A korona (The Crown) utolsó évada a brit uralkodócsalád 1997 és 2005 közötti történetét dolgozza fel. Volt abban különleges kihívás, hogy a királyi család és különösen a Windsor-dinasztia élő tagjainak történetét kellett elmesélni?
Néha a legnagyobb gondot a kollektív emlékezetünk jelenti. Ha most megkérdeznénk az embereket, hogy hányan haltak meg a Diána walesi hercegné és Dodi Fayed életét követelő 1997. augusztus 31-i párizsi autóbalesetben, akkor kettőt mondanának. A valóságban három áldozat volt, de a harmadik – a gépkocsi sofőrje, Henri Paul – alig szerepelt a hírekben.
A balesettel kapcsolatos legtöbb információ nem látott nyilvánosságot 2008-ig, amikor publikálták az Operation Paget (a londoni rendőrség a Diána halálával kapcsolatos konspirációs teóriák ellenőrzésére indított nyomozása) eredményeit. Akkor hirtelen össze lehetett rakni, mi is történt azon a nyáron: közeli barátok, testőrök, illetve a Dodit – a sorozatban szereplő gyűrűt megvásárolni – elkísérő Ritz-személyzet tagjainak hiteles vallomásai alapján. Kellett ez az eltelt tíz év és a nyomozások ahhoz, hogy megszülessen az alapanyag, amire a történetünket építeni tudtuk. Ha megálltunk volna 1997-ben, és csak az akkori forrásokat használtuk volna, akkor nagyjából csak a történelem egy epizódjára adott érzelmi válaszokkal tudtunk volna dolgozni. Senki nem tudta akkor pontosan összerakni, mi is történt, és mit érzett Diána Dodi iránt.
Úgy gondolom, hogy a kollektív emlékezet keményebb dió, ha a brit monarchiáról van szó, mert a királyi család tagjai ritkán adnak interjúkat. Ez az egyik oka, hogy a sorozatot 2005-tel zártuk le. Időt kell hagyni ahhoz, hogy bizonyos momentumok valódi története felszínre kerüljön.
Miért gondolja, hogy egyáltalán illő bemutatni a királyi családot egy olyan sorozatban, mint A korona?
Senkinek nincs problémája azzal, ha képernyőre visszük a régebbi miniszterelnököket, Harold Wilsont, John Majort vagy Margaret Thatchert, de egyesek úgy gondolják, a királyi család érinthetetlen. Én ezt nem hiszem. Ha a választott kormány és a királyi család osztozik a hatalmon, akkor egyenlő elbánásban kell részesülniük.
Komoly felelősséget érzek abban a tekintetben, hogy megpróbáljam megérteni a bemutatott alakokat, amilyen jól csak tudom. De az, hogy aztán ez miként kerül képernyőre, nem rajtam múlik – nem én írom ugyanis a forgatókönyvet –, a munkám csak az, hogy olyan figurákat hozzunk létre, akik minél inkább megfelelnek a történelmi tudásunk által feltárható képnek.
A sorozat sokszor enged be minket az aktuális brit miniszterelnök Downing Street-i rezidenciájára a 20. és 21. század több pontján is. Hogyan lehet rekonstruálni, mi történt ott és hogyan zajlott az élet a zárt ajtók mögött?
Az Országos Levéltárban megvannak a kormány elé kerülő előterjesztések, illetve a kormányülések jegyzőkönyvei, így azt pontosan tudjuk, miről volt szó ezeken. És rengetegen írtak visszaemlékezéseket vagy naplókat, akik kormánytagok mellett dolgoztak, illetve a Downing Streeten álltak alkalmazásban. Tony Blair miniszterelnöksége alatt Alastair Campbell (a miniszterelnök sajtófőnöke, később kommunikációs és stratégiai igazgatója) elképesztően alapos jegyzeteket vezetett minden egyes Downing Streeten töltött napjáról. Korábban ott volt Bernard Donoughue (munkáspárti politikus, aki számos naplót publikált több munkáspárti kormány idejéből) és mások. Sok miniszterelnök ír vagy írat önéletrajzot, történészek pedig alapos biográfiákkal álltak elő. A kormányzati munkáról szóló tudósításokban kevesebb a szubjektív, pletykákra épülő elem, mint általában megszokott a médiában.
A sorozatban megjelenő karakterek és történetszálak változatossága az egyik oka, hogy a nézők ennyire kötődni tudtak A koronához. Van kedvence, amit a nézők különös figyelmébe ajánlana?
Ha választanom kéne egy kedvenc epizódot, akkor az lenne, amelyben a későbbi III. Károly király elmegy az Aberystwyth-i Egyetemre 1969-ben, még walesi herceggé való beiktatása előtt, és láthatjuk walesi magántanárával, Edward Millwarddal kialakuló kapcsolatát. Hatalmas szerencsénkre tudtunk beszélni Edward lányával, aki közvetítőként működött köztünk és az ekkor már nagybeteg édesapja között. Általánosságban az epizód azokkal a veszélyekkel foglalkozott, amelyekkel Károlynak szembe kellett néznie a walesi bombarobbantások idején (a Mudiad Amddiffyn Cymru nevű nacionalista szervezet 1963 és 1969 között számos bombát robbantott, csak anyagi károkozás, illetve zavarkeltés céljával). Voltak olyan források, amelyek szerint beiktatási uniformisa alatt golyóálló mellényt kellett hordania, annyira veszélyesnek ítélték a helyzetet a biztonsági erők. Azonban rájöttünk, hogy az igazi történet nem a Károlyra kívülről helyeződő nyomásban rejlik, hanem a belső fejlődésében egy olyan valaki útmutatása mellett, akivel a korábbiaktól teljesen eltérő kapcsolatot tudott kialakítani. Ezzel igazából egy rendkívül egyszerű történetet kaptunk egy fiatalember férfivá éréséről és önmagára ismeréséről.
A Millwardékkal töltött időt bemutató jelenetek kiemelik azt a családi életet, amelyre talán mindig is vágyott, a közelséget – és az elszigeteltségnek azt az érzését, amelyet otthon megtapasztalt. Ez egy szimpla, gyönyörű történet, és ilyen mélységben a közelébe sem tudtunk volna kerülni a Millward család segítsége nélkül.
Voltak olyan történelmi részletek, amelyek felkeltették érdeklődését, de végül a vágószobában végezték?
Sok apróság, amelynek kutatásával hosszú órákat töltöttünk, végül nem került be a végső verzióba, vagy csak futólag tűnt fel a képernyőn. Rengeteg időt töltöttem el azzal, hogy megvizsgáljam, milyen kitüntetéseket, érmeket viseltek a törzsi vezetők II. Erzsébet királynő még hercegnőként tett 1952-es kenyai látogatásakor, például sokáig próbáltam rájönni, hogyan jutott hozzá az egyik zanzibári vallási vezető egy bizonyos éremhez. Aztán a felvétel során az egész csupán egy rövid vágóképben jelenik meg a háttérben.
Az egyik jelenetben Dominic West, a Károlyt az utolsó két évadban alakító színész, spárgát eszik a highgrove-i birtokon. Etikett tanácsadónk, David Rankin Hunt leállította a felvételt, mondván, az előkelő emberek nem késsel-villával eszik a spárgát, hanem kézzel. Újra beállítottuk és újraforgattuk a jelenetet úgy, hogy a színész ezúttal kézzel fogyasztotta a spárgát. Fontos volt, hogy sokan bele tudjanak szólni saját szaktudásuk oldaláról a készülő sorozatba, mert nem hiszem, hogy ki tudtam volna kutatni, hogyan is ették 1992 körül a felső tízezer tagjai a spárgát.
Az interjút Litván Dániel fordította.