Mikor lett vége a római uralomnak Itáliában és mikor vált olasszá? A kérdés első felére viszonylag egyszerű a felelet: miután I. Alarik nyugati gót király 410-ben elfoglalta és kifosztotta Rómát, megkezdődött Itália lassú szétesése, s ezt az évszázados folyamatot felerősítette az északról jövő támadások állandó nyomása. Ezt követően a félsziget független államok sokaságára bomlott fel, melyek mindegyike önálló pénznemmel, dialektussal és védőszenttel hangsúlyozta eltérő identitását.
A kérdés második részének megválaszolásához a XV-XVI. század eseményeit érdemes végigvenni, midőn a független itáliai fejedelemségek, hercegségek újraélesztették a római művészeti-kulturális tradíciókat, és elindították a reneszánszt. A kiváló művészek, írók, költők kora és az első operák megalkotása nyomán Itália a kulturális teljesítmény szinonimája lett, 1700 körül már mágnesként vonzotta magához a tehetős utazókat.
Mindezek ellenére még sokáig nem létezett egységes országként. Velence köztársasági székhely volt, Nápoly egy Spanyol Birodalomnak alárendelt királyság, Firenze a Toszkánai Nagyhercegség fővárosa, Róma pedig a 756-tól egészen 1870-ig fennálló Pápai állam központja. Miként Klemens von Metternich osztrák államférfi 1814-ben megjegyezte:
1861-ig kell előre mennünk az időben az olasz egységig, ekkor a Savoyai-ház uralma alatt álló Szárd–Piemonti Királyság égisze alatt egyesültek a különálló államok, II. Viktor Emánuel vezetésével. A dinasztia utolsó uralkodója III. Umbertó volt, aki a köztársaság 1946-os kikiáltásakor, alig egy hónap uralkodás után vesztette el trónját.
