Az Egyesült Államokban tisztes pályát befutó amerikai-magyar John Lukacs (1924. január 31-én született) egyedi hangú történetíró volt, aki büszkén vallotta magát „reakciósnak”, miután nem kért a modernitás két évszázadnyi haladásából, amely két világháborúhoz és a holokauszthoz vezetett. A felvilágosodás utópista eszményeinek bírálójaként élte régi vágású mindennapjait a mélyen katolikus gondolkodó – egy időben az Amerikai Katolikus Történeti Társaság (ACHA) elnöke –, aki szellemi önéletrajzát is Egy eredendő bűnös vallomásai címmel írta meg.
Az Egyesült Államokban 1990-ben, Magyarországon 2001-ben jelent meg a kötet, amely bölcs, ironikus hangvételével és szkepticizmusával tüntet (folytatása Isten velem címmel jelent meg 2009-ben). Lukacs antropológiailag pesszimistaként nem hitt az emberek tökéletesíthetőségében, és vallotta, hogyha itt, a Földön akarunk paradicsomot teremteni, akkor csak poklot kreálunk. Miképp egyik kedvenc gondolkodója, az általa oly sokszor idézett Blaise Pascal leszögezte: „aki angyal akar lenni, állattá lesz”.
A világ jó oldalán
Lukacs kíméletlenül kritizálta a modernitás szekuláris vallásait, a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali ideológiákat, amelyeket maga is megszenvedett. Katolizált zsidók gyermekeként született (szülei később elváltak), 1944-ben munkaszolgálatosként dolgoztatták a „keresztény-nemzeti” Magyarországon, ahol a „keresztény” csak annyit jelentett a politikai közbeszédben, hogy „nem zsidó”. A munkaszolgálatból megszökött, majd hamis papírokkal rejtőzködött. Az 1945-ös „nulladik év” (amelynek történetét megírta) csak átmeneti felszabadulást jelentett neki. Kihasználva azt, hogy anglofil édesanyja 1938–1939-ben Nagy-Britanniában taníttatta, jó nyelvtudásában, magabiztos kiállásában, no, meg Istenben bízva 1946-ban az Egyesült Államokba emigrált az általa „ázsiainak” tartott kommunisták elől.
Memoárjában így emlékezett vissza az újvilágbeli újrakezdésre: „Emlékszem magamra, ahogy 1947-ben, egy hideg, téli reggelen ott állok Philadelphiában a nagypályaudvar hideg, föld alatti kavernájában. Nézem a New Yorkba induló vonat bordó pennsylvaniai vagonjainak oldalára a húszas éveket idéző, nagy aranybetűkkel felfestett szót, PENNSYLVANIA, és arra gondolok, micsoda szerencse, hogy itt vagyok, s egy világ választ el Magyarországtól. Hogy a világ jó oldalán vagyok. Meleg télikabátban, elegáns kalapban, illatos amerikai cigarettát szíva, hónom alatt a The New York Timesszal, készen arra, hogy elfoglaljam kényelmes helyemet, és már robogjon is velem az amerikai gyorsvonat New York felé. Más volt ez, mint a menekült megkönnyebbülése, mikor végre biztonságos révbe ér. Nem csupán biztonságos révbe értem, hanem lehorgonyoztam a győztes oldalon, a gazdag oldalon, a jelen és a közeljövő oldalán.”
Magyarországot az „anyjának”, az Egyesült Államokat (amelynek 20. századi történetét megírta) a „feleségének” tekintette. Philadelphia szomszédságában telepedett le, 1947-től 1994-ig a Chestnut Hill College katolikus leányfőiskolában kapott állást (az osztrák monarchista és ezzel együtt antitotalitárius gondolkodó, Erik von Kuehnelt-Leddihn pozícióját örökölte meg). Bár lehetősége volt, hogy vendégoktatóként a Columbia Egyetemen és a Harvard Egyetemen is tanítson, nem érezte komfortosan magát a keleti parti liberális értelmiség körében, nem különben taszította az 1960-as években az egyetemi ifjúságot telibe kapó ellenkultúra. Lukacs például a rockzenét a primitívség és barbárság elektronikus megtestesülésének tartotta – a műveiben található efféle „nagyapós”, rokonszenvesen ódivatú zsörtölődéseit érdemes csak mély tisztelettel, mosolyogva ráhagyni.
Valódi történetíró
Szellemi otthonra az amerikai paleokonzervatívok körében talált, amelynek tagjaként a „Reagan-forradalom” után uralomra jutó neokonzervatívoktól távolságot tartott. Míg azok bíztak Ronald Reaganben, John Lukacs nem: „mégpedig nem azért, mert Reagan valaha hollywoodi színész volt, hanem, mert mindig is az maradt”. Kritizálta a primitív antikommunista mozgalmat, melyen szerinte karrierista opportunisták lovagoltak. Magát anti-antikommunistának tartotta, aki nemcsak Marxot, Lenint és Lukács Györgyöt kritizálta (utóbbinál mindig megjegyezve, hogy nem rokona), de a feketelistázó McCarthy szenátort is, akit ugyan
Az Egyesült Államokban először a hidegháború szakértőjeként – a The Great Powers and Eastern Europe (1953) és A History of the Cold War (1961) című műveivel–, majd a második világháború kutatójaként szerzett nevet magának: a világégést tárgyaló művei magyarul is olvashatók. Közülük a legfontosabb az eredetileg 1976-ban – hazánkban 1995-ben – megjelent Az európai világháború, 1939–1941 című magisztrális munkája, de kiemelendő a Hitler-életrajzokat összehasonlítva elemző A történelmi Hitler (1997, illetve 1998) című remeke is. Főművének azonban A történelmi tudat című történetfilozófiai munkáját tartotta, és élete nagy sérelmeként élte meg, hogy amint megjelent 1968-ban, úgy el is süllyedt.
Könyvei nemcsak elgondolkodtatók, inspirálók, de jelentős szépírói teljesítmények is: sűrűn adatolt, levéltári kutatásokon alapuló alkotásai is erősen esszéisztikusak, nem egyszer líraiak, épp ezért indokolt szerzőjüket történetírónak nevezni. Lukacs mindvégig törekedett a művészi megformálásra, hogy ne csak történelmi eseményekről, hanem színekről, illatokról és hangokról is expresszíven írjon – olykor kedvenc magyar írója, Krúdy Gyula színvonalán. Ebből a szempontból talán a Budapest, 1900 című „történelmi arcképe” a legkifejezőbb, amely első, 1991-es hazai megjelenése óta igazi történettudományos bestsellerré vált, kedvencévé azoknak, akik a posztszocialista, rendszerváltás utáni Budapestből akartak visszamenekülni a „boldog békeidők” „polgári” – Lukacs műveiben azért sokszor alaptalanul idealizált – világába.
A 2019-ben, 95 évesen elhunyt, a rendszerváltás után Széchenyi-nagydíjjal és Corvin-lánccal kitüntetett történetíró kései munkái közül a Demokrácia és populizmus – Félelem és gyűlölet című 2008-as kötetét érdemes kiemelni, melynek végkicsengése nagyon lelombozó. Lukacs ebben azt regisztrálta, hogy a parlamentarizmus vonzereje lehanyatlik, és a demokrácia a modern nyilvánosság segédletével, a manipuláló média felhasználásával nemzeti populizmusba torkollik. A populizmus pedig mindig népszerűséget hajhász, gyűlöletet szít, mert a gyűlölettel lehet egységbe kovácsolni embereket, ahogy a John Lukacs által oly sokszor idézett gondolkodó, Gilbert Keith Chesterton kifejtette:
Nagy tévedés azt hinni, hogy a szeretet egyesíti az embereket. Az különválasztja őket, mert egyéni. Ami egyesíti és összehozza az embereket, az a gyűlölet.
Bár Lukacs sosem győzte hangsúlyozni, hogy ő történész, nem jós, populizmuskritikája látnokinak bizonyult. És ennek kapcsán idekívánkozik Ernest Renan gondolata: „Aki arra törekszik, hogy a jövő igazat adjon neki, annak olykor bele kell nyugodnia, hogy divatjamúlt.”
