1923. szeptember 1-jén, nem sokkal déli 12 óra előtt Tokió és a közeli kikötőváros, Jokohama lakói érezték, hogy a lábuk alatt megrázkódik a föld. Ez önmagában nem töltötte el őket különösebb aggodalommal, Japánnak ez a régiója, a Kantó-síkság négy tektonikus lemez találkozásánál fekszik. Gyakoriak voltak az ilyen rengések, és általában néhány másodperc alatt véget is értek. Ebben az esetben azonban folytatódtak – öt másodpercig, aztán tízig –, és olyan erősek voltak, hogy az embereknek kapaszkodóért kellett nyúlniuk, egyúttal a leeső tárgyak után kapkodtak. Nagyjából 15 másodperc elteltével az oldalmozgások valami sokkal rosszabbnak adták át a helyüket:
A korábbi évszázadok során Japánban a földrengések okaként a föld mélyében élő hatalmas harcsa rángatózását nevezték meg. Tokió és Jokohama lakói most saját bőrükön tapasztalhatták, mi lehetett az alapja az ilyen hiedelmeknek. A lökéshullámok felgyűrték a földet. A tárgyak nem egyszerűen leestek – felrepültek a padlóról, miközben fenyegető morajlás töltötte meg a levegőt, amelyet hamarosan elnyomott a tégla- és betonépületek összeomlásának robaja, a tetőkről zuhanó cserepek csörömpölése, az emberek kiáltásai, sikolyai.
A kakofónia rövid időre kísérteties csöndnek adta át a helyét, miközben mindenki próbálta felfogni, mi is történt. Otthonaikból és üzleteikből kilépve, az eléjük táruló apokaliptikus látványt szemlélve, hozzátartozóik és barátaik jártak a fejükben – és hogy menekülniük kell. Miközben a több száz utórengés közül az első megérkezett, Tokió utcáit megtöltötték azok, akik vidékre próbáltak menekülni.
Bűnbakok: a koreaiak
Tokió 1923-ban épp egy nagy átalakulás közepén járt. Alig fél évszázaddal korábban, 1868-ban egy csapatnyi ambiciózus fiatal szamuráj fegyveres lázadásban döntötte meg a Tokugava-sógunátust. Nagy tervük az volt, hogy felépítik Japán gazdaságát, iparát és ezzel katonai erejét. A Kína feletti, 1895-ös, majd a tíz évvel később Oroszország felett aratott háborús győzelmek nyomán Japán immár a világ nagyhatalmai közé tartozott. Státuszát az 1922-ben megkötött washingtoni flottaegyezmény igazolta, amelynek célja a világ legerősebb tengeri hatalmai, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán flottaépítési programjainak kiegyensúlyozása volt.
Tokió ennek a hirtelen újjáéledő országnak a központja volt, itt volt a szárnyait bontogató demokratikus intézményrendszer központja, illetve a hatalom végső forrása és birtokosa, a császár székhelye. A főváros gyors ütemben terjeszkedett a megelőző években, az új vasútvonalak csápokként tekergőztek szerte a környező vidéken, körülöttük pedig újabb és újabb városrészek nőttek ki a földből. A vidékről nagy számban érkező bevándorlók hatására Tokió lakossága a Tokugava-kor (amikor a várost Edónak hívták) egymilliójáról ugrásszerűen négymillióra nőtt 1923-ra.
Még a leglojálisabb tokióiak sem állították volna, hogy a gyors növekedés a tervezettség látszatát keltette volna. Az utcák keskenyek voltak, a házak szorosan egymásra épültek, a távíró- és telefonvezetékek pedig sűrű rácsként borultak a gyalogosok, riksák és villamosok folyamatos áradata fölé. A város ráadásul tűzvédelmi szempontból több súlyos kockázatot is magában hordozott: a lakóépületek fa és papír felhasználásával épültek; gázvezetékek húzódtak mindenütt; a főzéshez rengetegen használtak faszenet.
A földrengés akkor csapott le, amikor sokan épp ebédet készítettek.
Ahogy leszállt az este, az étel, a víz és a megbízható információk is szűkösek lettek. Arról is vad pletykák keringtek, hogy a város koreai kisebbségéhez tartozók megragadták az alkalmat egy felkelésre, és fosztogatnak, gyilkolnak, gyújtogatnak.
Tokió nem csak abban az értelemben volt birodalmi főváros, hogy császári székhelynek számított, Japán nagyhatalommá válásának fontos aspektusa volt gyorsan gyarapodó ázsiai gyarmatbirodalma. 1923-ra japán fennhatóság alá került Tajvan, a Liaodong-félsziget – Mandzsúria egy kicsi, de stratégiailag annál fontosabb darabkája – és Korea, amelynek 1910-es annexiója közel 12 ezer koreai életét követelte. Koreában azóta is erősek maradtak a gyarmatosítással szembeni ellenérzések, és a japánok ezt jól tudták – bár az iskolákban és az újságokban azt a képet közvetítették feléjük, hogy civilizációs hatalomként lépnek fel Ázsiában. Ezek a nézetek – kiegészülve a koreaiakról alkotott, a kor rasszista áltudománya és a politikai retorika által kialakított negatív képpel –
Néhányan valószínűleg pusztán bűnözők és opportunisták voltak azok közül, akik rendfenntartás ürügyén kirabolták és legyilkolták a Tokióban élő koreaiakat. Mindezt rendőrök és katonák támogatásával tehették, akik között akadtak, akik a Koreai-félszigeten szolgáltak, és örömmel szították a koreaiakkal szembeni gyűlölet lángjait. Talán 6 ezer koreai áldozatot is követelhettek az események, és további több ezer koreai került védőőrizetbe.
A pokol füstölgő tornáca
Nagyjából egy hétig tartott, mire úgy-ahogy visszaállt a rend Tokióban. Szeptember 2-án kihirdették a hadiállapotot, ami érvényben is maradt egész ősszel, miközben a hatóságok sietve igyekeztek vizet, élelmiszert és orvosi segítséget hozni a városba. Tízezrek táboroztak a szabad ég alatt, köztük a birodalmi palota környékén, ahol sokan a várárokban mosták le magukról a kormot. Megindultak a szállítmányok egész Japánból, majd a világból is – egyedül az amerikai vöröskereszt 12 millió dollárt gyűjtött adományokra.
Első körben a helyi kormányzat felkészületlenségét kritizálták, a földrengések és a nyomukban esetleg kitörő tűzvészek kockázata jól ismert volt. Miért nem volt Tokiónak terve erre az esetre? A koreaiak ellen elkövetett atrocitások országos hírré váltak, és az emberek azt kezdték kérdezgetni, vajon mit mondanak el ezek a kegyetlenségek egy állítólag ennyire civilizált országról.
Hősök nélkül
Mások, a zaklatott önvizsgálat ősrégi japán tradíciójának engedelmeskedve, szélesebb történelmi perspektívából igyekeztek szemlélni a történteket. Ők a nyugati divatokat és eszméket követő sekélyes fogyasztói kultúráról, illetve elhervadó nemzeti akaraterőről beszéltek. Japán túl van a hősök korszakán – állították –, amely a düledező Tokugava-sógunátus megdöntésével kezdődött és Meidzsi császár 1912-es halálával fejeződött be. Egy modern ország épült fel a távoli célokért való küzdelem, a kemény munka és a nemzetért vállalt önfeláldozás kombinációjának köszönhetően. Ez a kor azonban puhaságnak, a célok szem elől tévesztésének és az önmegvalósításnak adta át a helyét a fiatalság körében.
A még keményvonalasabb megmondóemberek stratégiai veszélyt sejtettek a háttérben, az 1922-es washingtoni flottaegyezményre nem úgy tekintettek, mint Japán hatalmának elismerésére, hanem mint gerinctelen japán diplomaták árulására. Tokiót újjá kell építeni – de mellette a nemzeti karaktert is.
A japán miniszterelnök és kormánya annak rendje és módja szerint hozzálátott megvizsgálni, miként lehetne az iskolákban a morális oktatást fejleszteni. Cserkészek érkeztek Tokió és Jokohama maradványai közé, hogy hősiességről és önfeláldozásról tanúskodó történetetek gyűjtsenek. Közben politikusok és a főváros gyors terjeszkedésének árnyoldalait már korábban felismerő várostervezők hozzáláttak, hogy újraálmodják Tokiót. Goto Sinpej belügyminiszter nagy szabad terekkel, a tűz terjedését megtörő akadályokkal, korlátozott magasságú házakkal, hatékony út- és közlekedési hálózattal tervezte újjáépíteni a várost. A nehézipart a város szélére akarta száműzni, miközben a nyomornegyedek kialakulását megelőző intézkedéseket hoznak.
Az álmokat hamarosan szertefoszlatták az elégtelen források, a politikai rivalizálás és a város újratervezésének jogi zűrzavara egy olyan helyen, ahol ugyan a házak megsemmisültek, de a földtulajdonosi jogok megmaradtak. Az 1930-ra elért eredmények elég messze voltak a katasztrófa utáni utópisztikus álmoktól. Tokió azért szélesebb, betonozott utakat, új és felújított hidakat, modern víz- és csatornahálózatot, valamint játszóterekkel és baseballpályákkal színesített nagy parkokat kapott. A szegénység határán tengődő tokióiak számára a hatóságok közösségi étkezdéket és fürdőket, olcsó bérlakásokat és zálogházakat építettek.
Újabb pusztítás
Mindezt nagy figyelemmel kísérték az amerikai katonai szakértők. Azzal a megbízással a zsebükben, hogy modellezzenek egy Japán ellen vívott, elképzelt háborút, feljegyezték, a város mely részei váltak a legkönnyebben a lángok martalékaivá. Szintén feljegyezték az újjáépítés során kötött kompromisszumokat, elsősorban azt, hogy nem volt elég pénz tűzbiztos anyagokat használni az új épületekhez. A házifeladatuk elvégzése nem volt hiábavaló. A japán kormányzat nagy várakozással készült arra, hogy a világot az újjáépült Tokióban fogadhassa az 1940-es olimpiai játékokon – első ázsiai országként rendezhettek volna olimpiát. De az 1930-as évek nem a reményeik szerint alakultak. A fegyveres erők soraiban található radikális elemek a földrengés utáni, egységre, erőre, a japán kultúra megőrzésére tett felhívásoktól megerősödve Japánt Kína, majd végül az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok elleni háború útjára kormányozták.
Ahogy Japán 124. császára, Sóva (más néven Hirohito) jóval a második világháború vége után maga is elismerte: ha Tokiót Goto Sinpej elképzelései alapján építik újjá, minden bizonnyal kisebb károkat szenvedett volna az 1945. márciusi amerikai gyújtóbomba-támadások során. De nem így történt, és újabb 100 ezer ember halt meg, a főváros egynegyede pedig újra elpusztult.
A cikket Litván Dániel fordította.
