Szeptember végén írtunk hosszabb cikket arról, hogy Magyarországon két mérgeskígyó faj őshonos, a rákosi és a keresztes vipera. Ami mérgüket illeti, a rákosi viperáé csak enyhébb panaszokat okoz – ha nem lép fel allergiás reakció –, a keresztes vipera toxinjai azonban már komolyabb tünetekhez, szélsőséges esetben halálhoz is vezethetnek. Mindkét faj rendkívül ritka, és csupán kisebb, foltszerű élőhelyeken maradt fenn hazánkban. Az ember elől pánikszerűen menekülnek, marásuk minden esetben fatális véletlen vagy emberi gondatlanság következménye. Ám ami megtörténhet, az előbb vagy utóbb meg is történik.
Csanádot a Zemplénben, az erdő közepén marta meg keresztes vipera idén májusban. Nem provokálta az állatot, hanem egy hihetetlenül szerencsétlen baleset áldozata lett, de túlélte, most pedig a 24.hu-nak mesél az átélt élményről:
Még jó, hogy nem mart meg…
A sziklamászással hobbiszinten foglalkozó Csanád februárban két hetet töltött téli mászással Skóciában egy nagyobb társasággal, ideálisnak nem mondható körülmények között. Több mentésnek is szemtanúi voltak, ők viszont a legkisebb baj, egy karcolás nélkül jöttek haza. Május végén aztán a csapat a Zempléni-hegységben gyűlt össze családostul, gyerekekkel, hogy élményeiket kibeszéljék, együtt megnézzék a fotókat és videókat – persze sziklamászással feldobva a hosszú hétvégét a Hejce közelében fekvő Sólyom-kőn.
Azon is viccelődtek, milyen fura lenne, hogy miután a téli Skóciát megúszták, épp innen, hazai pályáról kötne ki valamelyikünk kórházban. A baj megtörtént, de nem úgy, ahogy számítani lehetett volna rá.
A pénteki érkezés másnapján, május 20-án, szombaton többen a Sólyom-kő falain másztak, míg mások a környéken sétálgattak – az előző esti buli és egy korábbi napszúrás okán Csanád utóbbi programot választotta. Ahogy a sziklák között ballagott, megcsúszott egy vizes, mohás kövön, és miként fogalmaz: nincs mit szépíteni rajta, óriási hátast dobott. Egyből felpattant, de fájdalmat érzett a bal combja hátsó részén. Azt hitte, beütötte.
Ahogy visszanéztem, megláttam a kígyót, és arra gondoltam: hoppá, egy keresztes vipera, még jó, hogy nem mart meg
– mondja a 24.hu-nak Csanád, akinek vezetéknevét kérésére nem közöljük.
Egyre nagyobb a baj, mi lesz ebből?
A keresztes vipera rendkívül ritka és rejtőzködő állat, szakemberek szerint is kivételes szerencse, ha valaki megpillantja a vadonban. Rögtön el is újságolta barátainak, majd egyikükkel visszamentek csodálni és fényképezni a kígyót. Nem volt túl aktív, de a fokozott érdeklődés sem volt ínyére, hamarosan eltűnt az avarban. Ezután szélesebb körben is a kígyó volt a téma és Csanád „szerencséje”, bár a fotók alapján egyes társai szerint csupán egy rézsiklót talált – mivel azt könnyű összetéveszteni a viperákkal, és sokkal gyakoribb is.
Az esés azonban egyre jobban fájt, és 15-20 perc elteltével a férfi alsó ajkai duzzadni kezdtek. Ez volt az első figyelmeztető jel, majd mikor a vérnyomása és a pulzusa érezhetően, majd mérhetően is jócskán megemelkedett, eljött az ellenőrzés ideje. A két vöröslő lyuk a bőrön egyértelművé tette a kígyómarást. Azonnal mentőt hívtak Hejcére, Csanáddal pedig a házigazda terepjárójával, erdészeti utakon száguldott a faluba.
Nagy volt a baj. Az autóban elment a hangom, csak suttogni tudtam, a pulzusmérő egyre magasabb értéket mutatott. Általános rosszullét vett rajtam erőt, és kezdett eluralkodni rajtam a pánik: mi lesz ebből? Azzal nyugtattam magam, hogy a torkom nem dagad, levegőt még kapok. Egy korábbi, darázscsípéses rosszulléthez próbáltam viszonyítani az állapotomat, de a kettő nehezen összevethető.
Tapasztalat szülte jótanács, hogy ha valaki számára ismeretlen településre hív mentőt, érdemes a templomot vagy a kocsmát megadni, mert így a legkönnyebb egymásra találni. Itt is ez történt, de a kiérkező mentők csak annyit mondtak, hogy „van probléma”, komolyabb segítséget viszont nem tudtak nyújtani, hanem egy másik, jobban felszerelt kocsit hívtak. Az is gyorsan megérkezett, irány a miskolci kórház.
A marás és a kórházba érkezés között körülbelül két óra telt el, Csanád állapota eközben romlott. A harapás helye mind jobban fájt, felduzzadt, egyre erősebb általános rosszullét vett rajta erőt, és folyamatosan hányt, még akkor is, amikor már semmi nem jött ki.
Egyre rosszabb lett
Miskolcon összefutottak az orvosok és nővérek: mint mondták, a kígyómarás „irodalmi gyakoriságú” Magyarországon, vagyis nemigen találkoztak még ilyesmivel. A sürgősségire került, ahol eldöntötték, hogy nem kap ellenszérumot, mert nem annyira súlyos az állapota, hanem a tüneteket kezelték. (Egyébként legutóbb 2001-ben történt Magyarországon halálos kimenetelű viperamarás, ahol azonban több tényező együttállása okozta a tragédiát.)
Érdemes itt megállni egy kicsit. Az ellenszérum ugyanis úgy készül, hogy jellemzően ló testébe juttatnak egy kevés mérget – az állat számára veszélytelen mennyiséget –, majd a véréből kinyerik a szervezete által termelt ellenanyagot. Csakhogy ezt képtelenség tökéletesen „megtisztítani”, mindig marad benne állati fehérje, ami az emberben halálos reakciókat válthat ki. Így aztán ellenszérumot csak akkor adnak, ha a tüneti kezelés kevés, és az illető nagy eséllyel belehalna a marásba.
Csanádot antibiotikummal kezelték, infúziókat kötöttek rá, a harapás helyét jegelték, és intravénásan kapott kalciumot: „olyan volt, mintha lángoló benzint fecskendeztek volna a vénámba, majd végigment az egész testemen, ilyen lehetne élőben a Jákob lajtorjája című film főszereplőjének a lázrohama”. Félő volt, hogy a méreg vérzékenységet okoz és/vagy szövetelhaláshoz vezet, utóbbi esetben az érintett izomszöveteket ki kellett volna vágni a férfi combjából – végül egyik sem következett be.
Biztosat mondani azért nehéz ilyen helyzetben, mert egyrészt minden ember szervezete más, illetve a keresztes viperák mérgének pontos összetétele is populációnként eltérő lehet. Szombat éjfélre vált biztossá, hogy Csanád élete nincs veszélyben, de a szövődmények kockázata továbbra is komoly lelki terhet jelentett, és persze fizikai tünetei sem múltak varázsütésre. Sőt.
A seb egyre jobban fájt, ráadásul az érzékelőkkel és tűkkel teleaggatva alig tudtam megmozdulni, de még a kezemet kinyújtani is fájdalmas volt. Erős szédülés tört rám, amikor napokkal később nagy nehezen felálltam, és homályossá vált a látásom.
Végül egy hét után hagyhatta el a kórházat segítséggel, faltól falig közlekedve. Az autóban ülni pedig kész rémálom volt a fájdalom és a rosszullét miatt.
„Az első két hét szörnyű volt”
Az orvosok három hét pihenést javasoltak, de Csanád mást nem is tehetett. El tudta magát látni, korábban munkája és hobbija során szerzett sérülései révén nem volt ismeretlen számára a „csökkentett üzemmód”: elment a boltba, de állás, járás közben szédült, a látása homályos maradt, olvasni nem tudott. Még a legkisebb séta is annyira kimerítette, hogy le kellett feküdnie. A seb pedig továbbra is komoly fájdalmat okozott, ami csak a harmadik hét után csökkent jelentősebben. Egy hónapig tartott az otthoni pihenés, a többé-kevésbé ágynyugalom, „az első két hét szörnyű volt”.
A combja belső oldalán jókora, terjeszkedő barna folt jelent meg, mint toxikológus ismerősétől megtudta, valószínűleg a méreg korábbi terjedését követve, de veszélyt nem jelentett, és a folt hamarosan fel is szívódott. Július közepén ment vissza ipari alpinistaként dolgozni, és még mindig rendkívül fáradékony volt. Lassanként már autóban ülni sem jelentett szenvedést, szintén júliusban kezdett újra sziklát mászni, ahol eleinte több volt a pihenő, mint maga a mozgás – nagyon lassan tudta magát az azelőtti szintjére visszahozni.
Szűk fél év telt el a viperamarás óta, mire Csanád minden szempontból visszatérhetett régi életéhez, és most már azt mondja, teljesen meggyógyult. A felépülésben szerinte fontos szerepe lehetett azoknak az apróbb életmódbeli tanácsoknak, amelyeket mérgeskígyó-szakértőktől gyűjtött be lábadozása során – például, hogy egy korty alkoholt se fogyasszon a teljes gyógyulásig. A látása továbbra sem a régi, és mintha rövid távú memóriája is romlott volna, de ez lehet, már a korral jár.
Végezetül Csanád hangsúlyozza, hogy ami történt, még véletlenül sem a kígyó hibája. Nem fél tőlük, nem kerüli őket, sőt: elkezdett kígyóbefogó videókat, főleg Bruce Ireland munkásságát nézni, és nagy vágya Amerikában természetes környezetükben csörgőkígyókat (ők is viperák) megfigyelni. Barátaitól pedig születésnapjára a Fővárosi Állatkert egy gaboni viperájának az örökbefogadását kapta.
Tényleg hihetetlen balesetről van szó, gondoljunk bele: már az sem gyakori, hogy fiatal, sportos ember úgy esik el, mint az ólajtó, nemhogy épp egy olyan ritka kígyóra, amelyre még a kutatói is csak sok tapasztalattal és szerencsével találnak rá az erdőben.
Természeti kincs a vipera
A természet mindig és mindenhol tartogat veszélyeket, és mivel az ember sem tudja magát kivonni ezek alól, hát be kell tartani a szabályait. A véletlen baleseteket pedig sajnos nem tudjuk megelőzni, csupán esélyüket csökkenthetjük odafigyeléssel.
Ami a keresztes viperát illeti, sokkal inkább természeti kincsről, mint veszélyforrásról van szó: foltszerű élőhelyeken fennmaradt, veszélyeztetett állatok, melyek a természetvédelmi szakemberek segítsége nélkül valószínűleg kipusztulnának hazánkból. Ahogy fent már említett cikkünkben írtuk, hazánkban mindössze három régióban él, a Beregi síkon, a Zemplénben, illetve Somogy és Zala vármegye nyugati részén.
Természetvédelmi értéke 250 ezer forint, a fajra leselkedő legfenyegetőbb veszély az élőhely feldarabolódása, ami miatt az egyes populációk nem tudnak kapcsolatba lépni egymással. Ezért egyrészt végzetesen leromolhat a genetikai állományuk, másrészt elég egy betegség, tűzvész, áradás, a kis élőhelyfolt felszántása, és végleg eltűnnek az adott területről.
Az ifjú keresztes viperák elsősorban békákat zsákmányolnak, felnőttként viszont már rágcsálók teszik ki táplálékuk nagyobb részét: a 50-70 centisre megnövő kígyók leginkább egereket, pockokat fogyasztanak.
A kígyó az életét védi
Bármilyen „mérges” állatról van szó, a marás-szúrás célja vagy a zsákmányszerzés, vagy az önvédelem. Ha az utóbbi, akkor a befecskendezett anyag azonnali és erős fájdalmat vált ki, hiszen célja a támadó gyors meggyőzése arról, hogy fejezze be, amit csinál. A keresztes vipera mérge viszonylag alacsony fájdalmat indukál az első öt percben, ami arra utal, hogy elsődlegesen nem védekezésre, hanem a zsákmányszerzésre fejlődött ki. Ettől függetlenül cseppet sem gyerekjáték.
A keresztes viperák rendkívül félénk állatok, messzire elkerülik az embert, menekülnek előle. Sőt, még akkor sem feltétlenül marnak, ha véletlenül rájuk lépünk, mert még ekkor is abban reménykednek, hogy nem vettük észre őket. Kifejezetten sokat kell piszkálni, megfogni, sarokba szorítani az állatot, hogy támadásra bírjuk, és még ilyenkor is gyakori, hogy „szárazmarással” próbál elijeszteni: csak harap, de mérget nem fecskendez, mivel értékes anyagról van szó, az élelemszerzés zálogáról, nem szabad pazarolni. Amikor Csanád a szó legszorosabb értelmében rázuhant a kígyóra, az állatnak esélye sem volt a menekülésre – az élete védelmében mart.
