A II. (Nagy) Kürosz Kr. e. VI. század közepi uralkodása, és leszármazottja, III. Dareiosz két évszázaddal későbbi halála között eltelt időben a perzsák (élükön a félelmetes Akhaimenida-dinasztiával) a világ addigi legnagyobb birodalma fölött rendelkeztek. Az Akhaimenidák területe legnagyobb kiterjedésekor a délnyugaton elterülő Líbiától az északkeleten fekvő Indus-völgyig húzódott, olyan mai országokat foglalva magába, mint Pakisztán, Irán, Irak, Törökország és Görögország. Ez a birodalom fejlett infrastruktúrára, a különféle kultúrák és vallások iránti bizonyos fokú toleranciára és – ha kellett – elsöprő erőre épült. Figyelembe véve azt a mérhetetlen hatalmat, amelyet 200 éven át gyakoroltak, vajon meglepő-e a következtetés, mely szerint a perzsák a görögökkel való háborúba keveredésüket puszta mellékepizódnak tekinthették?
A két évszázaddal korábbi felvilágosodás korszakában az értelmiségiek elméleteket kezdtek alkotni arról, hogy miért lett a Nyugat olyan domináns a világrendben és olyan sikeres a fehér civilizáció elterjesztésében. Azzal a radikális elmélettel álltak elő, mely szerint az európai felsőbbrendűség nem a kereszténységből ered, ahogyan korábban gondolták, hanem egy, az ókori Görögországban kezdődött kulturális hagyományból. Leszögezték, hogy a szabadságot és a racionalitást a görögök találták fel, majd ezeket az értékes ajándékokat a rómaiak terjesztették el egész Európában egy sor civilizációs célzatú birodalmi hódítás során.
A perzsák a görög–perzsa háborúk kora óta egy rágalomhadjárat célpontjai, amely a szabad világ zsarnoki elnyomóiként tünteti fel őket. Ez rendkívül káros az ókori Perzsia történetének tanulmányozása szempontjából, és e probléma azzal a ténnyel is párosul, hogy a perzsák sohasem azt az elbeszélő jellegű történetírást gyakorolták, mint a görögök. Ők inkább az élő történetmesélés, a költészet és a dalok segítségével adták tovább múltjukat.
Szabadulás a zsarnokságtól
Mit tehetnek a történészek, hogy felszabadítsák a perzsákat a klasszikus hagyomány zsarnoksága alól? Hogyan tudjuk elbeszélni rendkívüli birodalmuk felemelkedését és bukását egy olyan nézőpontból – a sajátjukból –, amelyet oly hosszú időre kiiktattak a történelemből?
A választ a hiteles források szédítő, de csodálatosan megvilágosító választékában találjuk meg. Vannak királyi feliratok óperzsa nyelven; vannak gazdag archívumok, amelyeknek ékírással agyagba vésett dokumentumai a birodalom működéséről, annak gazdaságáról és államapparátusáról mesélnek; van egy művészeti emlékanyag (fali domborművek, textilmunkák, arany- és ezüsttárgyak) és egy pompás régészeti örökség, amely elmondja Perzsia múltjának belső történetét. E történeti kincsek megtalálásának köszönhetően végül képesek lettünk olyan platformot adni a perzsáknak, amelyről elmondhatják saját történetüket.
Ez a történet a VI. század közepén, az ókori világ egyik legjelentősebb uralkodója, II., avagy „Nagy” Kürosz felemelkedésével kezdődik. Amikor Kürosz Kr. e. 559-ben hatalomra került, Perzsia egy kis királyság volt Délnyugat-Iránban, a Méd Királyság vazallusai közé tartozó iráni törzsek egyike, amikor pedig Kr. e. 530-ban meghalt, országa már javában úton volt a szuperhatalom státusza felé. Az áttörés pillanata Kr. e. 550-ben érkezett el, amikor a dél-iráni törzsek szövetsége által támogatott Kürosz észak felé vonult, hogy megtámadja a médeket, és kifosztotta fővárosukat, Ekbatanát (ma: Hamadán). Aztán a Kis-Ázsiában fekvő erős királyság, Lüdia ellen fordult, és elfoglalta annak gazdag fővárosát, Szardeiszt. Ez a győzelem megnyitotta előtte az utat a Ión-tenger mentén fekvő más fontos városok felé.
Perzsia felemelkedésének egy másik mérföldköve a Kr. e. 540-es év volt, amikor Kürosz támadást indított a mezopotámiai központú Újbabiloni Birodalom ellen, és bevonult Babilon mesésen gazdag városába. A perzsa uralkodó láthatóan nem ütközött katonai vagy politikai ellenállásba, és fenntartotta a status quót: hagyta, hogy a babiloni tisztségviselők kormányzati vagy vallási hivatalukban maradjanak. A Babilon elestével kapcsolatos ismereteink jórészt a Kürosz parancsára készült, mégis babiloni szemszögből megfogalmazott szövegű Kürosz-agyaghengerről származnak. A henger – mint a birodalmi propaganda hordozója – úgy próbálja legitimálni Kürosz babiloni hódítását, hogy a királyt Marduk isten kiválasztott bajnokának állítja be.
Az iráni Paszargadaiban a király síremléket és palotát építtetett, amelynek előírásszerű kertjét csatornák sokasága öntözte. Az eredmény igazi sivatagi paradicsom lett, amely – az immár perzsa uralom alatt álló kultúrák építészeti megjelenítésével – a birodalom miniatűr mása volt. A királyi retorika hangsúlyozta, hogy e birodalom minden meghódított nemzete a nagykirály szolgálatában egyesül, akinek törvényeit be kell tartaniuk, és akinek fenségét kötelesek védelmezni. A királyt a nagy Ahuramazda isten pártfogolta, aki azért adott királyságot az uralkodónak, hogy stabilizálja a világ rendjét, mivel a nyugtalanság és a lázadás a kozmikus zűrzavarhoz kötődik. A perzsa hatalom elleni lázadást az isteni hatalom elleni zendülésnek tekintették, mivel a nagykirály Ahuramazda akaratát teljesítette be a Földön.
A félelmetes Dareiosz
Nagy Kürosz háborúban halt meg, egy közép-ázsiai törzs, a masszagéták ellen vívott harcban. A király halála kétségtelenül súlyos csapást mért a perzsa birodalmi tervre, de nem tudta visszafordítani a birodalom terjeszkedését. Kürosz utóda, II. Kambüszész egy jelentős trófeával gyarapította a Perzsa Birodalom területét: Egyiptommal. A görög források őrült despotának ábrázolják Kambüszészt, aki zsarnokként nyomta el alattvalóit, és durván lealacsonyította az általa legyőzött népek vallási hagyományait, az Egyiptomból származó régészeti leletek azonban más képet festenek. Ezek arról árulkodnak, hogy a király a vallási összhang politikáját követte: a memphiszi Szerapeum (Kr. e. 524-ből származó) feliratai megerősítik, hogy egy szent bika halálát a megfelelő rítusokkal és rituálékkal tisztelte meg.
A perzsa uralmat, úgy tűnik, Kambüszész vallási és kulturális hiedelmek iránti laissez-faire hozzáállása fémjelezte. Az Akhaimenidák mégis hamar tudtak nyers erőt alkalmazni, hogy akaratukat érvényesítsék – ahogyan annak a férfinak a felemelkedése is bizonyítja, aki minden perzsa uralkodó közül a legrátermettebbként majd II. Kürosz riválisa lesz, és a birodalmat annak fénykorában vezetni fogja: ő lesz I. (Nagy) Dareiosz. Kr. e. 522-ben ragadta el a hatalmat Kürosz fiától, Bardíjától egy véres palotaforradalom során, és a végletekig könyörtelen volt a birodalom engedelmességre kényszerítésében, amikor azt egy lázadási hullám rázta meg. Alig több mint egy év alatt legyőzte, elfogta és kivégeztette a lázadó vezéreket, így 36 éves uralkodásának hátralévő részében többé soha nem fenyegette újabb felkelés.
A korabeli perzsa szövegek igazolják Dareiosz hatalmának kiterjedését, és azt a hevességet, amellyel védte azt. Az egyik forrás szerint maga Ahuramazda adta Dareiosznak „a királyságot e tágas Földön, amelyen sok ország terül el: Perzsia, Média és más nyelvű, hegy- és síkvidéki, óceánon inneni és túli, sivatagon inneni és túli országok”. Egy másik szövegben maga a király figyelmeztet azokra a szörnyű büntetésekre, amelyeket kész kiszabni a lázadni merészelőkre. „Dühödten fogok bosszút állni mindkét kezemmel és lábammal” – jelentette ki állítólag.
A szervező Dareiosz
Dareiosz félelmetes hírneve azonban nem csupán a nyers katonai erejére épült. Különösen nagy gondja volt a birodalom-szerte megvalósítandó építési és mérnöki tervek kivitelezésére, Egyiptomban például csatornát épített a Nílus és a Vörös-tenger közé. Az iráni hátországban óriási építési programba kezdett Perszepolisznál, amely később birodalmának ceremoniális fővárosa lett. Szúza elámi városa (Nyugat-Irán) új perspektívát kapott, amikor közigazgatási főváros lett belőle.
Az 5,2 millió négyzetkilométer területű birodalom irányítása hatalmas logisztikai kihívást jelentett még egy olyan rátermett uralkodónak is, mint Dareiosz. Ezt úgy oldotta meg, hogy a birodalom területét közigazgatási egységekre, szatrapiákra (tartományokra) osztotta fel, és a legmagasabb tisztségeket egy maroknyi csoportnak juttatta, akiket kizárólag a perzsa arisztokrácia legmagasabb köreiből választott ki. Ezek a satrapák egészséges kapcsolatokat igyekeztek ápolni a helyi elittel, és a jól kiépített regionális közigazgatási rendszereket gyakran használták fel saját céljaikra. A birodalom zökkenőmentes igazgatása azon múlt, hogy a satrapák képesek voltak-e biztosítani az egyes régióktól megkövetelt adók rendszeres beszedését, és ők ezt láthatóan jobbára el is érték. Valójában a satrapa-rendszer az egyik fő magyarázata annak, hogy a perzsák képesek voltak egy ilyen hatalmas birodalmat ilyen hosszú ideig irányítani.
Egy másik tényező, amely a Perzsa Birodalomnak megadta a kritikus versenyképességet, az infrastruktúra minősége volt. A fő szatrapia-székhelyeket elsőosztályú utak kötötték össze a birodalom központjával. Ezeket az utakat 6 kilométeres szakaszokra (paraszangákra) osztották, és 27 kilométernyi távolságokon állomásokat építettek, ahol a hivatalos iratokat vivő birodalmi küldöncök gyorsan tudtak lovat váltani. Hérodotosz becslése szerint a Szúzától a nyugat-anatóliai Szardeiszig tartó utat (450 paraszanga = kb. 2 700 kilométer) mindössze 90 nap alatt meg lehetett tenni.
Dareiosz birodalmának puszta mérete az akhaimenida művészetben is tükröződik. Ez lényegében a birodalom különféle részeiből vett stílusok és motívumok eklektikus elegye, de egyesülve sajátosan perzsa, jellegzetes és harmonikus képet alkot. Benne egyiptomi és asszír motívumok (pl. napkorongok és szárnyas géniuszok) olvadtak össze, hogy anyagi formában tükrözzék a birodalom sokféleségét és egységét egyaránt. Az akhaimenida művészet bizonyos értelemben mindig királyi művészet volt, mivel a király dicsőségét hirdető motívumok időről időre szinte minden perzsa műtárgyon megtalálhatók – a sziklából kifaragott hatalmas szobroktól kezdve (amilyeneket Behisztunnál vagy a Naks-e Rosztam-i és perszepoliszi királysíroknál tártak fel) az ékköveken talált apró vésésekig.
Túlzó állítások
Minden harci és igazgatási teljesítménye ellenére Nagy Dareioszra – Nyugaton legalábbis – főként zsarnokként emlékeznek, akinek Görögországgal kapcsolatos tervei véres véget értek a marathóni csatában. Dareiosznak ugyan lehettek olyan ambíciói, hogy Görögországot is beolvasztja a birodalmába, Hérodotosz a görög–perzsa konfliktusról írt beszámolójában mégis erősen eltúlozza a görög ellenállásra adott perzsa választ.
Dareiosz Kr. e. 486-ban meghalt, és a birodalom további bővítésének feladata fiára, I. Xerxészre maradt. Xerxész, ha kellett, könyörtelen is tudott lenni: gyorsan eltiporta az Egyiptomban és Babilóniában kitört lázadásokat. Ám az új király – apjához hasonlóan – kemény diónak találta a görögöket. Bár Kr. e. 480-ban elfoglalta Athént, Xerxész erői súlyos vereségeket szenvedtek a görögöktől – tengeren (Szalamisznál) és szárazföldön (Plataiánál és Mükalénál) egyaránt.
Az ezt követő másfél évszázad eseményei: palotapuccsok, belső lázadások, Egyiptom elvesztése és visszafoglalása, valamint a Szidónban (a mai Libanonban) kitört lázadás leverése. Ám – mindezen válságok ellenére – Perzsia felsőbbsége továbbra is vitathatatlan volt – egészen addig, míg a Kr. e. 330-as években Görögországban meg nem jelent valaki, aki néhány röpke év alatt felborította az egész Akhaimenida építményt: Nagy Sándor.
A király, aki meg akarta állítani az eltipró makedón erőt, III. Dareiosz volt. Az, hogy ez nem sikerült neki, azóta is foltként éktelenkedik jó hírnevén, a valóságban azonban Dareiosz bátor katona és rátermett közigazgatási vezető volt, aki komolyan veszélyeztette Nagy Sándor dicsőségről szőtt álmait. De még Dareiosz sem tudott kivédeni két jelentős veszteséget: Kr. e. 333-ban Isszosznál, majd Kr. e. 331-ben Gaugamélánál. A második vereséget követően Dareiosz a nyugat-iráni Ekbatanába menekült, hogy megpróbáljon friss csapatokat toborozni, onnan pedig Baktriába ment, ahol saját unokatestvére, Bésszosz megölte. Dareiosz Kr. e. 330-ban bekövetkezett halála a Perzsa Birodalom végét jelezte, egyszersmind a világtörténelem egy új korszakát – amelyben Nagy Sándor olyan birodalmat épít, amely még a perzsákét is elhomályosítja.
A lázadások, határproblémák, örökösödési harcok és királygyilkosságok ellenére a Perzsa Birodalom több mint két évszázadon át megtartotta hatalmas területeit és sokféle nemzetiségű alattvalóit. A kérdés, amely e tények alapján óhatatlanul felmerül, ezért nem az, hogy miért lett vége a Perzsa Birodalomnak, hanem az, hogy miként maradt sikeres ilyen hosszú ideig. Erre a kérdésre van egy alapvető válasz: az Akhaimenida uralkodók sohasem vesztették el a királyság kizárólagos birtoklását. Az Akhaimenidák úgy vezették a birodalmat, mint egy családi vállalkozást. Az uralkodóházon belül voltak ugyan lázadások, de ezek sohasem szeparatista államok megalapítására irányultak, csupán arra, hogy ki üljön a trónon az Akhaimenida család fejeként.
A cikket Boross Anna fordította.
