Milyen szerepet játszott Mengele a holokausztban?
Josef Mengele orvos volt Auschwitzban, és két dolog miatt vált hírhedtté. Egyrészt számos emberkísérletet végzett, néhányat gyermekeken és rendkívül sokat ikreken. Sokszor törpe- vagy óriásnövésű embereken, betegeken, várandós nőkön, cigányokon és zsidókon. Másrészt pedig ő várta a tábor bejáratánál az emberekkel, a főleg a nácik által elfoglalt Európában élő zsidókkal, elsősorban magyar zsidókkal megrakott vonatokat, és ő döntötte el, hogy ki maradjon (egyelőre) életben, és ki kerüljön azonnal a gázkamrába. Nem ő volt az egyetlen orvos Auschwitzban, de olyan lelkesen végezte a munkáját, hogy ő lett a leghírhedtebb – és persze azért is, mert a háború után sikerült elmenekülnie és sok évtizeden keresztül elrejtőznie.
A háború után Mengele négy évet töltött Csehszlovákiában és Németországban. Hogyan tudott ilyen sokáig Európában maradni?
Mengele tudta, hogy keresni fogják, de arra számított, hogy a britek és az amerikaiak végül elhagyják a megszállt zónákat, és visszaadják az irányítást a nyugatnémeteknek, akik majd azt mondják: „Sajnáljuk, hogy a világháborúban ilyen borzasztó dolgok történtek, de most koncentráljunk a hidegháborúra.” Csakhogy 1948-ben sok embert, akikkel Mengele együtt szolgált Auschwitzban, bíróság elé állítottak, és halálra vagy hosszú börtönbüntetésre ítélték őket. Mengele ekkor döntött úgy, hogy Dél-Amerikába menekül.
Miért volt Dél-Amerika olyan népszerű úti cél a nácik körében?
A nácik többsége azért ment Argentínába, mert, bár az ország a háború idején semleges maradt, nagyszámú német közösség élt ott, akik úgy gondolták, hogy a németek aránytalanul súlyos büntetést kaptak a háború után. A szövetségesek a háborús bűnökért bíróság elé állították a nácikat – de ők úgy gondolták, ha másként alakult volna, és Németország nyeri a háborút, akkor a Drezdát lebombázó brit pilótákat és a Hirosimát és Nagaszakit atombombával elpusztító amerikai pilótákat állították volna bíróság elé. Ezért, amikor Mengele és a többi náci Argentínába érkezett, olyan országba léptek, ahol a náci szimpatizánsok jól kiépült hálózata és jelentős német közösség fogadta őket.
Miként volt lehetséges, hogy Mengele évtizedekig észrevétlen maradt Dél-Amerikában?
Mengele anyagi hátterét a család mezőgazdasági gépgyártó cége biztosította, és egyre inkább azt tapasztalta, hogy nem igazán keresik a nácivadászok. Az 1950-es évek közepén egyszer csak besétált Nyugat-Németország Buenos Aires-i nagykövetségére: „Egyébként a nevem nem Helmut Gregor (ez az álnév szerepelt a hamis útlevelén, amivel 1949-ben megérkezett), hanem Josef Mengele, és szeretnék egy útlevelet a saját nevemre.” A nyugatnémet nagykövetségen senki sem mondta: „Ön az életkora alapján szolgálhatott a második világháborúban, álnéven érkezett Argentínába, és most ezt a nevet akarja? Ellenőrzöm, hogy szerepel-e a körözöttek listáján!”
Ez a döbbenetes hozzá nem értés és apátia tette lehetővé, hogy stílusosan és kényelmesen éljen ott. Azt hiszem, a nyugatnémet nagykövetségen számos náci szimpatizáns dolgozott. Most már csaknem lehetetlen kideríteni, miként ment át a kérelme. Mégiscsak meglepő, hogy egy náci menekült olyan biztonságban érezte magát, hogy 1958-ban a Buenos Aires-i telefonkönyvben is a valódi nevén szerepelt. Csak azt kellett volna tudni, hogy melyik városban keressék, és megtalálták volna.
1960-ban, Buenos Aires közelében az izraeliek elrabolták Adolf Eichmannt, aki megszervezte az európai zsidók deportálását. Mengele ekkor döntött úgy, hogy elköltözik Argentínából.
Merre menekült?
Meg voltam róla győződve, hogy Mengele Paraguay-ban éli világát az akkori diktátor, Alfredo Stroessner rendszerének védőszárnyai alatt. Tudtuk, hogy 1959-ben paraguayi állampolgárságot kapott, amikor először menekült el Argentínából José Mengele néven – ami nem a legjobb álnév, de mégis elég volt ahhoz, hogy a rá vadászók elveszítsék a nyomát. Gyanítottuk, hogy Paraguay Chaco régiójában vagy délkeleten, a németek által sűrűn lakott Hohenauban bujkál. A Mengeléről szóló ismertetők, könyvek és filmek sora – mint a Maraton életre-halálra (1976) és A brazíliai fiúk (1978) – azt a mítoszt terjesztették, hogy a dzsungelben rejtőzik, vérebekkel és fegyveres testőröktől körülvéve, Mercedes limuzinon furikázik, és a családja támogatja. Ez a legenda volt az egyik oka annak, hogy megúszta – mert valójában nagyon szerény életet élt a brazíliai Sao Paulo egyik legszegényebb negyedében. Nem az a természetfeletti képességekkel megáldott náci szökevény volt, amilyennek a hollywoodi filmek ábrázolták – hanem olyan háborús bűnös, aki mindent megtett a túlélés érdekében, és ennek köszönhetően maradt szabadlábon.
Hogyan próbálta megtalálni az igazságot?
Közismert volt, hogy Mengele Argentínában tartózkodott, de ennél többet senki se tudott kideríteni. Az argentin kormánytól, amelyet csaknem 15 éven át – két időszakban is, 1966-tól 1973-ig és 1976-tól 1983-ig – katonai junta vezetett, az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma, az izraeliek, a britek, a nyugatnémet kormány ismételten kérte a Mengele-aktát, de ők minden alkalommal figyelmen kívül hagyták a kérést.
A sikeres kutatás néha szerencsés időzítés eredménye. 1984 novemberében, nem sokkal a Falkland-szigeteki háború után látogattam első ízben Buenos Airesbe. A katonai junta akkorra már egy új, civil kormánynak adta át a helyét. Az elnöki palotába mentem, írásban kértem a Mengele-aktát, és a nemrég megválasztott elnök emberi jogi tanácsadójával beszéltem. Nagyjából három hétig interjúkat készítettem az egyik belvárosi szállodában.
Aztán egyik éjjel 11 óra tájban kopogtatás hallatszott a hotelszobám ajtaján. Az argentin szövetségi rendőrség két tagja állt kint, akik mondták, hogy menjek velük. Egy kék Ford Falconhoz vezettek – ami, mint hamar megtudtam, nem volt jó jel, mivel a katonai junta idején is kék Falconokkal szállították el a politikai foglyokat. A központjukba vittek egy nagyon mogorva ezredeshez. Nem tudtam, mi történt, amíg rá nem jöttem, hogy a civil kormány utasította: nyissák meg a Mengele-aktájukat. Az egyik kisebb helyiségben, egy irattartóban ott volt Mengele 10 évnyi életének részletes dokumentációja: mikor lépett be az országba, a hamis útlevele, a nyugatnémet követségnek írt kérvénye, az üzletei, a házassága.
Csak később jöttem rá, milyen szerencsés voltam. Hat héttel azután, hogy hozzájutottam az aktához, egy brit újságíró is kérvényezte, hogy belenézhessen ugyanabba az anyagba, de elutasították. A kormány rájött, hogy nem kell igent mondania minden kérésre, ezért elzárták a dossziét. E lehetőség nyomán jutottam el Paraguayba és tovább – a sztori utolsó, legfontosabb részét kivéve, amikor Mengele Brazíliába ment, mivel a dokumentumok csak 1959-ig követték az életét.
Említette, hogy interjúkat készített. Kikkel beszélt?
Buenos Airesben Wilfred Von Ovennel, Joseph Goebbels sajtóügyekkel foglalkozó beosztottjával készítettem interjút. Meggyőződésem volt, hogy ismerte Mengele tartózkodási helyét, és rengeteg időt töltöttem azzal, hogy megpróbáltam információt szerezni tőle, de nem jutottam semmire. Helyette a Miss Náci szépségversenyről készült fényképeket mutogatott – igen, ilyen dolgok is megestek akkoriban odalenn, abban a „kis Negyedik Birodalomban”.
Dél-Amerikában szorgalmasan terjesztették a nácikról szóló sztorikat. Ha újságíróként vagy ügyvédként kereste az ember Mengelét, az emberek megnyíltak és azt felelték: „Ó, együtt tekéztem vele”, vagy „ő tanította a gyerekemet németre”. Mintha csak labirintuson kellett volna átjutni. Ezek az emberek nem kértek pénzt, csak egy kis hírnévre vágytak. Úgyhogy az Argentínában és Paraguayban gyűjtött információim kétharmadából nagyregényt írhattam volna, de abban már nem segítettek, hogy kiderítsem, mi történt Mengelével.
Mikor jött rá, hogy meghalt?
1985-ben. Előző évben aláírtam egy szerződést, hogy társszerzőként dolgozom egy Mengele életéről szóló könyvön John Ware brit újságíróval. A könyv végül Mengele: The Complete Story címmel 1986-ban jelent meg. Már a kézirat felénél jártunk – még azt hittük, Mengele él – amikor egy reggel, hajnali 4 óra 30 perckor felhívott egy német riporter, hogy csontokat találtak Embuban, Sao Paulo közelében, és úgy gondolják, hogy azok Josef Mengele maradványai. Kezdetben azt hittem, kacsa – már vagy tizenkettedszer találták meg a földi maradványait, szóval elsőre nem reagáltam úgy, ahogy egy ilyen fantasztikus hírre kellene. De egy nappal később útnak indultam Embuba – és míg ott voltam, kezdett megváltozni a véleményem.
Ez megint egy szerencsés véletlenen múlott. Megjelent néhány cikk, amelyekből kiderült, hogy nekem van a legnagyobb, Mengelével kapcsolatos magánarchívumom. És míg én Embuban a törvényszéki orvosszakértőkkel vitatkoztam arról, hogy a csontok eredetiek-e vagy sem – később kiderült, hogy valódiak – Mengele egyetlen fia, Rolf felbukkant a Bunte német bulvármagazin kiadójánál, és felajánlotta, hogy átadja apja több ezer oldalas, a meneküléséről szóló állítólagos naplóját és a Rolfnak küldött leveleit. A Bunte kísértésbe esett, de óvatos volt – csak két évvel voltunk a hamisított „Hitler-naplók” kiadása után, ami sorozatként jelent meg a német Stern magazin hasábjain és a The Sunday Timesban, és ami bolonddá tette Hugh Trevor-Roper brit történészt. Ezért a kiadó úgy döntött, hogy a naplót a német szövetségi nyomozóhivatallal értékelteti.
Szakértői testületet hoztak létre, és engem is felkértek, hogy vegyek részt a csoport munkájában. Így Münchenben két hétig minden nap alaposan kikérdeztük Rolf Mengelét, hogyan jutott a dokumentumok birtokába, mikor látta utoljára az apját, és sok egyéb részletet. Kiderült, hogy a dokumentumok valódiak – és fel tudtam használni azokat a könyvemben.
Miként reagáltak a túlélők Mengele halálhírére?
Sok túlélő egyszerűen nem akarta elhinni, amit megértek. Egyikük így fogalmazott: „Mi a leggonoszabb formájában láttuk; már-már istenként, aki életről, halálról dönt. Ha egy a millióhoz az esélye, hogy a brazíliai csontok nem az ő maradványai, én elhiszem. Ő bármire képes.” Én is csalódott voltam, amiért úgy végződött, hogy megúszta.
Gyakran mondják, ha bíróság elé állították volna, az sem vezetett volna el az igazsághoz, ami igaz – de ahogy az Eichmann-per megmutatta, rengeteg részlettel járult volna hozzá a történelmi ismereteinkhez. Mengele esetében különösen dühítő, hogy meg sem érintette a bűntudat. Halála napjáig nem bánta meg mindazt, amit Auschwitzban tett. Két évvel halála előtt Rolf meglátogatta Dél-Amerikában, hogy Auschwitzról beszéljen vele, és ő lényegében azt válaszolta: „Soha nem fogod megérteni, hogy mit próbáltunk ott elérni.”
Az auschwitzi túlélők mit szerettek volna: mi történjen Mengelével?
Az emberek gyakran feltételezik, hogy azok a túlélők, akikkel beszéltem, bosszút akartak állni – látni, hogy Mengele megfizet a bűntetteiért. De valójában azt akarták tudni, hogy mit tett velük a táborban: milyen injekciókat adott be nekik, miféle kísérleteknek vetette alá őket. Azt tudták, hogy a szemüket injekciózta be, hogy fájdalomcsillapítás nélkül hajtott rajtuk végre gerinccsapolást; hogy bizonyos esetekben még amputációkat is végzett. De azt nem tudták, hogy miért. Sterilizáció miatt? Hogy megfejtsék az ikerszülések titkát, és a háború után a német anyák több gyereket tudjanak majd szülni? Azért történt, hogy a sötét szemszínt kékre tudják változtatni? Mengele eltüntette az orvosi feljegyzéseit, ezért néhány esetben csak találgathatunk, miért is végezte azokat a kísérleteket. A túlélők csak egyetlen módon tudhatták volna meg, mit tett velük és hogyan gyógyulhatnak meg: ha kiderül, milyen szereket és miért injekciózott beléjük. Ezt viszont magával vitte a sírba – amit csak akkor fogtam fel, amikor beszélgetni kezdtem az áldozataival.
Több évtized múltával hogyan látja ezt a történetet?
Az a tény, hogy Mengele 1979-ben természetes halált halt Sao Paulo közelében, amikor stroke-ot kapott úszás közben a tengerpartnál, azok felelőssége, akiknek meg kellett volna keresniük, de nem találták meg. 1960-ban, miután az izraeliek elkapták Eichmannt, jegelték a náci háborús bűnösök ügyét, de a nyugatnémetek újra megnyithatták volna Mengele aktáját, és a postaforgalom egyszerű ellenőrzésével kideríthették volna, hol bujkál. Mengele leveleket küldött a családjának, és a Mengele cég egyik magas rangú tisztségviselője őrizte őket, akiről a nyugatnémetek tudták, hogy gyermekkori barátja. És ha megfigyelték volna Rolf utazásait, rájöhettek volna, hogy hamis iratokkal utazott, amikor 1977-ben járt Dél-Amerikában, és könnyedén elkaphatták volna Josefet.
Az interjút Rindó Klára fordította.
Kiemelt képünkön Simone Veil francia politikus 1985. február 4-én beszél Jeruzsálemben, a náci orvos, Josef Mengele, a „halál angyala” elleni próbaper során, aki közvetlenül felelős több ezer ember haláláért az auschwitzi koncentrációs táborban.
