Az 1850-es években az Egyesült Államok megosztott ország volt, a rabszolgaság – a felszabadító mozgalom erősödése ellenére – 15 déli államban még nem szűnt meg. 1850-ben a második „Szökött rabszolga törvény” megerősítette a rabszolgatartók jogát ahhoz, hogy visszahurcolják azokat a rabszolgákat, akik átszöktek valamelyik szabad államba. Ám a veszélyek ellenére a szabadság kilátásai egyeseket mégis arra csábítottak, hogy megkíséreljék a szökést.
A gyilkosságba hajszolt anya
Közéjük tartozott a Garner család is, amely 1856 elején próbált megszökni. A Kentucky állambeli Boone megyében éltek, a szabad, illetve rabszolgatartó államok közötti választóvonalat képező Ohio folyó mentén. A 22 éves Margaret Garner és négy gyermeke a richwoodi Archibald K. Gaines rabszolgája volt, Margaret férje, Robert és szülei egy szomszéd birtokos, James Marshall tulajdonát képezték.
Az élet elképzelhetetlenül kemény és kegyetlen volt Margaret és családja számára: Roberttel kötött házasságát az állam nem ismerte el törvényesnek, és mivel különböző gazdáik voltak, nem élhettek együtt, és csak akkor láthatták egymást, amikor azt a rabszolgatartóik megengedték. Gyermekeik automatikusan Margaret gazdájának tulajdonába kerültek, aki bármikor eladhatta őket. Margaret arra kényszerült, hogy egyedülálló anyaként nevelje őket, az anyaság és a Gaines család igényei között egyensúlyozva, akik gyakorlatilag napi 24 órás szolgálatot vártak el tőle.
1856. január 27-én a Garner család kísérletet tett a szabadulásra. Az éjszaka közepén, amikor a hőmérséklet -20 Celsius-fok alá süllyedt, Robert és szülei elhagyták a Marshall-gazdaságot, elmentek Margaretért és a gyermekekért, majd 25 és fél kilométert tettek meg az Ohio partjáig. A rendőrségi őrszemeket elkerülve, karjukban a gyermekekkel átlopakodtak a folyó jegén. A Garner család a hajnali órákban elérte egy rokonuk házát Cincinnatiban, ahol a szökött rabszolgákat titkos útvonalakkal, búvóhelyekkel segítő „földalatti vasút” (Underground Railroad) mozgalom tagjaitól vártak támogatást.
Tervüket azonban hamar felgöngyölítették: a házat néhány órán belül rendőrbírók vették körül, akiknek parancsuk volt arra, hogy kényszerrel visszavigyék őket gazdáikhoz. Tudva, hogy az elfogatás elkerülhetetlen, Margaret
Margaretet letartóztatták, mielőtt beválthatta volna a fenyegetését. Garneréket börtönbe vitték, ahol Margaret így magyarázta tetteit az őt meglátogató lelkészeknek: „Tudtam, hogy jobb nekik, ha hazatérnek Istenhez, mintha visszamennek a rabszolgaságba.” A Szökött rabszolgák törvényének értelmében Margaretet nem állították bíróság elé gyermekének megölése miatt, ehelyett azonban megmaradt családjával együtt visszavitték rabszolgatartóinak őrizetébe – és egy nyomorúságos életbe.
Az illegális magzatelhajtó
Elizabeth Taylor bábaasszony sürgősen a lakására hívott egy helybeli orvost az ausztráliai Melbourne-ben 1886. július 22-én, és miután szélesre tárta az ajtót, bizalmasan közölte: „Bajban vagyok”.
Három nappal korábban Elizabeth egy Julia Warburton nevű, 21 éves hajadon színésznőn végzett abortuszt. Abban az időben Ausztráliában a törvény tiltotta és hosszú börtönnel büntette az effajta beavatkozást, a Julia helyzetében lévő, kétségbeesett nők közül mégis sokan fordultak olyan „ügyes szülésznőkhöz”, amilyen Elizabeth is volt. A korai terhességet meg lehetett szakítani gyógyszerrel, amelyet gyakran „női piruláknak” hívtak, ha pedig ez nem segített, akkor fizetség ellenében igénybe vehették a szakképzett orvos vagy a közösség egy hozzáértő nőtagja által elvégzett műtéti beavatkozást. Az ilyen szolgáltatások ugyan széles körben elterjedtek, sőt, még diszkréten hirdették is ezeket tekintélyes újságokban, mégsem voltak mindig biztonságosak. Július 19-én Julia felkereste Elizabeth-et, hogy az asszony elvégezze rajta a tiltott műtétet – három nap múlva meghalt.
Elizabeth odahívott egy orvost, akiről köztudott volt, hogy maga is végez abortuszokat, ezért számított az együttérzésére. Ám hiába próbálta rábeszélni őt, hogy adjon ki egy olyan halotti bizonyítványt, mely szerint Julia májmegnagyobbodásba halt bele, az orvos ezt megtagadta, Elizabeth-et pedig gyilkosság miatt letartóztatták. Nem ez volt az első eset, amikor meggyűlt a baja a törvénnyel, 1882 és 1885 között három másik nő halálának okozásával is megvádolták, akiken illegális abortuszt végzett.
Ezúttal drága ügyvédeket fogadott fel, akik azzal érveltek, hogy Julia tablettákkal már korábban megszakította a terhességét, Elizabeth pedig szülésznőként csupán az életét próbálta megmenteni azáltal, hogy eltávolította azt, ami a testből természetes úton nem lökődött ki (így például a méhlepény). Elizabeth-et emberöléssel vádolták és 2 év börtönre ítélték. Kiszabadulása után újrakezdte tevékenységét, amit hamarosan a hatóságokkal való újabb összeütközések követtek. 1909-ben, emberölésért kiszabott utolsó börtönbüntetésének letöltése alatt halt meg.
A 19. századi abortuszról gyakran a piszkos, félreeső utcákban, szakképzetlen, pénzéhes asszonyok által végzett eljárás képe jelenik meg előttünk, Elizabeth Taylor azonban szakképzett is volt, és hivatásos orvosokkal is kapcsolatban állt. Jóllehet, minimum 8 nő halála Elizabeth hibájára utal, sok – valószínűleg több száz – másik nőn sikeres beavatkozást hajtott végre.
Bár rossz hírem van, közel sem vagyok olyan rossz, amilyennek az emberek hisznek
– mondta egyszer.
A kitervelt gyilkosságba keveredő hűtlen feleség
Az 1920-as években Anglia temérdek lehetőséget kínált a fiatal nőknek, az oktatás bővülésének és az első világháború utóhatásainak köszönhetően bővében voltak az álláslehetőségeknek. A ruhák rövidebbek, a frizurák simábbak lettek, megszaporodtak a mozik és a táncklubok, az egyenlőség azonban továbbra is távolinak tűnt.
A legtöbb nő számára még mindig a házasság jelentette a biztos révet, amely sokaktól a karrierjük feladását követelte, egy férjes asszonynak például még mindig a férje engedélye kellett ahhoz, hogy a saját nevén bankszámlát nyithasson. A közerkölcsöt védelmező kampányok a házasságon kívüli kapcsolatok veszélyeire figyelmeztettek.
1922-ben egy szenzációt kiváltó gyilkosság után bíróság elé került az Edith Thompson által megtestesített „új nő”. Az 1893-ban született Edith tökéletesen kihasználta a lehetőségeit, az iskola elvégzése után egy divatáru-nagykereskedésben szerzett irodai munkát a londoni Cityben. Hamar előléptették, autodidakta módon megtanult franciául, ezért Párizsba küldözgették üzleti utakra. Aztán 1916-ban hozzáment régi barátjához, Percyhez, amit valószínűleg nem annyira azért tett, mert így akarta, inkább azért, mert úgy érezte, ezt kell tennie. 1920-ban a házaspárnak sikerült házat vennie Ilfordban, amely akkortájt a középosztály elővárosi paradicsoma volt. A házasságból mégis hiányzott valami: nagyon kevés közös vonásuk volt.
Megmondtam neki, hogy nem szeretem őt, de megteszem a magamét, hogy boldog és elégedett legyen. Ez az ígéret sok mindenből jelentett könnyű kiutat
– írta Edith az egyik levelében.
1921-re Edith szenvedélyes viszonyba keveredett Freddy Bywatersszel, egy nála nyolc évvel fiatalabb hajópincérrel. Amikor Freddy a tengeren volt, a szerelmesek levélben tartották a kapcsolatot, megosztva az irodalom és a színház iránti rajongásukat. Együtt akartak élni, ennek pedig csak egy akadálya volt: Percy. „Arról beszéltünk, hogy a férjemet megbetegítjük – vallotta be Edith később –, és nekem kellett volna beadnom neki valamit, hogyha újabb szívrohamot kap, azt már ne tudja legyőzni.”
1922. október 3-án, amikor Edith és Percy egy színházi este után hazafelé tartott az ilfordi vasútállomásról, Freddy előugrott a bokrok mögül és halálra késelte Percyt. Freddy ellen néhány nap múlva vádat emeltek gyilkosság miatt, és ez történt Edith-tel is, miután Freddy holmija között több tucat levelét megtalálták. Az ügyészség azt állította, hogy e levelek Percy megölésére bujtogattak. A pár mindkét tagját gyilkossággal vádolták – Edith-et, ezt ma már elismerik, minimális bizonyítékok alapján –, és 1923. január 9-én mindkettőjüket felakasztották.
A zaklató, aki méreghez folyamodott
Gyakran gondoljuk azt, hogy a zaklatás kizárólag korunk jelensége, és szinte kivétel nélkül férfiak követik el. Christiana Edmunds személyisége azonban ritka és tanulságos példája a 19. századi női zaklatónak.
Christiana és anyja, Ann Edmunds 1867-ben egy Brighton központjában található divatos helyre költözött. Új életet akartak kezdeni: korábbi életüket tönkretette a Christiana apját és fivérét egyaránt sújtó elmebetegség, valamint az egészségük romlása. A többi három testvér – köztük Christiana két nővére – már házasságot kötöttek, és elköltöztek, hogy saját családot alapítsanak, Christiana (saját jószántából vagy sem) hajadon maradt, és magára vállalta megözvegyült anyja gyámolítójának szerepét.
A dolgok azonban javulni látszottak, amikor Christiana megismerte Dr. Charles Beardet. Charles, mint orvosa és közeli szomszédja, kedves és figyelmes volt, Christiana beleszeretett, leveleket kezdett írogatni neki, és gyakran áthívta magukhoz. Csupán az jelentett problémát, hogy Charles-nak már volt felesége, Emily, továbbá öt kicsi gyermeke. 1870 szeptemberének egyik estéjén Christiana váratlanul meglátogatta Emilyt, és csokoládékrémes bonbont vitt neki John Maynard cukrászdájából. Nem tágítva, amíg Emily meg nem kóstolja, Christiana egy szemet a nő szájába pottyantott, majd elnézést kért és távozott. Mivel a csokoládénak furcsa íze volt, Emily kiköpte, de utána egész este rosszul érezte magát.
A hazatérő Charles biztos volt benne, hogy Christiana meg akarta mérgezni a feleségét, és véget vetett a barátságuknak. Christiana, hogy a cukrász ellen vádat koholva bebizonyítsa, a férfi téved, sorozatos mérgezésbe kezdett. 1871 márciusától augusztusáig a Maynard-féle sütemények tálcányi mennyiségeit szennyezte be sztrichninnel – egy a rovarirtószereknél alkalmazott szagtalan, de keserű ízű, mérgező alkaloidával –, amelyeket azután véletlenszerűen hordtak szét Brightonban mindenfelé. Sok felnőtt és gyermek lett rosszul. Június 12-én Sidney Barker, egy 4 éves kisfiú, aki családjával Brightonban nyaralt, meghalt. Hogy a gyanút elterelje, vagy talán azért, hogy a figyelmet felkeltse, Christiana úgy tett, mintha ő is áldozat volna, így szolgáltatott bizonyítékot Sidney halálának nyomozásakor. Az eset utáni napokban ezt írta Charlesnak:
Drága Barátom, értékelj végre engem. Biztos vagyok benne, hogy ezt kell tenned. Micsoda megpróbáltatáson mentem keresztül, az a nyomozás!
Charles azonban nem újította fel a barátságukat. Christiana mérgezését végül leleplezték, és 1872. január 16-án vádat emeltek ellene Sidney Barker megöléséért. A tárgyalás után megállapított elmebaj megmentette az akasztófától, de életének hátralévő részét a Broadmoori Bűnügyi Elmegyógyintézetben töltötte.
A cikket Boross Anna fordította.
