Valószínűleg a letelepült életmóddal kialakuló földművelés volt a történelem legfontosabb fordulópontja. Az ember kétmillió éven át vadászó-gyűjtögető lény volt, aztán mintegy 12 ezer évvel ezelőtt, amikor az utolsó jégkorszak után melegebb és stabilabb klíma alakult ki, a világ különböző részein élő közösségek gabonatermesztésbe és állatok háziasításába kezdtek. A gazdálkodásra való áttérés következményei ma is vita tárgyát képezik. Sok tudós ezt tekinti az első döntő lépésnek a fejlődés útján, mások viszont rámutatnak, hogy a mezőgazdaság a népesség többségét fizikailag kimerítő és szellemileg leépítő gürcölésre ítélte.
A gazdálkodás fertőző betegségeket átalakító hatása viszont nagyon is egyértelmű. Az ember ekkor élt először szoros közelségben az állatállománnyal, ami elősegítette a zoonotikus – állatról emberre terjedő – betegségek megjelenését. A neolitikus települések zsúfolt és egészségtelen életkörülményei is megkönnyítették a kórokozók terjedését – emberről emberre vagy fertőzött víz által. Később az egymástól távoli helyek közötti kereskedelmi kapcsolatok járultak hozzá a járványok terjedéséhez. Nem meglepő, hogy a leghírhedtebb fertőző betegségek közül sok – így a pestis, a tuberkulózis, a gyermekbénulás, a himlő és a kanyaró – a letelepült életmóddal járó mezőgazdaság nyomán jelent meg.
A fertőző betegségek döntő szerepet játszottak az ókori nagy birodalmak felemelkedésében és bukásában. A Kr. e. V. században Thuküdidész görög történetíró kifejtette, hogy az athéni járvány (valószínűleg tífusz vagy himlő) döntő fordulópont volt a peloponnészoszi háborúban, mivel Athént legyengítette, Spártát viszont elkerülte.
Kyle Harper amerikai klasszika-filológus nemrégiben rámutatott a járványoknak a Római Birodalomra gyakorolt hatására. A II. század közepén lezajlott antoninusi (valószínűleg himlő-) járvány hozzájárult a béke és fellendülés Pax Romana néven ismert rendkívüli korszakának lezárulásához. A ciprusi pestis (egy, az ebolához hasonló vírus) kiemelkedő szerepet játszott „a III. századi válságban”, abban a 235–284 közötti, öt évtizedes felkeléssorozatban és politikai instabilitásban, amelytől a birodalom kis híján összeomlott. A VI. századi, justinianusi (pestis-) járvány pedig megfékezte a Bizánci Birodalom erőfeszítéseit a nyugati provinciák visszahódítására.
Európa népességének felét irtotta ki a „fekete halál”
A történelem egyik legrémisztőbb és minden bizonnyal legpusztítóbb világjárványáig Nyugat-Európa nagy részén az életszínvonalban évszázadokon át nem volt érzékelhető javulás. A Római Birodalom hanyatlásával kialakult hatalmi vákuumot háborúskodó feudális államok töltötték be, a királyok nagy földterületeket ígértek szövetségeseiknek hűségükért cserében. Ezek az arisztokraták azután hasonló kapcsolatokra léptek saját hűbéreseikkel, a piramis alján elhelyezkedő, alacsonyabb rangú földesurak megművelhető földeket adtak jobbágyaiknak, akik ezért dézsmával, ingyen munkával és katonai szolgálattal tartoztak nekik.
A feudális rendszer nem pártolta az újításokat, a földesurak minden többletet várkastélyok építésére, illetve saját védelmüket vagy mások megtámadását szolgáló hadseregekre költötték. A jobbágyok különböző földterületek kis sávjain többféle növényt termesztettek, minimalizálva annak kockázatát, hogy egy betegség, az állatok vagy a rendkívüli időjárás az egész termést elpusztítja. Életszínvonaluk a római kor óta semmit sem javult. Aztán a XIV. század közepén lecsapott a „fekete halál”, Ole Benedictow történész becslése szerint
Ha csak egy járvány sújtott volna le, a társadalmak talán néhány emberöltőn belül rendeződnek, de a következő néhány évszázadban a pestis újra és újra felütötte a fejét, Anglia lakossága a XVIII. századig nem érte el pestis előtti szintjét.
Ez a demográfiai összeomlás válságba sodorta a feudális rendszert, a jobbágyok igyekeztek hasznot húzni a mezőgazdasági munkaerő szűkösségéből, hogy jobb feltételeket alkudjanak ki. Az urak ellenálltak, mert a jobbágyok számának markáns csökkenése már így is jókora kiesést jelentett a bevételükben, az angol parlament által hozott törvények megpróbálták fenntartani a pestis előtti jobbágyi kötelezettségeket. Ez általános dühöt váltott ki, ami az 1381-es parasztlázadásban robbant. A hűbérurak végül engedtek az alulról jövő nyomásnak, és jobb feltételeket ajánlottak a jobbágyoknak, a XV. század közepére a legtöbb angol paraszt kivívta a szabadságát.
Idővel – ahogy Robert Brenner amerikai gazdaságtörténész rámutat – új rendszer alakult ki, amelyben a földesurak a piac által meghatározott áron adták bérbe a földjüket. A falusi lakosság többsége földnélkülivé vált, de a legvállalkozóbb szellemű parasztok piaci termelők lettek, akik átvették a legújabb technológiát, és a legjövedelmezőbb növényeket termesztették.
Az innováció és a specializáció a terméshozamok döbbenetes növekedéséhez vezetett, ami átformálta a társadalmat. A mezőgazdaság nemcsak a gyorsan növekvő városi lakosság ellátására volt képes, de az élelem olyan bőséges és olcsó is lett, hogy az emberek maradék pénzüket olyasmikre költhették, mint a textilanyagok és a cukor, ezáltal előmozdítva a hazai iparosodást és a külföldi gyarmatosítást.
A konkvisztádorok legerősebb fegyvere
1521-ben Hernán Cortés mintegy ezerfőnyi spanyol hadseregével végrehajtotta a történelem egyik legjelentősebb hódítását. Elfoglalták a negyedmillió lakosú – Spanyolország akkori legnagyobb városánál, Sevillánál négyszer nagyobb – Tenocstitlant, amely egy hatalmas, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig terjedő birodalom fölött uralkodott. Azután 1532-ben Francisco Pizarrónak valami még hihetetlenebb dolog sikerült: mindössze 106 gyalogosból és 62 lovasból álló haderejével legyőzte az inkákat, egész Amerika legnagyobb és legfejlettebb birodalmát. E győzelmek csupán a kezdetet jelentették, a következő 300 év alatt Dél- és Közép-Amerika nagy része spanyol fennhatóság alatt állt. Nyelvük, vallásuk és kultúrájuk mindmáig uralja a régiót.
Amerika ezen területeinek spanyol meghódítása csak azért volt lehetséges, mert a hódítókat – tudtukon kívül – fertőző betegségek is segítették. Miután az európaiak megkezdték betelepülésüket az Újvilágba, csak idő kérdése volt, mikor hajóznak át az Óvilágban kialakult kórokozók az Atlanti-óceánon. A himlő 1520-ban érte el Tenocstitlant, egy évvel azután, hogy Cortés először szállt partra Mexikóban. Alig néhány hónap alatt legyilkolta a térség lakosságának egyharmada és fele közötti hányadát, a vírusnak már gyermekkorukban kitett spanyolok viszont nem kapták meg a betegséget.
A himlő lekörözte a konkvisztádorokat. 1524-ben hasonló hányadát irtotta ki az inka lakosságnak – beleértve az uralkodót, kijelölt örökösét és a nemesség zömét is. Az ezt követő örökösödési háború tovább gyengítette a birodalmat, ez a haláleset és szakadás tette lehetővé Pizarro győzelmét.
A himlő csak a kezdet volt. Amerikán egymás után söpörtek végig a fertőző betegségek hullámai, ami a lakosság 90 százalékos csökkenéséhez vezetett: az 1500-as, nagyjából 60,5 millióból egy évszázad alatt 6 millióan maradtak. Mellékszálként az irtásos-égetéses földművelésnek a népesség ilyen mérvű fogyását követő hanyatlása a légköri szén-dioxid szintjének erőteljes csökkenését eredményezte, és a globális felszíni hőmérséklet 0,15 Celsius-fokot süllyedt.
A legjobb védekezés a malária
A leendő portugál konkvisztádorok mohón vágytak Afrika természeti kincseire, különösen az aranyra, amely a mesésen gazdag mali uralkodó, I. Músza király (Músza mansza) XIV. század eleji mekkai zarándoklata nyomán vált híressé. Útjukban azonban – pontosan úgy, mint Amerika esetében – erős államok álltak. Az Újvilággal ellentétben a portugálok Nyugat-Afrikában csak kisebb betörésekre voltak képesek, és jelenlétük elszigetelt partmenti kereskedelmi központokra (feitorias) korlátozódott.
Ennek oka részben az volt, hogy Nyugat-Afrikát a Szaharán áthaladó kereskedelmi utak kötötték össze Európával – ugyanazok, amelyeken Músza is végigment –, így a helyi lakosság ekkorra már immunissá vált az olyan betegségekre, mint a himlő. Egy másik sorsdöntő tényező egy halálos parazita törzs, a maláriát okozó Plasmodium falciparum elterjedtsége volt a meleg, párás nyugat-afrikai éghajlaton. Ez sok gyermek halálát okozta – és okozza ma is, de akik csecsemőkorukban nem halnak bele, azok immunissá válnak, ezért ez a betegség a térségben élő felnőttekre viszonylag ártalmatlan.
Philip D. Curtin amerikai történész becslése szerint a XVIII. század végén az európaiak 30–70 százaléka a nyugat-afrikai partvidéken töltött első éve alatt meghalt, és e halálozások többségét malária okozta, nem csoda, hogy ez a régió a „fehér ember sírja” néven vált ismertté. Az afrikai kontinens belseje még veszélyesebb volt; Maliban az európaiak átlagosan csupán négy hónapig maradtak életben. A malária tehát egyfajta védelmi erőteret képezett, amely szinte lehetetlenné tette az európaiak számára Afrika katonai meghódítását.
Az afrikai földterületnek még 1870-ben is csupán egytizedét uralták európai államok, ezek a gyarmatok mérsékelt, a betegségektől kevésbé érintett régiókban voltak: vagy a messzi északon (Algéria), vagy délen (Fokföld a mai Dél-Afrikában). A „hajsza Afrikáért” néven ismert folyamatot a malária megelőzését és kezelését szolgáló kinin fokozott használata tette lehetővé (amitől mintegy felére csökkent az európai halálozás Afrika trópusi részén), és a XX. század kezdetéig a kontinensnek több mint kilenctizedét gyarmatosították.
A cikket Boross Anna fordította.
