A ligetet alkotó fák alatt látszik, hogy a rét itt már tavacskának adja át a helyét, de az elöntés jó 90 százalékát olyan sűrűn növi be a sás, hogy könnyű elvéteni a határt. Mire az ember lenéz, mi cuppog a talpa alatt, már le is húzta a cipőjét az egyre ragadósabb iszap, másfél méterrel odébb pedig térdig áll a vízben. Megéri. Ez a pár lépés törli a budapesti reggeli csúcs rémségeit a fejünkből:

a Vízipók-Csodapók mesevilágába kerültünk élőben, három dimenzióban.

A Tápióság külterületén fekvő, vízjárta terület önmagában már létezése okán különleges. Vizesélőhely, ami kontinentális klímán az egyik legnagyobb fajgazdagságot nyújtja, miközben a klímaváltozás hatására Magyarországon is szélsebesen tűnnek el ezek a helyek. Másrészt az egészet egy hódcsaládnak köszönhetjük, ezek az ökoszisztéma-mérnökként ismert állatok hozták létre a mocsarat.

Természetvédelmi oltalom alatt álló területről lévén szó, ide nem szabad csak úgy begázolni, mi sem tehetnénk „egyedül”, csupán a magunk örömére. Két biológust, Juhász Erikát, az Ökológiai Kutatóközpont fiatal kutatóját és Dr. Vági Balázst, a Debreceni Egyetem tudományos munkatársát kísértük el egy úgynevezett herpetológiai felmérésre. Erika a hódok, Balázs a kétéltűek szakértője, a herpetológia pedig a kétéltűekkel és hüllőkkel foglalkozó tudományág hivatalos megnevezése.

Csillogó, kövér gyöngyök

A vízálló túracipő itt még belépőnek sem elég, előkerülnek a combcsizmák, a hosszú nyélre szerelt hálók, a vízálló tokba zárt diktafon, és irány a mocsár. Előtte minket is ellátnak pár jó tanáccsal a kutatók: kicsiket kell lépni, legalább fele akkorát, mint egyébként, és ha az iszap megfogja a lábat, izomból úgysem tudjuk kihúzni. Csak esés lesz a vége, szabadulni a lábfejet lassan jobbra-balra mozgatva kifelé emelve lehet. A zsebeinkből ezek után már magunktól pakoljuk biztonságos helyre a telefont, a kulcsot, az iratokat.

A Tápió itteni ágát annak idején ugyanúgy ásott, egyenes, mesterséges mederbe terelték, mint a legtöbb vízfolyásunkat. Közel egy évtizede jelentek meg itt a hódok, akkor alakult ki ez a mintegy héthektáros vizesélőhely

– kezd képbe helyezni Juhász Erika.

Kiterjedése viszonylag állandó, aszályos időben azonban nyár közepére a patakkal együtt ki is száradhat, ám amíg a mederben minimális víz is csordogál, addig a hódok megoldják az utánpótlást. Több kérdésre most nincs idő, indulni kell.

A felmérés hosszú és monoton munka, libasorban haladunk, tíz pici lépés előre és állj. Erika regisztrálja a vízfelszín feletti és alatti növényborítottságot, miközben Balázs bemondja a vízmélységet, majd a protokoll szerint négyet mer a hálóval. Nagyobb borsó, kisebb babszem méretű ebihalak vergődnek benne a növényi törmelék között, gyorsnak kell lenni, mert kopoltyúval lélegeznek: két Bufo bufo, négy Hyla, egy Pelobates – sorolja a latin neveket a kutató, apróságok vissza, és megyünk tovább.

Ha valaki látott már természetfilmekben vagy egy-egy pocsolya mélyén lubickoló ebihalakat, minden bizonnyal sötét színű kis teremtményekként emlékszik rájuk, egy nagy gyomor, két szem és ficánkoló farok az egész állat. A napfényre kiemelve azonban pöttyözött, sávozott, csillogó arany és vörös színben pompáznak, mintha nagydarab gyöngyök lennének. Erika és Balázs hiába mutatja, képtelenség hirtelenjében megjegyezni, melyiknek milyen távolságra állnak a szemei, hol látható a ködszerű foltozás meg a tucatnyi jel, ami alapján a szakértő szem azonnal azonosítja a fajt.

A Vízipók mesevilága

Tíz apró lépés, az egész kezdődik elölről, így haladunk vagy 150 métert, vezetőim koncentrálnak, és miután harmadszor is elfelejtem bemondani a megállóknál azt a két szót, amivel Erika megbízott, inkább hagynak nézelődni. Én meg őket dolgozni, varázslatos ez a mikrovilág.

A vízfelszín alatt növények áthatolhatatlan sűrűsége nyújt remek búvóhelyet a vízi apróságoknak, míg máshol a csaknem embermagasságú sás a felszínen nyújt rejteket saját tapasztalatból legalább egy hattyú és egy szárcsa családnak, de ki tudja, valójában még mi mindennek. Kidőlt fán kistányér méretű mocsári teknős napozik, gyanakvóan forgatja a fejét közeledtünkre. Szinte hallhatóan kattog benne, hogy maradjon vagy meneküljön, nem akar elhamarkodottan dönteni, azt a páncélt nyilván nem egykönnyen küzdötte fel a tuskóra.