Véres felkelés tört ki az orosz tengeri flotta egyik hadihajóján, a Patyomkin csatahajón 1905 júniusának végén. Az orosz flotta legénységének hangulata abban az évben már régóta mélyponton volt az orosz–japán háborúban elszenvedett katasztrofális vereségnek, valamint az Oroszországon végigsöprő forradalom hatásának köszönhetően. A tisztekkel szembeni elégedetlenség egyre nőtt, miközben a forradalmi hangulat matrózok széles tömegeit kerítette hatalmába – írja a Múlt-kor.
Kukacos étel miatt lázadás
A Patyomkin legényége már június elején elkezdte a felkelés szervezését, terveik szerint összehangolt támadást indítottak volna a tisztek ellen, majd – miután az összes fekete-tengeri hajó felett megszerezték az irányítást – a parasztok bevonásával döntötték volna meg II. Miklós cár hatalmát. A felkelés kezdetét augusztus elejére időzítették, ám végül már jóval korábban elkezdődött.
A a legénység tagjai június 27-én észrevették, hogy az ebédjükhöz felszolgálandó borscshoz előkészített marhahús tele van kukacokkal. A matrózok ezt szóvá tették, a hajóorvos azonban ehetőnek minősítette az ételt. A 763 fős legénység forrt a dühtől, és úgy döntöttek, nem fogják megenni a számukra kiszabott ételadagot.
A kapitány ezután felsorakoztatta a lázongó matrózokat a fedélzeten, halálbüntetéssel fenyegetőzött, majd felszólított mindenkit, aki az események hatására mégis szeretne enni a borscsból, hogy lépjen előre. Bár ezt sokan megtették, a keményvonalasok nem mozdultak.
A kapitány emiatt hívatta az őrséget – ami annak a jele volt, hogy akár a kivégzőosztagot is kész bevetni –, ám mielőtt a tisztek bármit tehettek volna, a felkelők a raktárszobákból fegyvereket szereztek, és tűzharc alakult ki.
Kezdeti sikerek
Fél órával a csata kezdetét követően a Patyomkin mellett már az Izmail nevű kísérőhajó is a zendülők kezén volt.
A legénység következő célja ezután II. Miklós hatalmának megdöntése volt, úgy döntöttek Odesszába hajóznak, ahol feltöltik készleteiket és támogatókat gyűjtenek forradalmi terveikhez. A kikötővárosban ezrek csatlakoztak a felkeléshez, amelyről hamarosan a cár is értesült, aki megparancsolta a hadseregnek, hogy bármi áron, de verjék le a lázadást.
Vérengzés és bukás
Az odesszai part megtelt tüntető munkásokkal, akik hamarosan gyújtogatni kezdtek. Ezt követően a városban állomásozó katonai helyőrség a tengerhez szorította a felkelőket, és válogatás nélkül elkezdett tüzelni rájuk. A legbrutálisabb jelenetek a Richelieu-lépcsőnél zajlottak le, ahol a kozák őrség tagjai a szablyáikkal kezdtek mészárlásba.
Július elsején a partok közelében megjelent a cár által küldött hajóraj, hogy megtörje a felkelők ellenállását. A Patyomkin kihajózott, hogy egy öngyilkos küldetés keretében felvegye velük a harcot. A Szent György csatahajó legénysége azonban átállt a lázadók oldalára, és a Patyomkinnal együtt diadalmasan hajózott be Odessza kikötőjébe. A győzelem ízét csak rövid ideig élvezhették a felkelők, mivel a Szent György cárhoz hű tisztjei nem sokkal később átvették az irányítást a hajó fölött, amelyet átadtak az odesszai helyőrségnek.
A Szent György „árulásával” a lázadók számára nyilvánvalóvá vált, hogy a felkelést nem tudják az egész flottára kiterjeszteni, így elhagyták a kikötőt. A Fekete-tengeren hajózó csatahajó a következő napokat utánpótlás és támogatók keresésével töltötte, sikertelenül. Miután a Krím félszigeten található Feodoszijánál mintegy két tucat matrózt mészároltak le a cár emberei, a legénység úgy döntött, feladja a küzdelmet.
Ezután a legénység tagjai közül sokan a száműzetést választották, voltak azonban, akik visszatértek Oroszországba, annak ellenére, hogy tudták, mi vár rájuk. A hajó legénységének felkelését Szergej Eizenstein 1925-ben filmen is feldolgozta. A Patyomkin páncélos című alkotást – propagandisztikus céljai ellenére – a filmtörténet egyik legnagyobb műveként tartják számon.
