„Méltó módon kell emlékeznünk a doni hősökre, akik nem áldozatok voltak, hanem a hazájukat védték, és a hazájukért haltak meg” – emelte ki az MTI tudósítása szerint Kásler Miklós, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója a doni hősök emlékére szervezett budapesti sajtótájékoztatón 2024. január 12-én. 81 éve ezen a napon indult meg a Vörös Hadsereg bevezető támadása Uriv-Sztorozsevoje térségében, az offenzíva végül közismert módon napokon belül súlyos vereséget mért a magyar 2. hadseregre, lényegében megsemmisítve azt.
Hiába telt el több emberöltő, a Don-kanyar traumája, a megállíthatatlan túlerővel, a felszereléshiánnyal, az éhínséggel és a csikorgó orosz téllel küzdő katonák emléke továbbra is él bennünk, a téma még azokat is megérinti, akiket generációk választanak el az eseményektől. Katasztrófa, tragédia, földi pokol, bűn, értelmetlenség, áldozatiság és hősiesség, ilyen és ezekhez hasonló, néhol egészen ellentmondásos fogalmak társulnak napjainkban a második világháború leghírhedtebb magyar kudarcához.
Hogyan alakult az események megítélése? Valóban a Horthy-rendszer áldozatai voltak az elesettek? Harcolhattak a haza védelméért katonáink több száz kilométerre Magyarországtól? Hogyan látják ma a történészek az eseményeket? Ezekről kérdeztük Fóris Ákost, az ELTE BTK Történeti Intézetének oktatóját, az Erőszakkutató Intézet munkatársát.
Egy szimbólum születése
„Sajátos módon a Don-kanyar és általánosságban a magyar 2. hadsereg elsősorban a második világháborút követően vált szimbólummá, illetve a magyar háborús részvétel központi elemévé” – mondja a 24.hu-nak Fóris Ákos. Mint a kutató kiemeli, a korabeli tudósítások beszámoltak a magyar 2. hadsereg frontra vonulásáról, kezdeti harcairól, ami nem meglepő, hiszen közel 200 ezer ember, a mozgósítási rendszer révén az egész ország területe érintett volt, tömegeket foglalkoztatott a kint harcoló katonák sorsa.
A januári vereségről viszont már a lehető legkevesebb információt osztották meg idehaza, gyakorlatilag tabusították a témát, ami komoly feszültséggel járt. 1945-ben aztán az elhallgatás okozta sérelmek a felszínre törtek, mindez pedig Jány Gusztáv 1947-es perében csúcsosodott ki.
Jány Gusztáv a magyar 2. hadsereg parancsnokaként szolgált, ellene folytatták a legjelentősebb, katonatiszttel szemben indított népbírósági eljárást. „Ekkor jelentek meg azok a toposzok, így az értelmetlenül feláldozott hadsereg gondolata, amelyek a későbbiekben is meghatározóak maradtak” – emeli ki a történész.
Egyrészt valóban hatalmas vereségről volt szó, a magyar honvédség veszteségei 1943 januárjának utolsó három hetében csúcsosodtak ki, másrészt a mai Magyarország keleti határától több mint 1200 kilométerre fekvő hadszíntér jól érzékeltette a háború értelmetlenségét.
Fóris Ákos szerint további szempont lehetett, hogy a magyarországi harcokkal – például Budapest ostromával – ellentétben a Don-kanyar képe nem fonódott össze a szovjet hadsereg által elkövetett atrocitásokkal. A szovjetek a történetben legfeljebb az otthonukat védő hősként vagy áldozatként jelenhettek volna meg, igaz, ez végül egyáltalán nem vált meghatározó iránnyá.
Évtizedekre berögzült narratíva
A kutató hozzáteszi: az 1950-es és 1960-as évek fordulóján tovább erősödött a Don-kanyar szimbóluma. Ekkoriban forráskiadvány és Bokor Péter Halálkanyar című dokumentumfilmje is megjelent a témában, ami hosszú időre bebetonozta a háború utáni narratívát.
A katasztrófa értelmezésében további fontos lépés volt Nemeskürty István 1972-es Requiem egy hadseregért című kötete, amely alapvetően a Jány-per legfontosabb állításait mondta vissza, viszont a fókusz immár nem elsősorban a „horthysta katonatisztek” és magyar politikai vezetés bűnösségén, hanem a besorozott munkások, parasztok, nemzetiségiek, munkaszolgálatosok, tehát az alsóbb rétegek áldozatiságán volt.
A következő lépés az 1980-as évek elején jött el, amikor Csoóri Sándor, illetve Sára Sándor elkészítette a Krónika – A 2. magyar hadsereg a Donnál filmsorozatot. Ez 25 részben mesélte el interjúk alapján a történteket, szintén megerősítve az áldozatiságot, a korábbiakhoz képest ugyanakkor ezúttal már jóval árnyaltabban szerepelt a hadvezetés. „A sorozatban is megvoltak az elhallgatások, az egyéni hősiesség kevéssé tudott megjelenni, de a Krónikát a maga idejében így is levették a műsorról, és később is csupán vágott formában, Pergőtűz címen vált elérhetővé” – nyilatkozza Fóris Ákos.
A témát illetően a fordulat csak az 1990-es években jött el, ekkortól lehetett nyíltabban beszélni a magyar 2. hadsereg tragédiájáról, és ekkoriban lendülhetett meg az események tudományos feldolgozása is – utóbbit tekintve kiemelendő Szabó Péter hadtörténész munkája, aki átfogó monográfiát írt a tárgyalt témáról. Jelentősebb emlékműveket, emlékhelyeket is a rendszerváltás után lehetett kialakítani, többek között az oroszországi Rudkinóban, mindez együttesen pedig azt eredményezte, hogy plurálisabbá vált a doni történésekkel kapcsolatos közbeszéd.
Bűnösök és áldozatok
Adódik a kérdés, hogy a szocialista korszakban miként viszonyult a hatalom a magyar erők által elkövetett bűnökhöz, elvégre katonáink egy idegen ország, egyenesen a „barátivá” lett Szovjetunió területét szállták meg. A történész szerint a témára szintén kettősség jellemző: bár megjelent a magyar katonák helyi lakossággal való kapcsolatának és partizánellenes hadviselésének kérdésköre, a korabeli narratíva alapján a magyarok mégiscsak barátságosabban viszonyultak a polgári lakossághoz, mint a németek.
„A háborús dokumentumok alapján ez egyébként nem feltétlenül igaz, több forrás is ismert, amely szerint a magyar katonák sokszor erőszakosabban és szigorúbban léptek fel. A bűnösség gondolata ennek ellenére a rendszerváltás előtt alapvetően tabunak számított” – mondja Fóris Ákos.
A magyar 2. hadsereggel párhuzamosan, az elsősorban Nyugat- és Északkelet-Ukrajnában, illetve az ukrán határ menti orosz és belorusz területeken lévő magyar megszálló csapatok partizánvadászatait is teljes mértékben elhallgatták. A kutató úgy véli, ennek célja az lehetett, hogy kikerüljék a potenciális konfliktusforrást a szovjet, illetve a magyar fél között.
Már a világháborús, a magyar katonák felé irányuló szovjet propagandából, valamint a népbírósági eljárásokban is az körvonalazódott, hogy a Horthy-korszak elitjének, uralkodó osztályának valódi áldozatai nem idegen országok lakosai, hanem maga a magyar nép, munkások, parasztok, baloldaliak voltak, akiket romlásba vittek és bűnös célokért áldoztak fel.
A valós okkal vagy éppen koncepciós per részeként felelősségre vont, »horthystának« bélyegzett tisztekkel szemben vádként sokszor nem is a helyi polgári lakossággal szemben elkövetett bűneik jelentek meg, ennél sokkal hangsúlyosabb volt, hogy magyar katonákat »vittek a vágóhídra«.
Nem az volt a lényeg, hogy kik ellen, hanem hogy milyen osztályindíttatásból követték el az erőszakot” – teszi hozzá a szakértő.
Kik a hősi halottak?
A történész úgy látja, a rendszerváltás utáni értelmezésbeli fejleményeket érdemes két részre bontani. Az eseményeket lehet pusztán történeti módszerekkel, adatokat, forrásokat vizsgálva tanulmányozni, az azonban, hogy a magyar 2. hadsereg mennyiben volt áldozat vagy éppen hős, inkább emlékezetpolitikai kérdés.
„Annyiban persze van kapcsolat a kettő között, hogy amikor előveszik a hősiesség kérdését, akkor az első világháború alatt meghonosodott hősi halotti kategória meghatározásához fordulnak. Ez alapján hősi halottnak tekintendő minden egyes katona, aki honvédelmi kötelezettség teljesítése közben vesztette életét. Fontos, hogy a kategória nem vizsgálja azt a tényt, hogy »igazságos« vagy »igazságtalan« háborúban esett-e el az illető” – nyilatkozza lapunknak a kutató. Ehhez igazodva minden ország kötelezettsége rendben tartani az ellenséges katonák temetőjét, az elhunytaknak meg kell adni a végtisztességet.
A hősiességet tehát részben a hősi halotti definícióval támasztják alá.
A hőskérdés kapcsán egyes körökben megjelenik továbbá az, a világháborús szemléletet nyíltan átvevő elbeszélés, mely szerint a magyar katonák a démoni szovjet rendszerrel szemben, szovjet területeken védték a hazánkat – sikertelenül, hiszen 1944 szeptemberében a Vörös Hadsereg mégis elérte határainkat. „A magyar 2. hadsereg részvételét emellett sokszor a sajátos közép-európai kényszerpályával próbálják igazolni” – teszi hozzá Fóris Ákos.
Erkölcsi dilemmák
Súlyos problémát vet fel ugyanakkor, hogy a konfliktus mégiscsak egy támadó háborúnak, a mai jogértelmezésünk szerint nemzetközijog-ellenes cselekménynek tekinthető, amely ráadásul egyértelműen katasztrofális következményekkel járt. Tovább árnyalja a képet a magyar haderő keleti fronti tevékenységének szélesebb kontextusa, Németország megsemmisítő háborúja.
A Szovjetunió a tengelyhatalmak elleni konfliktusban 26,6 millió embert veszített, a halottak többsége a megszállt területek polgári lakossága közül került ki. A megszállt térségekben több, párhuzamos genocídium zajlott, többek között a zsidók ellen, de 1941–1942-ben a hadifoglyok 80–90 százaléka, milliós tömeg is belehalt a fogságba, emellett kényszermunka, partizánellenes hadviselés, éheztetés sújtotta a civileket. Ebbe a pusztításba részben a magyar csapatok is bevonódtak, ezen a téren a magyar 2. hadsereg helyett elsősorban a már említett megszálló csapatokat kell kiemelni.
Erkölcsi kérdés a fentiek mellett az is, hogy a frontvonalon lévő reguláris alakulat, amely védte állásait és a távolból potenciálisan a magyar hazát, áttételesen vajon nem tartotta-e fenn a hadsereg mögött működő megszállási rendszert. Ez önmagában nem pusztán magyar dilemma, az 1986-ban lefolyt, a náci Németország múltjával foglalkozó német történészvitában is kulcskérdés volt, hogy aki 1944–1945-ben Kelet-Poroszországban óvta a német területeket a Vörös Hadseregtől, az indirekt módon lehetővé tette-e a náci rendszer további működését is.
Ugyan a történettudomány nagymértékben árnyalta Jány Gusztáv 1943. január 24-i hírhedt, a vereségért a saját katonáit hibáztató hadparancsát, mégis több magyar parancsnok is méltatlanul és kegyetlenül lépett fel saját katonáival szemben. Emellett a magyar hadvezetés diszkriminatívan kezelte a nemzetiségieket, valamint a munkaszolgálat révén a zsidókat is.
„A munkaszolgálatról rendelkezünk fontos alaptanulmányokkal, forrásgyűjteményekkel, ám mind a mai napig nem látjuk át teljesen a munkaszolgálatosokkal való bánásmódot, az önkényes gyilkosságok mértékét, viszont a hadbíráskodás működésében számszerűleg is megragadható a rendkívül elfogult gyakorlat. Amíg 1943. január 12-ig a teljes magyar 2. hadseregből nagyjából húsz katonát végeztek ki, addig ezzel párhuzamosan közel 300 munkaszolgálatost” – mondja Fóris Ákos.
