Új könyve (Emperor of Rome, Profile Books, 2023) az ókori Róma történetének jókora szakaszát fogja át – Julius Caesartól Septimus Severusig, sőt tovább –, de egy kevésbé ismert történelmi alak bemutatásával kezdi. Ki ő és miért esett rá a választása?
A könyv egy szíriai tinédzser történetével kezdődik, aki 218-ban került Róma trónjára és 222-ben meggyilkolták. Az Elagabalus (avagy Heliogabalus vagy Marcus Aurelius Antoninus) néven ismert uralkodó kétségtelenül nem tartozott Róma legnagyobb személyiségei közé, de ő az a császár, akinek alakját a legkülönösebb történetek övezik. Ha azt hisszük, hogy Nero vagy Caligula a borzalmak netovábbja, akkor kiderül, hogy Elagabalushoz képest semmiségeket műveltek!
Amikor vendégeket hívott vacsorára, rózsaszirom-esővel fogadta őket, de annyi szirmot zúdított rájuk, hogy belefulladtak és ott lelték halálukat. Az is hírlik róla, hogy egy Vesta-szüzet vett feleségül, és emberáldozatot is bemutatott. Röviden: Nero egy aranyos kiscica volt hozzá képest.
Elagabalusszal kezdem a könyvet, mert az ilyen sztoriknál nem az a lényeg, hogy igazak-e vagy sem. Én arra tippelek, hogy nem igazak; Elagabalus uralkodása után találták ki őket, hogy bemocskolják az emlékét. Szerintem bizonyos fokig nem is számít, hogy szó szerint igazak-e, mert egy más értelemben igazak: azokat a római félelmeket fejezik ki, hogy milyen lehet a legrosszabb fajta császár. Arról szólnak, hogy sohasem tudhatod, hányadán állsz egy rossz császárral, hogy a császárok sohasem olyanok, amilyeneknek látszanak, és hogy a római császári hatalom lényegéhez tartozik a csalás, a megtévesztés és a hamisság. A császár környezetében sohasem hihetünk a szemünknek.
Azt írja, hogy Róma már azelőtt császárság volt, hogy császára lett volna. Ki tudná fejteni ezt?
Az emberek néha azt hiszik, hogy a Római Birodalmat egy római császár hozta létre és irányította. Pontosan fordítva történt: ez ugyan teljesen ellentmond az ösztönös logikának, de a római császár örökölte a birodalmat.
Az előző politikai rendszer, amelyet általánosan köztársaságként ismerünk, Julius Caesar dictatori szerepével véget ért. A köztársaság egyik vonása, amely Rómát szinte minden más korai nyugati hatalomtól örökre megkülönbözteti az, hogy elképesztő sikerrel hódított. Róma a Kr. e. II. századra – már jóval azelőtt, hogy császára lett volna – hatalmas szárazföldi birodalmat szerzett, amely a Földközi-tenger körül a mai Portugáliától és Spanyolországtól Görögországig és Törökországig terült el.
A lényeg az, hogy a római demokráciát a birodalom hatalmas mérete rombolta le. A köztársaság az eliten belüli képzeletbeli egyenlőségen alapult, valamint azon az alapszabályon, hogy senki sem lehet egy évnél tovább semmilyen politikai hivatalban, és minden ilyen hivatalt meg kell osztania valakivel. Ám ez a rendszer – jóllehet a rómaiak általa tettek szert hatalmas területükre – a birodalom kormányzásának és fenntartásának eszközeként alkalmatlannak bizonyult. Jóval a császárok megjelenése előtt a példátlan hatalom azzal ért véget, hogy egyes személyeknek adták át, rájuk bízva, hogy elfojtsák a lázadásokat, megtisztítsák a tengert a kalózoktól vagy megoldjanak bármilyen aktuális problémát. Ezzel egyidőben romlott az elitben működő képzeletbeli egyenlőség, mivel tagjai a birodalomtól nagy vagyont szereztek, és egyesek sokkal gazdagabbak lettek másoknál. Ezért a Kr. e. II. századtól kezdve polgárháborúk sora tört ki, amelyek egyfajta utólagosan gyártott előzményt szolgáltattak a császároknak a hatalom megszerzésére. Mindebből egyszemélyes uralom alakult ki.
Végül Julius Caesar számolta fel az egész bürokráciát, hogy elnyerje a dictatori címet, majd annak élethosszig tartó változatát. Egyedüli uralkodóként ő alapította meg az általunk birodalomként ismert politikai rendszert. Ám ez esetben valójában a birodalom hozta létre a császárokat, nem pedig a császárok a birodalmat.
Caesar meggyilkolása után egy Ön által „különösen komisz fiatalember”-nek nevezett személy jutott hatalomra: Octavianus. Mitől volt olyan komisz, és hogyan lett belőle Róma első császára?
Caesart a „szabadság” nevében gyilkolták meg – itt hadd fojtsak el egy mosolyt – egyes kiváltságos, William Shakespeare által is dicsőített arisztokraták. Ezt tízévi polgárháború követte, amelynek során Caesar támogatói – nevezetesen Marcus Antonius és Octavianus – legyőzték a gyilkosait, aztán egymás ellen fordultak. Végül Octavianus került ki győztesen, és ő lett az első tulajdonképpeni császár. Nevét Augustusra változtatta és Kr. e. 27-től Kr. u. 14-ig uralkodott.
Ő azonban egy bandita volt, legalábbis kezdetben. Illegálisan megszervezte saját privát milíciáját és egyesítette erejét Marcus Antoniusszal. Ezután szerves része lett néhány szélsőségesen gonosz polgári erőszaknak és törvénytelen öldöklésnek. Köztudott róla, hogy erőszakos fiatal fickó volt: egy történet arról szól, hogyan vájta ki puszta kézzel egyik ellenségének mindkét szemét.
A római történelem egyik nagy rejtélye, hogy Augustus – ilyen kezdet után – hogyan volt képes átmaszkírozni magát alapító atyává és vezető államférfivá. Negyven évig uralkodott, így ő lett a leghosszabb ideig hatalmon lévő római császár – ám ha a Kr. e. 30-as években találkozunk vele, akkor nagy ívben elkerültük volna.
Octavianus nemcsak hosszú ideig uralkodott, de a császárság évszázadokig elfogadott alapelveit is ő fektette le. Mitől voltak ezek olyan sikeresek, és hogyan változtatta meg Augustus az uralkodás fogalmát?
Hogy a polgárháborúban harcolva mennyire volt erre kész terve, azt nem tudom. A legsürgetőbb célja nyilván az volt, hogy ne kapjon tőrt a hátába. Bár az ókori szerzők úgy vélik, hogy egy a fejében már meglévő sablon szerint dolgozott, én azt hiszem, hogy egy sor később tartóssá vált, viszonylag egyértelmű intézkedést csak rögtönzött.
Egyik alapvető jelentőségű intézkedése a hadsereg államosítása volt. A Kr. e. I. századi Róma problémáját részben az okozta, hogy ambiciózus férfiak egész sora saját magánlégiót toborzott, amely hozzá volt hűséges és nem az államhoz. Augustus is így működött a polgárháború idején, és látnia kellett, hogy ez nagy gondot okoz. Ezért megszabadult a vezető emberek által verbuvált ideiglenes seregektől, és azokat hivatásos hadsereggel váltotta fel, amelyben a katonák szolgálati idejét korlátozták, és a végén leszerelési csomagot kaptak. Ez megtörte az ambiciózus, hatalommal rendelkező parancsnokok és csapataik közötti kapcsolatot, és nagyon sikeres volt, ugyanakkor rendkívül költséges is: a számítások szerint a csapatok zsoldja és a leszerelési csomag a Római Birodalom teljes bevételének mintegy a felét tette ki.
A megmaradt pénzből elképesztően bőkezű volt a római néppel – nem csupán a pénzosztások, valamint a rendezvények és látványosságok terén, hanem Róma ceremoniális központjának újjáépítésével is.
Bár a szobrok halhatatlanná tették, Augustus uralmának – mint minden császárénak – egyszer véget kellett érnie. Hogyan működött az utódlás? Bárkiből lehetett császár, ha nagyon akarta?
Mondhatjuk, hogy Augustus mindenben sikeres és szerencsés volt, utódlásának megtervezését kivéve. Ebben láthatjuk meg a rendszer nagy törésvonalait. A probléma részben az volt, hogy neki és feleségének, Liviának nem volt közös élő gyermeke. Mindkettőjüknek voltak gyermekeik korábbi házasságaikból, de köztük nem volt olyan, aki megörökölhette volna a trónt. Ehelyett egy sor örökbe fogadás és sikertelen kísérlet történt arra, hogy Augustus lányát egy potenciális utódhoz adják férjhez, de közülük egy sem élt annyi ideig, hogy a császár örökébe léphessen. Augustusnak végül már csak Livia első házasságából született fia, Tiberius maradt, akit örökbe fogadott és örökölte a trónt. Nem nehéz meglátni, miért képzelték egyes történészek, hogy Livia mindvégig a fia trónöröklésére pályázott, és hogy benne volt a keze a többi potenciális jelölt idő előtti halálában – bár erre nincs bizonyíték, csak pletykák maradtak fenn.
A trónöröklés tehát kezdettől fogva zűrös volt. Ami azt a kérdést illeti, hogy bárkiből lehetett-e császár, azt mondom, elvileg igen, de az utódokat valójában örökbe fogadás útján választották ki, eleinte a császár tágabb családjából, majd – a II. századtól kezdve – az elit szélesebb köréből.
E szélesebb merítés változatosabb császárokhoz vezetett? És e változatosságot nem homályosítja el részben az a tény, hogy a császárszobrokat manapság egyformán fehéreknek látjuk?
A Római Birodalom egyik vonása kezdettől fogva az volt, hogy Róma fokozatosan teljes jogú polgárságot és hatalmat adott a birodalom különféle részeiből származó jövevényeknek. És ahogy a Római Birodalom elitje egyre tarkább lett, úgy nőtt a trónon ülők változatossága is. Traianus például Hispaniából jött, míg Elagabalus egy szíriai családból.
Az a tény, hogy a múzeumlátogatók ma fehér márványszobrok sokaságát látják, félrevezető benyomást kelthet bennünk a római császárokról. Septimius Severus pontos származását például sokat vitatják, de az biztos, hogy nem volt mai kifejezéssel élve „fehér középkorú férfi”. És persze színesen azok a szobrok is másképp nézhettek ki, amikor festékkel próbálták kiemelni a bőr tónusait és az arcvonásokat. Tehát így van: az ókori szobrokat nézve könnyen esünk abba a csapdába, hogy azt higgyük, minden császár fehér volt.
Korábban beszéltünk Julius Caesar meggyilkolásáról. Rengeteg utóda is erre a sorsra jutott. Volt kapcsolat e végzetes halál és egy császár utólagos megítélése között?
Azt hiszem, hogy a római történelem modern kutatói – engem is beleértve – eleinte kissé naivak voltak e tekintetben. Feltételeztük például, hogy Domitianus [ur. 81–96] nagyon gonosz volt, és ezért gyilkolták meg, hogy azután az idős, de kiegyensúlyozott Nerva kövesse a trónon. Ám azzal a felvetéssel is élhetünk, hogy mivel Domitianust egy palotapuccsban – azaz egy főként udvari emberekből álló összeesküvésben – ölték meg, Nervának és a többieknek érdekében állt, hogy visszataszító történeteket terjesszenek róla. Ma nem tudjuk, melyik történet igaz, s azt hiszem, kissé túl egyszerű lenne ezeket a szörnyetegeket valahogy kedvező fényben feltüntetni. A mi fogalmaink szerint egyikük sem volt rokonszenves, de mindenképp hasznos észben tartanunk, hogy jó és rossz császárokat egyaránt meggyilkolnak.
Azt írja, hogy a kutatás és az írás felnyitotta a szemét a modern politika bizonyos jellemzőire. Anélkül, hogy néven nevezné bármelyik mai politikust, hogyan érti ezt?
Egyfelől: a könyv megírásával még jobban meggyűlöltem az önkényuralmat. Ez egy olyan rendszer, amelyben mindenki egy koholmány, egy hamisítás részese – még a császár is. Ő az egyetlen, akinek soha senki nem fogja megmondani az igazat. Így hát még nagyobb utálatot éreztem az önkényuralom iránt. Másfelől, magánemberként egy kicsivel több együttérzés támadt bennem a trónon ülő, valószínűleg nagyon egyszerű emberek iránt. Hogyan éljen az ember egy olyan kultúrában, ahol nincs igazság? De együtt éreztem mindazokkal is, akiket ez a kultúra csapdába ejtett – egészen a legalsó szintig.
Szerencsére nekünk már vannak szavazóurnáink és általános választásaink, így le tudjuk szavazni a gazembereket, bárkik legyenek is. Ha úgy döntünk, hogy ezt nem tesszük meg, az a mi bajunk. Egy császárt azonban senki sem szavazhatott le, és annak, hogy az ókori világ a mi szemszögünkből olyan véresnek tűnik, az egyik oka természetesen az, hogy ott csupán egy módja volt a problémák megoldásának: a gyilkosság. Mi tehát jobb helyzetben vagyunk, és talán lelkesebben kellene élnünk demokratikus jogainkkal.
A cikket Boross Anna fordította.
