A 2024-es korai tavasz miatt körülbelül egy hónapnyi előnybe került a természet a naptárral szemben, aminek megvannak az árnyoldalai. Nemrég arról számoltunk be, hogy egyes csípőszúnyogok már februárban aktívvá váltak – ami igencsak baljós előjel az idei szezont illetően –, most pedig a „mindent felzabáló”, barna meztelencsigák kezdődő inváziójáról érkeznek hírek. Kollégánk nyugat-magyarországi kertjében már nagy tömegben pusztítják a veteményt, virágokat, tapasztalatai szerint korábban előbújtak, és többen is vannak, mint a megelőző években. Észrevételeivel pedig nincs egyedül.
Behurcolt, és hazánkban (is) invázióssá váló fajról, az úgynevezett spanyol meztelencsigáról (Arion vulgaris) van szó, és ahol nagy számban megjelenik, ott tényleg rövid idő alatt „tarra rág mindent”. Károkozása jelentős, terjeszkedése megállíthatatlan, speciális védekezésre nincs mód, miközben
Turóci Ágnes malakológust, a HUN-REN Agrártudományi Kutatóközpont Növényvédelmi Intézetének tudományos segédmunkatársát kérdeztük.
Csigakompatibilis a mostani időjárás
A spanyol meztelencsigát 1985-ben azonosították először Magyarországon, minden bizonnyal kereskedelmi szállítmányokkal érkezett hazánkba. Azóta gyakorlatilag mindenhol elterjedt, ám az állományfelmérések tanúsága szerint nem azonos mértékben: a Dunántúl a legfertőzöttebb, keletre haladva csökken az egyedsűrűség. Ennek egyik oka, hogy az invázió nyugatról indult, idővel feltehetően minden alkalmas élőhelyet benépesítenek. A másik viszont az egyes évek közötti különbségekre is rávilágít.
A faj a meleg és nedves időt kedveli, márpedig hazánk legcsapadékosabb tájai nyugaton fekszenek, míg az Alföldön nem ritkák a hosszan tartó száraz, meleg periódusok
– mondja a 24.hu-nak Turóci Ágnes.
Ez a nedvességigény köszön vissza éves és akár napi szinten is: aszály idején a csigák visszavonulnak, elrejtőznek a gyilkos szárazság elől, míg csapadékosabb évben, esősebb napokon, hetekben helyenként lépni is alig lehet tőlük. Idén eddig – minden más szempontból szerencsés módon – nincs hiány égi áldásban, kellemes melegben, a kertpusztítók élnek, virulnak, szaporodnak és alig győzik kielégíteni feneketlen étvágyukat.
A jövőt még megtippelni sem lehet. Az inváziós fajokra általánosságban jellemző, hogy széles ökológiai toleranciával, és több olyan tulajdonsággal rendelkeznek (pl. gyors szaporodási ráta), amely potenciális előnyt jelenthet a helyi ökosziszémában jelen lévő, őshonos fajokkal szemben. Nem tudjuk, mi lesz és „hol lesz” a vége.
Csigakelesztően meleg tél
A jelent illetően ellenünk dolgozott az 1901 óta legmelegebb tél is, a február például még egy átlagos márciusnál is enyhébb volt. Normál esetben a spanyol meztelencsigák párzási időszaka június végétől november végéig, december elejéig tart, a csúcspont augusztus és szeptember. Kölcsönös megtermékenyítés után rakják le tojásaikat pár centivel a földfelszín vagy tereptárgyak alá, védett helyre.
Egyetlen egyed többször is párosodhat, egy évig tartó élete során 200-400 tojást rak. A kicsik 3-5 hét után bújnak ki a tojásból, majd 6-9 hónap elteltével maguk is párosodnak, szaporodnak. Az idősebbek késő ősszel elpusztulnak, az utolsó hetekben kikelt ifjoncok és ritkábban a tojások telelnek át, utóbbiak kemény héja hatékony védelmet nyújt a mostoha körülmények ellen.
A szakember kiemeli, hogy laboratóriumi körülmények között a tojásokban már 10-15 fokon megindul a fejlődés, az ideális azonban a 20 Celsius-fok, e felett már nem fejlődnek gyorsabban az embriók. A kikelés sikeressége is 10–15 fokon a legoptimálisabb, így aztán az enyhe tél és korai tavasz két fontos következménnyel jár:
- több példány éli túl a telet, ezzel eleve nagyobb számban kezdenek szaporodni;
- az egyedek korábban bújnak elő, ezzel életciklusuk előbb kezdődik, ősz végéig pedig több generáció jöhet világra.
A személyes leszámolás a leghatékonyabb
Itt tartunk most. Friss, országos felmérés híján nem jelenthetjük ki, hogy idén tavasszal valóban „több a spanyol meztelencsiga”, de látjuk: a körülmények az egyedszám növekedésének kedveznek. Nem tudhatjuk előre, miként alakulnak a nyár csapadékviszonyai, de abban biztosak lehetünk, hogy ha aszály jön, akkor a csigák is visszavonulót fújnak – eltűnni nem fognak, viszont jócskán megritkulnak.
Az örök kérdés pedig, hogy mit tehetünk ellenük? A válasz továbbra is: semmit, pontosabban semmi olyat, ami egyébként hasznos, őshonos fajainkat nem veszélyezteti. Az általános irtószerek persze rájuk nézve is végzetesek, miközben minden más puhatestűt elpusztítanak, és ugyanez igaz az egyébként hatékony sörcsapdára – a védekezés lehetőségeiről, kockázatiról és a tévhitekről itt írtunk részletesebben.
A legtermészetbarátabb megoldás idő- és energiaigényes. Napközben forgassuk meg pihenőhelyeiket, a földre dobott cserepet, követ, tálkát, virágtartót, nézzünk be az árnyas bokrok alá, és gyűjtsük össze a pihenő csigákat. A hűvösebb esti vagy hajnali órákban, illetve eső után lépnek akcióba, ilyenkor a veteményesben is tetten érhetjük őket, és még könnyebb az elfogásuk. Sokan sokféle módszert használnak az elpusztításukra, sós víztől a kiskapáig széles a repertoár. Nehéz mellényúlni:
Ha településeken nagyméretű, narancssárga vagy barna meztelencsigát találunk, nagy biztonsággal azonosíthatjuk idegenhonos spanyolként, hazánkban nem él olyan őshonos rokona, amelyikkel ilyen környezetben a laikus összekeverhetné
– nyugtat meg Turóci Ágnes. Hozzáteszi: itt az emberi környezet a kulcsszó, természetközeli élőhelyeken ugyanis elvétve akadnak őshonos fajok, melyekkel főként fiatal korban összekeverhető, ezekre viszont nem szabad ellenségként tekinteni.
Ez a spanyol nem spanyol
Végezetül nézzük, honnan is származik ez a károkozó spanyol, mert nevével ellentétben nem Spanyolországból.
A csigát, amely az 1980-as években elkezdett Nyugat-Európából kelet felé terjedni és veszélyes inváziós kártevővé válni, először Arion lusitanicus fajként azonosították a kutatók. Magyarországon ráragadt a spanyol meztelencsiga név, pedig a fajnév Portugália római kori nevéből (Lusitania) származik. Később kiderült, hogy az Arion lusitanicus sosem vált invázióssá, és kizárólag Portugáliában él, a veszedelmesen terjedő faj pedig az Arion vulgaris, amelynek az őshazája valószínűleg valahol Délnyugat-Franciaországtól Délnyugat-Németországig terjedhet.
