Ha a történelmünkről mesélünk, a hitelesség, és ahogy mondani szokás, »a tudomány mai állása szerinti« legfrissebb tudás átadása a legfontosabb
– mondja a 24.hu-nak legújabb alkotása, Az Árpádok felemelkedése című film kapcsán Bárány Krisztián dokumentumfilm-rendező, a Filmever Stúdió vezetője.
Alkotótársaival olyan kevésbé ismert vagy vitatott megítélésű témákat dolgoznak fel, amelyek segítenek előmozdítani az együttgondolkodást. A mai fiatalokat nem kötik le a „beszélő fejek” – és valljuk be, az idősebb korosztályokat sem –, bármily érdekes történetről legyen is szó, hanem az általuk követett élőszereplős, a kor tárgyi környezetét, életmódját is bemutató feldolgozásmód az, ami tömegek számára emészthető.
Nyilván közhely, hogy a képi megjelenítés az oktatásban 50 percben többet és maradandóbbat ad, mint 20 oldalnyi tankönyvi szöveg, ám emellett más perspektívákat is hatékonyabban megnyitni. A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában című film iskolai bemutatóin például a diákok olyan kérdéseket fogalmaztak meg, amelyek mentén szabadon, saját érdeklődési körüknek megfelelően bővíthették tovább tudásukat. A Muhr Ottmár és huszárainak hőstettét bemutató Halhatatlanok – Limanowa, a magyar győzelem 1914 pedig egy méltatlanul elfeledett történetet emel vissza a köztudatba, és annak ellenére, hogy dokumentum filmről van szó, a lengyel és magyar közönségből is érzelmeket vált ki.
A Takó Sándor producer ötletéből született Az Árpádok felemelkedése úttörő abból a szempontból egyedi, hogy átfogóan mutatja be a magyarság IX-X. századi történetét neves szakértők és profi hagyományőrző csoportok közreműködésével. A filmet a Duna TV mutatta be, különböző vetítéseken látható, és remélhetőleg hamarosan eljut az iskolákba is, de célunk nem a spoilerezés. Dr. Sudár Balázs történészt, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársát, a történelmi ismeretterjesztő film szakértőjét kérdeztük
A nyelv több ezer éves, de ez nem vonatkoztatható a népre
A ma ismert, adatokkal jól megtámogatható történelmünk Álmossal, Árpáddal és a Kárpát-medence birtokbavételével kezdődik a IX. század végén. Ekkortól számolhatjuk máig folyamatos államiságunkat, eddig „látunk vissza” fehér foltokkal teli, többé-kevésbé mégis megbízható módon. A nyelvtörténet azonban még távolabbi múltról vall, a kutatások szerint ugyanis a magyar 2500-3000 éve önálló nyelv.
Ez azt jelenti, hogy ennyi ideje vált el az utolsó nyelvrokontól, és azóta nem történt róla leágazás
– fogalmaz lapunknak Sudár Balázs. Ettől függetlenül persze jelentős belső fejlődésen ment keresztül a máig vezető hosszú idő alatt.
Az összehasonlítás kedvéért a cseh és a szlovák alig néhány száz éve vált el egymástól, és a mai újlatin nyelvek is 1000-1500 éve kezdtek önállósulni. Mielőtt azonban a laikust valamiféle délibábos ősi nemzettudat ejtené rabul, a történész hozzáteszi: nincs kapcsolat egy nyelv önállósága és a nemzeti, etnikai egység között.
Az „egy nyelv-egy nemzet-egy ország” elgondolást ideje lenne elfelejteni, hiszen jelentős magyarul beszélő közösség maradt például keleten, és így akkor a világ több pontján léteztek egymástól független, magyarul beszélő csoportok. Fontos tehát, hogy a közös nyelv egyáltalán nem jelentette – és ma sem jelenti – azt, hogy az azt használók tudatilag vagy politikailag egy közösségnek tekintették volna magukat.
Példa nélküli Európában
Akkor mégis, „mik voltak” a honfoglalók? A „hétmagyar”, vagyis a hét magyar törzs után semmiféle nyelvemlék nem maradt fenn, így fogalmunk sincs, hogy egy nyelvet beszéltek-e. A honfoglalás előtt csatlakoztak hozzájuk a feltehetőleg török nyelvű kabarok, a Kárpát-medencében pedig jelentős lélekszámú és soknyelvű népességet találtak. Volt itt többek között szláv, török, germán, de akár egyes csoportok magyarul is köszönthették az érkezőket. Ennél többet azonban – források híján – nemigen mondhatunk.
A magyar nyelv viszont biztosan fontossá vált a Kárpát-medencében: a középkori latin írásbeliség mögött magyar anyanyelviség ismerhető fel – hasonló jelek alapján következtetünk arra is, hogy Hunyadi Mátyás anyanyelve a magyar volt, itt írtunk róla bővebben –, de nem tudjuk, milyen státuszban volt.
A honfoglalók ugyanis idegen nyelvi közegbe érkeztek a Kárpát-medencébe, illetve már itt élő embertömegekre telepedtek rá, ami nagyon gyakran vezet nyelvvesztéshez. Olyan gyakran, hogy nem is nagyon tudunk más példát említeni kontinensünkről, ami ilyen fokú elszigeteltség mellett is fennmaradt. A létező „nyelvszigetek”, mint a baszk, a görög vagy az albán annyiban más, hogy ezek már eredetileg is helyben voltak, csakhogy mára pozíciót vesztettek az érkező „nagy nyelvekkel” szemben. Velük szemben a magyar viszonylag későn érkezett, majd megőrizte, sőt megszilárdította és bővítette a pozícióit.
A IX-X. századi Kárpát-medence etnikai és nyelvi térképét nem ismerjük, az arányokkal sem vagyunk tisztában, a fentiek alapján azonban a történész így fogalmaz: „nem biztos, hogy a magyarul beszélők mindegyike a honfoglaláskor érkezett a Kárpát-medencébe”.
A szövetség és az elrettentés
A honfoglalás során tehát nem a mai értelemben vett „magyar nemzet” költözött a Kárpátok gyűrűjébe, azt kijelenthetjük azonban, hogy nem is egy random embertömeg érkezett, hanem egy szervezett, államisággal bíró, magyarnak nevezett közösség. A sztyeppei népek államalapításának működését ismerjük, nagy vonalakban nyilván ők is így jártak el.
A „klasszikus” nomádok kis, 10-15 fős közösségekben éltek egymástól kilométerekre fekvő, apró jurtafalvakban, amelyek 1-2 fegyverforgató férfival rendelkeztek. Ideális célpontot nyújtottak bármelyik agresszív szomszédnak, és a pusztában még elrejtőzni sem volt túl sok lehetőség, így aztán a törzsi peremterületen élőket könnyen leradírozhatták a térképről.
A megoldás az összefogás volt, védelmet az elrettentés ereje nyújtott, az üzenet így szólt: lehet, hogy elpusztítod néhány falumat a portyáddal, de én a teljes hadseregemmel állok bosszút
– magyarázza Sudár Balázs.
Ennek érdekében a törzsek szövetségre léptek egymással, és megválasztottak maguk közül egy erős embert központi vezetőnek, fejedelemnek. Ebben a kezdetleges államtípusban a törzsek megtartották identitásukat, önrendelkezésüket, továbbra is a törzsfő irányítása alatt álltak, a fejedelem csupán a külpolitikát irányította, és ami ennél is fontosabb: őrizte a belső békét.
Az összetartozás keretében elsimította a törzsek egymás közti viszályait, megakadályozta a széthullást, biztosította az egységet – hiszen erejüket csak így tarthatták meg. Ha voltak méltóságviselők, azok mindezek szellemében a hadvezér és a bíró feladatköreit látták el.
Álmos, a fejedelem
A magyarok törzsszövetsége valahol Etelközben született nagyon a IX. század végén, fejedelemmé Álmost választották. Hogy aktuálisan mi indokolta az állam megalapítását, arról nincs biztos tudásunk. A magyar krónikás hagyomány – egyébként elég életszerű módon – úgy tartja, a honfoglalás gigantikus műveletének szervezéséhez volt szükség egy tehetséges, mindenki által elfogadott vezetőre.
Bizánci források szerint viszont a kazárok akartak a magyarok fölé fejedelmet ültetni, talán azért, hogy könnyebben befolyásolhassák őket, de végül nem az általuk javasolt személy lett a vezér.
Álmos vezetésével tehát a törzsek szervezettebbé, ütőképesebbé váltak, hatékonyan lebonyolították a költözést annak minden harci és logisztikai kihívása ellenére. Működőképes volt a rendszer, meg is maradt az új hazában, ami szintén figyelemre méltó: egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy egy ilyen történelmi traumát egy frissen létrejött ország – politikai egység – túléljen. De az Árpádok jól jöttek ki belőle, négyszáz éven keresztül leszármazottaik irányították az országot. Ráadásul akkor, amikor a magyar fejedelemség létrejött, nem sok hasonló mintát láthattak a környéken.
A folyamatra Szent István tette a koronát
Közismert, hogy első fejedelmünk nem jutott el a Kárpát-medencébe, de a részletek homályosak, nem tudjuk, Álmos hol, mikor és miért halt meg. A sokat emlegetett szakrális emberáldozat azonban inkább toposznak tűnik, ahogy a Bibliai párhuzam is, miszerint a népét vezető Mózes sem léphetett az ígéret földjére.
Munkáját fia, Árpád és az ő utódai fejezték be, a X. század az országépítésről szólt: ki kellett találni, hogyan boldoguljanak a sztyeppétől eltérő környezetben. Életmódváltásra volt szükség, az itt élő népesség integrálására, és persze hatékony külpolitikára.
Ezt a folyamatot koronázta meg szó szerint is Szent István, a kereszténységhez való csatlakozást egy bizonyos ponton meg kellett lépni. Az új rend a maga törvényeivel, földalapú szemléletével többek között az integrációt, a különböző eredetű csoportok együttműködését is szolgálta
– adja meg a végszót Sudár Balázs.
