Gazdasági modernizációs programja részeként az 1970-es évek elején a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, vagyis az észak-koreai diktatórikus állam a nyugat-európai országokkal is kereskedelmi kapcsolatokat létesített. Többek között gabonát, gépeket és szállítóeszközöket importált, köztük a már elhíresült 1000 darab svéd Volvót.
Felmérve a világgazdaság korabeli trendjeit, úgy vélték, a nem olajalapú nyersanyagok árának globális emelkedése 1972–1973-ban is folytatódni fog, és az aranyból, ezüstből, ólomból, cinkből és más alapanyagokból származó bevételnövekedés fedezni fogja a kapitalista országoktól vett technológia árát. A globális tőkegazdaságba tett észak-koreai kalandozást szívesen fogadták, 1970–1975 között mások mellett a francia, német és brit kereskedelmi bankok több mint egymilliárd dollár kölcsönt nyújtottak az ázsiai államnak. Egyesek, így Svájc, Finnország és Svédország még arra is garanciát nyújtott a hazai vállalatoknak – például a Volvónak –, hogy támogatni fogja a kölcsönös kereskedelmet.
1973-ban olajárrobbanás következett be, kitört az első olajválság, ami globális recessziót, inflációt és kamatlábemelést okozott. Az észak-koreai importáruk ára nőtt, miközben az exportált nem olajszármazék nyersanyagok ára csökkent. Az adósságról folyó tárgyalások kútba estek, az egymilliárd dolláros követelést és kamatait sosem látták viszont a hitelnyújtó szervezetek (egy részüket persze ténylegesen elengedték). Ez a máig meg nem oldott hitelügylet gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy Észak-Korea a beruházásaihoz kereskedelmi kölcsönt vehessen fel a jövőben.
(Kiemelt képünkön Kim Ir Szen észak-koreai elnök 1992-ben.)
