A tulipánok, ezek a liliomfélék családjába tartozó hagymás dísznövények, először a 16. század közepén tűntek fel Európában, a törökök közvetítésével kerültek oda Közép-Ázsiából. A művelt európai elit nagy lelkesedéssel fogadta az új virágot, szépsége és variációi kifogyhatatlan beszédtémát és lázas csereberét eredményeztek a tehetősebbek, a magas rangúak között. Különösen a vírusfertőzés miatt sávokkal tarkított variánsok számítottak kelendőnek.
A pestis felverte az árakat
A legnagyobb vonzerejüket azonban Németalföld északi tájain, holland területeken fejtették ki. A nagy arányú bevándorlás és a tengerentúli kereskedelemből szerzett extraprofit jelentős tőkét injekciózott a gazdaságba, és ez a felesleg lehetővé tette azt is, hogy a vagyonosabb polgári rétegek a kertészkedés felé forduljanak. A felvirágzó kertkultúrában a tulipánok egyre növekvő szerepet töltöttek be. Bár maguk a virágok még viszonylag ritkán fordultak elő, a legkiválóbb fajták kiemelkedő áron cseréltek gazdát az 1620-es években.
1635–1636-ban aztán váratlan fordulat történt: bubópestis söpört végig a területen, ennek következtében sokan haltak meg, és örököseik hirtelen nagyobb pénzhez jutottak. A Haarlemhez hasonló városokban ezután felfutott a tulipánkereskedelem. 1636 őszén egyre magasabbra szöktek az árak, az eladók ezért kitáncoltak a korábban kötött üzletekből, hogy minél nagyobb profitra tegyenek szert.
A kereskedés ugyanis ekkorra már határidős piacon folyt, így valójában nem magukkal a virágokkal, hanem a később átadásra kerülő hagymáikkal folytattak adásvételt, a tulipánokat csak 1637 júniusában kellett volna leszállítani.
Nem volt olyan nagy törés, mint hittük
Időközben, 1637 januárjában még meredekebben emelkedtek a tulipánárak, egyes ritka hagymákért akár darabonként több mint 6 ezer guldent is elkértek, ami egy ház árával vetekedett. Februárban azonban kipukkadt a „tulipánláznak” is nevezett lufi, és korábbi értékük kevesebb mint 10 százalékára zuhant a hagymák ára. Ekkor már a vásárlók léptek vissza az üzlettől, elutasították a korábban megrendelt áru átvételét, és igyekeztek felmondani a szerződést.
Ma már az ostoba befektetés szinonimájaként használják a „tulipánmániát” a közgazdasági szakkönyvek, s ezzel tulajdonképpen egy az egyben átveszik azt az értékrendet, amelyet az 1630-as években szajkóztak az újságok. A gazdasági válság mértékét azonban évszázadokon át jelentősen eltúlozták, számos csődöt és öngyilkosságot tulajdonítva neki.
Ezzel szemben bebizonyosodott, hogy valójában igen kevesen veszítettek pénzt, és azok számára sem jelentett ez különösebb anyagi terhet. A probléma, amit a „tulipánláz” feltárt, alapvetően nem gazdasági, hanem kulturális természetű: a hitelgazdaság alapja a bizalom, és ez az, amit kikezdtek az 1630-as évek eseményei.
