játékokat „elszeparálva tartsák, pontosan reprodukálva az olümpiai szent ligetet, az Altiszt, már amennyire az ásatások és a leletek lehetővé teszik a rekreációját.” Szerette volna elérni, hogy az 1896-os athéni olimpia programjához hasonló esemény a világkiállítás sporteleme legyen, Alfred Picard, a világkiállítás igazgatója viszont nem lelkesedett az ötletért. „Abszurd anakronizmusnak” tartotta De Coubertin pogány neohellenizmusát, és „szegényesnek és a nemzet képviseletére méltatlan dolognak” nevezte a – kizárólag az amatőr úri sportolók részére rendezett – játékokat.
Az olimpia, ami nem is az volt
A világkiállítás szervezői úgy döntöttek, hogy a Concours Internationaux d’Exercices Physiques et des Sports (Nemzetközi Testedző- és Sportversenyek) néven önálló sportfesztivált rendeznek. A rendezvénysorozat programjában a horgászathoz és a galambreptető versenyek nemzeti sportbajnokságaihoz hasonló népszerű szabadidős elfoglaltságok szerepeltek, valamint az akkoriban újdonságnak számító őrületek, többek között a motorcsónak- és motorkerékpár-versenyek, azon felül professzionális pénzdíjas lövész- és kerékpáros események – nem is beszélve a korszakban népszerű tömeges gimnasztika- és íjászbemutatókról, tűzoltó- és életmentő versenyekről. De Coubertin csak arra kapott volna engedélyt, hogy pár amatőr versenyt rendezhessen a városban.
A báró azonban továbbra is fáradhatatlanul lobbizott az általa ismert francia politikusoknál, hogy támogassák az olimpia ötletét, és megpróbálta olyan pozícióba manőverezni magát, hogy a Concours eseményeinek némelyike fölött átvehesse a fennhatóságot. De nem járt sikerrel. Valójában annyira margóra szorult, hogy 1900 nyarára a NOB tagjai a mások által szervezett egyik sporteseményről a másikra futva vagy kerékpározva próbálták kitalálni, hogy melyik versenyszámot lehetne „olimpiai” eseménynek tekinteni. A párizsi közönséget egyáltalán nem vonzotta az olimpia. Mindenütt gyér volt a közönség, és a krokettversenyen (egy speciális labdajátékban) a hivatalos jelentés szerint
a nézők egyáltalán nem jelentek meg nagy számban; bár meg kell említenem a játék egy angol rajongóját, aki Nizzából Párizsig utazott érte…, de, ha nem tévedek nagyot, ez az úriember volt az egyetlen fizető néző.
Habár De Coubertin minden követ megmozgatott, a közvélemény nem érzékelte, hogy 1900-ban olimpiai játékok folynak. Nem volt se nyitóünnepség, se babérkoszorú, a világkiállítás hivatalos programjában sem történt róla említés, és csak néhány érmet osztottak ki, azt is évekkel később, visszamenőleg.
A végső sportprogramban viszont – De Coubertin szándékától eltérően – nők is szerepeltek. A véleménye ugyanis az volt, hogy „egy olimpia nőkkel elképzelhetetlen, érdektelen, visszataszító és nem helyénvaló.” Ám mivel De Coubertin és a NOB elveszítette az 1900-as párizsi olimpia feletti irányítást, nem tudták kizárni a nőket a játékokból, ahogy ez 1896-ban Athénban sikerült, ahol mind a 241 résztvevő férfi volt. A Párizsban induló 997 sportoló között már akadt 22 nő, akik összemérték tudásukat golfban, teniszben, krokettben, lovaglásban és vitorlázásban – bár egyesek furcsa úton-módon.
1899-ben, mint a korszakban a gazdag amerikaiak közül sokan, az éppen akkor Chicagóban élő Mary Abbott és lánya, Margaret vitorlással indultak el Párizs felé. Mary úgy gondolta, hogy az óhazában fogja folytatni írói, újságírói karrierjét, Margaret pedig művészetet szeretett volna tanulni, és mindketten meg akarták nézni a világkiállítást. Eredetileg nem tervezték, hogy elindulnak az olimpián, de mivel lelkes golfjátékosok voltak – Margaretet Chicagóban a sajtó is ünnepelte a helyi versenyek megnyerése és „klasszis hátralendítései” miatt –, amikor 1900-ban meglátták a versenykiírást, mindketten beneveztek. Margaret 47 ponttal nyert a kilencszakaszos pályán, kapott egy nagy porcelántálat. Mary 65-ös pontszámával hetedikként végzett. Ők voltak az első anya–lánya páros, akik olimpiai versenyen indultak.
A legjobb esetben is alkalmi
A brit Charlotte Cooper, aki már háromszor nyert Wimbledonban, Párizsban a női teniszezők egyéni versenyének első helyezettje lett. Legalább két francia versenyzőnő indult krokettben, és az olasz Elvira Guerra, a francia Jane Moulin, valamint Blanche de Marcigny a verseny- és vadászlovaglásban indult. Ez a versenyszám a díjlovaglás és az alacsony ugratások keveréke volt.
A csapatversenyek legjobb esetben is alkalmiak voltak. Az eredetileg Belgium, Hollandia, Franciaország és Nagy-Britannia között zajló krikettverseny az első két csapat visszalépése miatt egyetlen mérkőzésre redukálódott. A mérkőzés valójában britek közötti versengéssé változott – a brit Devoni és Somerseti Vándorok nevű csapat és a jórészt a Párizsban élő britekből verbuválódott francia csapat között. A játékosok erőfeszítéseik jutalmául az Eiffel-torony miniatűr mását kapták díj gyanánt.
A labdarúgás három csapat között dőlt el, az angol amatőr Upton Park, a Club Français és egy csapat különböző klubokban játszó belga egyetemista között – arra viszont nem volt idő, hogy valamennyien játszanak egymással. A Moseley Wanderers csapat, amelyik egy hasonlóan miniatűr rögbi versenysorozaton, jött, játszott, majd még ugyanazon a napon el is utazott, még azt sem tudta, hogy az olimpián vett részt. Az aranyérem a franciáké lett, akiknek a centerjátékosa, a haiti–francia orvostanhallgató Constantin Henriquez volt az első fekete sportoló az olimpiai játékokon, és első, aki aranyérmet is nyert.
A lovaspólóban még esetlegesebb volt az összeállítás: a négy csapat ír, brit, mexikói, amerikai és francia versenyzőkből állt, akiknek megengedték, hogy több csapat tagjaként is pályára léphessenek.
Maratoni káosz
A maratoni futás körüli anomáliák jól példázzák az olimpiai játékokra jellemző általános fejetlenséget. Az esemény helyszínét alig-alig jelölték ki, így a futók gyakorlatilag kerékpárokkal, buszokkal és villamosokkal dodzsemeztek az utcákon a helyükért. Amikor a nagy favorit amerikai Arthur Newton áthaladt a célvonalon, azt hitte, megnyerte a versenyt. Nemsokára kiderült, hogy egy svéd és három francia versenyző végzett előtte – annak ellenére, hogy azt állította, egyetlen más versenyző sem előzte meg. A rossznyelvek szerint a győztes Michel Théato egy párizsi pékség kifutófiúja volt, aki helyismeretét kihasználva le tudta rövidíteni az útvonalat, és tisztességtelen előnyre tett szert. A hatodikként végző kanadai Dick Grant még pert is indított a NOB ellen,
A rúdugrás szintén számos sebből vérzett. Az eredetileg vasárnapra tervezett versenyt az Egyesült Államokból érkezett, mélyen hívő keresztény versenyzők jelenléte miatt másnapra tették, ők ugyanis nem voltak hajlandók az Úr napján versenyezni, és meggyőzték a szervezőket, hogy halasszák hétfőre az eseményt. De azok később mégis úgy döntöttek, hogy vasárnap rendezik meg a versenyt – anélkül, hogy erről értesítették volna az érintett keresztényeket. A nélkülük tartott eseményt egy másik amerikai, Irving Baxter nyerte meg. A dühös templomjárók természetesen hevesen tiltakoztak, ezért hétfőn és csütörtökön további rúdugró versenyeket tartottak, amelyeken két, vasárnap nem versenyző keresztény, Bascom Johnson és Dan Horton végzett az élen. A vita ezzel korántsem ért véget: a hivatalos szervek nem voltak hajlandók elismerni ezeket a későbbi versenyeket, és Baxtert kiáltották ki aranyérmesnek. Hortonnak egy esernyőt ajánlottak fel kárpótlásul.
A négypárevezős versennyel is problémák adódtak. Három elődöntőt rendeztek, és a három győztes és egy második helyezett jutott a döntőbe. A második és a harmadik elődöntőben kiesett csapat viszont jobb eredményt ért el, mint az első elődöntő győztese – és emiatt ők, szintén nem meglepő módon, erőteljesen tiltakoztak. A szervezők ezután úgy döntöttek, hogy hat hajóval szervezik meg a döntőt – de mivel a pályát négy hajó számára tervezték, ez kivitelezhetetlennek bizonyult. A kompromisszumos döntés értelmében két döntőt szerveztek, egyenként három hajóval, így minden versenyző csapat szerzett valamilyen érmet.
Reklámarany
A NOB viszont píárdiadalt aratott, ugyanis az amerikai Alvin Kraenzlein személyében egy igazi sztárt mutathatott be a játékokon. A fiatalember négy aranyérmet nyert, 60 méteres rövidtávfutásban, 110 és 200 méteres gátfutásban és távolugrásban. Kraenzlein forradalmasította a gátfutás technikáját: ő volt az első, aki a régi, test alá húzott mindkét lábas technika helyett a mai stílusban, egyik lábát előre nyújtva ugrotta át az akadályokat. Stílusos öltözködése is nevezetessé tette: Párizsban Oxford-gallért, selyem kravátlit és simlis sapkát viselt.
A rend kedvéért érdemes feljegyeznünk, hogy a magyarok a (máig vitatott) éremtáblázat 11. helyén végeztek egy aranyéremmel – a diszkoszvető Bauer Rudolfnak köszönhetően, aki úttörő módon a ma is alkalmazott fordulásos technikával nyerte meg a versenyt –, valamint két-két ezüst- és bronzéremmel. A következő évtizedekben a NOB-nak nem sikerült megnyugtató módon eldöntenie, hogy az 1900 nyarán rendezett események közül melyik szám tekinthető az olimpia részének, és a döntéshozatalhoz szükséges következetes kritériumrendszert sem sikerült felállítania.
Pár évvel később némileg javult a helyzet. Az 1904-es olimpiát a Missouri állambeli St. Louisban tartották, az óriási világkiállítás, a Louisiana Purchase Exposition atlétikai mellékeseményeként. De Coubertin azt szerette volna, ha a játékokat Chicagóban rendezik, és az ottani egyetemi kékvérű barátai lesznek a házigazdái, de a kiállítás szervezői nem mentek bele, hogy ugyanabban az évben rivális versenyt rendezzenek az Egyesült Államokban.
1906-ban egyébként a görög királyi család a NOB néhány renegát tagjával együttműködve alternatív olimpiai játékokat tartott Athénban. De Coubertin nem volt hajlandó részt venni a St. Louisban és az Athénban rendezett eseményeken, ő a Londonban 1908-ban megrendezett negyedik modern játékokra összpontosított. Ezúttal a brit királyi család figyelmének és a báró szoros felügyeletének köszönhetően sokkal inkább De Coubertin szája íze szerint alakultak az események. Csak 1912-ben, a stockholmi ötödik olimpián jutott el oda a NOB, hogy már önálló esemény lett a versenysorozat, és innen datálható az a folyamat, amelynek eredményeként az olimpia a legrangosabb sportesemények egyike lett.
Nem meglepő, hogy Coubertin báró az 1900-as káoszra visszatekintve később így vélekedett:
Kész csoda, hogy az olimpiai mozgalom túlélte ezeket a játékokat.
A cikket Rindó Klára fordította.
