Asterix az egész világon szupersztár. Az 1959-ben megjelent, mindent letaroló képregényt időközben több mint 100 nyelvre és nyelvjárásra fordították le, filmeket és játékokat ihletett (egy tematikus parkról nem is beszélve), francia alkotóit, René Goscinnyt és Albert Uderzót pedig hazájukon kívül is bestseller-szerzőkké avatta.
E pöttöm gall harcos meséje – melyben Asterixnek legjobb barátja, Obelix és a falusi druida varázsitala segít – évtizedeken át azzal nyerte meg az olvasókat, hogy hősei nem voltak hajlandók behódolni egy sokkal hatalmasabb ellenségnek: a rómaiaknak. Ahogy a világszerte elkelt közel 400 millió példány döbbenetes mennyisége mutatja, a képregény az újságosstandok rivális kínálatával szemben is ugyanilyen félelmetes ellenfélnek bizonyult. Az Asterix mégis többről szól, mint értékesítési számokról. E képregény olyan egyetemes hatású volt,
Asterix persze vitathatatlanul jellegzetesen francia, a történet a gallok, a mai Franciaország ókori népének szemszögéből íródott. Az ókori görögöket és rómaiakat lenyűgözték ezek a „nyugati barbárok”, a görögök keltáknak (Keltoi), a rómaiak galloknak (Galli) nevezték őket. Jellemzésük azonban ritkán volt hízelgő: a görögök és a rómaiak szemében a gall nép civilizálatlan csürhe volt, akiket le lehetett és le is kellett igázni. A világ népeinek ókori osztályozása szerint a gallok – mint nyugati vagy északi nép – bátrak voltak, de hiányzott belőlük a tudás vagy a bölcsesség. Ők voltak a tipikus „mások”, akiknek nemigen adtak szót, hogy kifejezzék saját meggyőződésüket és véleményüket. Amikor az ókori szövegekben a gallok megszólalnak, görög és római írók adják szájukba a szavakat.
Az Asterix mindezt megváltoztatta, Goscinny és Uderzo elképzelése szerint a gallok többé nem azok a passzív szereplők, akikről a „civilizált” szerzők többnyire megvetően és lenézően írnak. Ők a hősök, akiknek saját hangjuk és megjelenésük van, és nem félnek kifejezni a véleményüket. Az Asterix szerint a gallok valójában teljesen a saját javukra fordítják a helyzetet úgynevezett feljebbvalóikkal szemben. Míg a görög szerzők egykor pártfogolták ezeket a „nyugati barbárokat”, az Asterix az olimpián című részben (1972) Vitalstatistix (a magyar fordításban Hasarengazfix), a falu vezetője a görögökről szólván, arra kéri embereit: „… ne nevessük ki a bennszülötteket csak azért, mert ők nem rendelkeznek a mi dicsőséges múltunkkal és kultúránkkal!” (Bayer Antal fordítása)
„Dilisek ezek a rómaiak!”
A rómaiak is a gall tréfák céltáblái lesznek. Julius Caesar a gall háborúról szóló beszámolójában (De Bello Gallico) a belga népcsoportot a gallok legbátrabb fajtájaként jellemzi. Két évezred elteltével azonban az Asterix megkérdőjelezi ezt az ábrázolást. Az Asterix és a belgák című részben (1980) a gallok a belgákkal együtt harcolnak a római katonák ellen, és Caesarra osztják a szerepet, hogy újból ítélje meg, valójában melyik nép a bátrabb.
A történetet gall nézőpontból ismerjük meg, így most a rómaiak kerülnek a kívülálló szerepébe. Maga a latin nyelv ezoterikussá, sőt nevetségessé válik. Csak néha hangzik fel – lényegtelen iskolás idézetként egy öreg kalóz szájából. Nem a rómaiak marasztalják el a gallokat, amiért megsértik a normákat, hanem fordítva. „Dilisek ezek a rómaiak!” („Ils sont fous ces Romains”) – a sorozat állandó refrénje, amit rendszerint Obelix mond ki.
Az Asterix – a civilizációk rangsorát felborítva – megváltoztatja ókorszemléletünket, kissé nevetségessé téve a római és görög történetírók egyes kijelentéseit. Ha a képregény elolvasása után visszatérünk a klasszikus szövegekhez, akkor a gallok leírásának szemléletessége harsányan eltúlzott és elfogult képet mutat.
Szicíliai Diodórosz (Didórosz Szikulosz), a római köztársaság utolsó évtizedeiben élt történetíró elmondja, hogy a gallok állandóan, bármilyen jelentéktelen dolog miatt, akár evés közben is harcolnak. Ammianus Marcellinus, a 400 évvel későbbi római történetíró pedig megfigyelte, hogy egy gall még a feleségét is képes felszólítani, hogy segítsen neki a küzdelemben. Az Asterixben ezek a karikatúrák az abszurditásig elmennek, puszta groteszkségüket úgy fedve fel, ahogyan a képregény megjelenése előtt nemigen volt lehetséges.
A Kr. u. I. században Sztrabón görög földrajztudós leírta Nagy Sándor és egy gall csapat találkozását a Duna közelében. Sándor megkérdezi a gallokat, hogy félnek-e bármitől vagy bárkitől, arra számítva, hogy a saját nevét fogja hallani. A gallok azonban kijelentik, ők csak egyvalamitől félnek: attól, ha rájuk szakad az ég, s ez a momentum az Asterixben is számtalanszor visszaköszön. Manapság szinte lehetetlen úgy olvasni Sztrabónt, hogy ne jutna eszünkbe, hogyan figurázza ki az Asterix az ókori szövegeket.
Ókori széfek
Goscinny és Uderzo képregénye nem egyszerűen átformálja a gallok és a rómaiak kapcsolatát, hanem a római birodalmi törekvések természetét is új szemszögből mutatja be. Ezt pedig úgy teszi, hogy tükröt tart elé.
Az Armoricában (a mai Bretagne-ban), a görögök és rómaiak által a világ végének tartott vidéken fekvő gall falu most a világ közepe lesz. A hősök innen indulnak el a szélrózsa minden irányába. A Goscinny és Uderzo közötti (utóbbinak 1977-es haláláig tartó) együttműködés gyümölcseként létrejött 24 albumban a gallok mindenfelé járnak – Britanniától Belgicáig és Hispániától Helvéciáig. Egyiptomban találkoznak Kleopátrával, és még az Atlanti-óceánt is átszelik Észak-Amerika felé. Az 1980 és 2009 között már Uderzo által egyedül készített 10 album egyikében, az Asterix and the Black Gold-ban (Asterix és a fekete arany) egy föníciai hajó fedélzetén a Közel-Keletre utaznak.
Érdekes, hogyan bánnak Asterix és társai azokkal a népekkel, amelyekkel utazásaik során találkoznak. Megjegyzéseket tesznek sajátosságaikra (nyelvükre vagy szokásaikra), és amerre járnak, mindenütt nyomot hagynak maguk után, különösen azzal, hogy anakronisztikus módon bevezetnek olyan szokásokat (pl. a bikaviadalt), amelyek majd később lesznek e népek jellegzetességei.
Az effajta értékelések nagyon erősen hozzátartoztak a római birodalmi gondolkodásmódhoz, a meghódított népek sztereotipizálása ideológiai igazolást adott a római vezetőknek arra, hogy a legyőzött törzseket a római életmódra kényszerítsék. Az Asterixben azonban a gallok sztereotipizálnak, bizonyos tulajdonságokkal, amelyeket a rómaiak sütöttek rájuk, most ők ruháznak fel másokat. Goscinny és Uderzo átdolgozásában az emberáldozat a normannok, gótok, egyiptomiak, sőt maguk a rómaiak szokása lesz – bár csak fenyegetés formájában. A normannokról megtudjuk, hogy szeretnek koponyából inni, a gótok és az egyiptomiak beszédét pedig – a „másság” kihangsúlyozása érdekében – a szövegbuborékokban nem latin betűkkel, hanem gót írással vagy hieroglifákkal jelenítik meg.
Az ilyen sztereotipizálásnak van egy modern dimenziója is. A kortárs németek iránti attitűdöket átviszik azok őseire, a gótokra; az Asterix a helvéteknél című epizódban pedig a gallok banki széfekkel és óraüvegekkel találkoznak. Abban sincs semmi különös, hogy az Asterix által meglátogatott sok területen élő különféle törzsek leírásában halvány visszhangot kapnak a franciák világszerte elkövetett korábbi beavatkozásai.
Itt azonban egy kritikus különbséget kell tennünk. Asterix nem birodalomépítő, ő és kollégái nem földrajzi terjeszkedésre használják erejüket, amikor a római agresszió ellen harcolnak. Az imperializmus minden fajtáját ellenzik, legyen az akár római, akár francia. Goscinny és Uderzo Julius Caesart Bonaparte Napóleonként jeleníti meg, aki Belgicában néz szembe saját Waterloo-jával, amikor összecsap a gallokkal.
A rendíthetetlen
A britek, ahogy a történelemkönyvekből is tudjuk, minden idők egyik legnagyobb birodalmát építették fel. A szerzők ennek ellenére nyilvánvalóan nagyon kedvelték északi szomszédjukat, ezt abból a különleges üzenetből láthatjuk, amelyet előszóként írtak az Asterix Britanniában angol fordításához (1970). Az „Asterix, Uderzo és Goscinny” aláírású üzenet a sorozat egyetlen másik fordításában sem jelenik meg. Így kezdődik:
Mint mindig, azt karikírozzuk, akit szeretünk, a briteket pedig szeretjük, azon furcsaságuk ellenére, hogy oszlopaik tetejére Nelsont állítják, nem pedig Napóleont.
A szerzők a továbbiakban dicsőítik a britonok bátorságát és a meleg sör iránti szeretetét, majd reményüket fejezik ki, hogy „a galloknak ugyanolyan jó a humorérzékük, mint a briteknek”. Igazán szívélyes szavak. De mivel magyarázható Uderzo és Goscinny britek iránti rokonszenve? A gallok szemében ők kétségtelenül „másoknak” számítanak – és az Asterixben található jellemzésükből nemigen hiányoznak a sztereotípiák sem –, de megvan a közös alap is. Nelson említése arra emlékeztet, hogy a birodalmi Franciaországnak sohasem sikerült legyőznie a briteket, ahogyan a rómaiaknak sem ezeket a gallokat. És ahogy Asterix szülőfaluja a rómaiakkal szembeni ellenállás melegágya, az Asterix Britanniában című albumban Cantiumban (Kentben) található kis falu is az.
Ám ha van valami, amiben a britek nem vetekedhetnek Uderzo és Goscinny képregényével, az annak igazi franciaságában rejlik. Lehet, hogy az Asterix világszerte megnyerte magának az olvasókat, lehet, hogy nyelvek sokaságára fordították le, lehet, hogy számos kultúrából űzött tréfát, de sohasem merült feledésbe, hogy honnan jött. Az Asterix hatalmas sikere segített megvédeni a (gallok által szimbolizált) modern francia nyelvet a (rómaiak által képviselt) amerikai angol nyelv lingvisztikai és kulturális eluralkodásával szemben. Ez a mű a francia nemzeti örökségnek egy olyan része, amelyet mások nem sajátíthatnak ki. Ebben a tekintetben „Asterix, a gall” valóban rendíthetetlen.
A cikket Boross Anna fordította.
