Richard Nixon, vagyis „Tricky Dicky” talán a legsötétebb emlékezetű amerikai elnök (1969–1974), akit elsöpört a Watergate-botrány, így első és máig utolsó elnökként dicstelenül távozott a hivatalából, ahogy azt Woody Allen a jövőben játszódó, 1973-as Hétalvó című disztópiájában megjósolta – hozzátéve, hogy miután kiköltözött a Fehér Házból, le kellett számolni az ezüstkészletet. Bukása után két évtizedig Nixon-szavazóként ábrázolták az eszelősöket és a sorozatgyilkosokat a hollywoodi filmekben, és azóta is „Dicknek” neveznek minden ügyeskedő háttérembert az amerikai politikai krimikben. Ezt talán mégsem érdemelte volna a republikánus elnök, hiszen külpolitikai sikerei mellett a „csendes többség” nevében átmenetileg konszolidálta az 1960-as évek végére permanens zavargáshullámba süllyedő Egyesült Államokat, s alighanem csak Churchill volt nála szívósabb politikus a 20. században.
Nem vitte tovább a szatócsboltot
A szerethetetlen, de sokáig tisztelt, majd félt, végül megvetett Richard Milhous Nixon 1913. január 9-én született a kaliforniai Yorba Linda kisvárosban – ahol később, 1990-ben elnöki könyvtárat alapított. Két bátyja is meghalt, így mehetett egyetemre – ugyanis csak egy gyermek tandíjára volt pénze a „kispolgári” egzisztenciájú Nixon családnak –, és két Kennedy lelövése kellett, hogy elnök lehessen belőle. Ez nem akármilyen lelki teher lehetett, ahogy azt Oliver Stone pszichologizáló Nixon című 1995-ös életrajzi filmje is boncolgatja, amelyben Anthony Hopkins a bulldogtekintetű Nixonná lényegül át.
Bár felvették a Harvard és a Yale egyetemekre is, nem engedhette meg magának, hogy a kontinensnyi ország túloldalára költözzön, így a nem túl rangos, közeli Whittier Főiskolán végzett. Irigységét idővel gyűlöletté fordította a keleti parti politikai és értelmiségi elittel szemben, ki nem állhatta a dúsgazdag Kennedy fiúkat, akiknek csak megszületni volt nehéz, és akiket sztárprofesszorok korrepetáltak.
Nem vitte tovább a családi szatócsboltot (a demokraták később azzal támadták egy elhíresült kampányhirdetésükben: „Venne-e Ön ettől a férfitól használt autót?”), hanem ügyvédként és hivatalnokként helyezkedett el. Kvéker hite miatt nem kellett volna bevonulnia, de bizonyítani akart, így 1942-től a haditengerészetnél szolgált három és fél éven át. A második világháborúból hazatérve lépett a politikai pályára, 1946-ban republikánus képviselővé választották (1947–1950) a szülőföldjén.
Aki izzad, az hazudik?
A McCarthy-korszakban antikommunista politikusként lett ismert, a kongresszusi testület „legokosabbjaként” tagja lett az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnak – ezzel a politikai pedigrével Nixon később megengedhette magának, hogy kedélyesen csevegjen Maóval Pekingben, amiért egy liberális politikust széttépett volna a konzervatív sajtó. Igazán ismertté az Alger Hiss-ügy tette: a Carnegie Békealapítvány elnökét Nixonék kémkedéssel vádolták meg, a demokraták azonban védelmükbe vették a korábbi New Deal-kormányembert, akinek a neve lehetséges ENSZ-főtitkárként is felmerült. Azonban kiderült, hogy nincs szó „boszorkányüldözésről”, mert Hiss tényleg titkokat játszott át az szovjeteknek.
1950-ben, 37 évesen kaliforniai szenátorrá választották, majd az 1952-es választáson induló republikánus elnökjelölt, a második világháború szövetséges főparancsnokaként a szovjetekkel együttműködő Eisenhower az antikommunista Nixont választotta maga mellé „rossz zsarunak”. 1953 és 1961 között az idejét legszívesebben golfozással töltő Eisenhower alelnökeként sokat utazott, 58 országban tett hivatalos látogatást, köztük a Magyar Népköztársaságban is járt. 1959-ben a szovjet pártfőtitkár Hruscsovval vitatkozhatott a moszkvai Szokolnyiki parkban rendezett amerikai kereskedelmi kiállításon.
Az emlékezetes „konyhai vitánál” rosszabbul sikerült neki az 1960-as médiatörténeti Kennedy–Nixon-vita, ez volt az első elnökjelölti összecsapás, amelyet a televízióban is sugároztak. A stúdióba a kampánykörútjáról érkező, fáradt Nixon konzervatív férfieszményeinek megfelelően visszautasította, hogy sminkeljék, ezért látványosan izzadni kezdett a reflektorfényben, márpedig közismert előítélet, hogy aki izzad, az hazudik. Akik rádióban hallgatták a vitát, a felkészült alelnököt gondolták győztesnek, akik viszont már tévén nézték, a sármos John Fitzgerald Kennedyt.
Rendpárti jelölt
Nixon a médiát hibáztatta az elnökválasztáson elszenvedett kis különbségű vereségéért, ahol Kennedy enyhén szólva vitatható körülmények között szerezte meg Illinois állam elektori szavazatait. Nixon államférfiúságára vall, hogy a saját politikusi karrierje helyett az ország érdekeit tartotta szem előtt, és elismerte riválisa győzelmét. Ezután ügyvédként dolgozott, majd amikor az 1962-es kaliforniai kormányzóválasztáson is elbukott, úgy tűnt, végleg befellegzett neki politikusként, így jogászként helyezkedett el New Yorkban.
Visszatérését a korát megelőzően radikális republikánus jelölt, Barry Goldwater 1964-es óriási bukása tette lehetővé, valamint az, hogy a bezuhant népszerűségű Lyndon Johnson elnök 1968-ban mégsem vállalta a megmérettetést az eszkalálódó vietnámi háború és a belpolitikai feszültségek miatt. A „csendes többség” belé helyezte a bizalmát, amikor egyre többen kezdtek nosztalgiát érezni az Eisenhower-korszak iránt.
Politikája egyáltalán nem bizonyult konzervatívnak: 1971-ben szakított a Bretton Woods-i pénzügyi rendszerrel, a dollárt leválasztották az aranyalapról, árrögzítéssel küzdöttek az infláció ellen. Az bármelyik liberális elnöknek a dicsőségére vált volna, hogy megszüntették a katonai sorozást, és 21 évről 18-ra szállították le a szavazói korhatárt. Nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger pedig új irányt szabott az amerikai külpolitikának azzal, hogy a „háromszögelés” diplomáciai stratégiájának keretében kiegyezett a kommunista Kínával, így nyomást gyakoroltak a szovjetekre, akikkel 1972-ben megkötötték a SALT-I fegyverkorlátozási egyezményt, a hidegháborús „enyhülés” (détente) mérföldkövét. Ezzel pedig a kommunista nagyhatalmak által kicsit magára hagyott Észak-Vietnámot rákényszeríthették az 1973. január 27-én megkötött párizsi fegyverszüneti megállapodásra.
Lemondott és kegyelmet kapott
A sikereknek tudható be, hogy az 1972-es elnökválasztáson az amerikaiak Nixon mellé álltak, aki a népi szavazatok 61 százalékát söpörte be. Éppen ezért teljesen felesleges volt lehallgattatni a vergődő Demokrata Párt kampányközpontját a washingtoni Watergate-irodaházban. Bár a Kambodzsa elleni, kongresszusi jóváhagyás nélküli titkos háborúja sokkal nagyobb bűn volt, mégis a Watergate-botrányba bukott bele Nixon – ennek jelentősége ahhoz hasonlított, mint amikor adócsalás miatt ítélték el Al Caponét.
Nixon minden eltussolási kísérlettel csak mélyebbre süllyedt a mocsárban: az eredeti botránynál is nagyobbat szólt, amikor elrendelte a Watergate-ügy vizsgálóbírójának leváltását. A makacssága és a paranoiája lett a veszte: végül azok a lehallgató-készülékek buktatták le az elnököt, amelyeket ő szereltetett be a Fehér Házba, hogy lebuktassák a szivárogtatókat. „Nem vagyok csaló!” – deklarálta vizsgálat alá helyezve 1973. november 17-én, de kiderült, hogy nem csak csaló, hanem hazug is. Az impechmenttől és a hivatalától megfosztástól, az elítéléstől félve mondott le 1974. augusztus 8-án, cserében addigi alelnöke és utódja, Gerald Ford az első elnöki intézkedéseként kegyelemben részesítette.
1994. április 27-i temetésén öt utódja, Gerald Ford, Jimmy Carter, idősebb George Bush, Ronald Reagan és Bill Clinton tisztelgett előtte, de a legtalálóbb jellemzéssel Hunter S. Thompson búcsúztatta a Csaló volt című nekrológjában: hazudozott, de elnök volt. Ma már a demokraták is nosztalgiával gondolnak rá.
