A morvaországi származású Goldberger család még a XVIII. század közepén vándorolt be Magyarországra, hogy aztán 1784-ben Goldberger Ferenc egy céhes keretek között működő kékfestőműhely létrehozásával megalapítsa a később legendássá vált vállalat elődjét. A család újabb és újabb generációiban egészen a második világháborúig volt egy-egy ember, aki képes volt elődjei örökségét továbbfejlesztve a családi vállalkozást a változó körülményekhez igazítani és új szintre emelni.
Támogatták a nemzeti ügyet
Goldberger Sámuel a reformkor idején gyárrá fejlesztette a műhelyt, textilnyomógépet és gőzgépet is beszerezve. Felesége, Adler Erzsébet, majd Goldberger Károly, később Goldberger Berthold irányításával a cég a kiegyezést követően is megmaradt a hazai iparosítás élvonalában, a gépparkot folyamatosan cserélték és bővítették, 1905-ben pedig a vállalatot részvénytársasággá alakították. A család hagyománya volt a magyar nemzeti ügy támogatása is, Sámuel a Védegylet egyik főalakjaként állt ki a hazai ipar fejlesztéséért, a forradalom és szabadságharc idején pedig katonákat szerelt fel a cég költségén –
A dualizmus idején a cég – részben persze jó üzleti érzékkel – „magyaros” motívumkinccsel díszített kollekciókat dobott piacra, de a család ettől még örömmel fogadta azt is, amikor Ferenc József nemesi oklevéllel és a Buday előnév viselésének kiváltságával jutalmazta munkájukat.
A 145 éve, 1878. május 2-án született Goldberger Leó Berthold második fiaként, apja 1913-as halála után vette át a cég irányítását vezérigazgatóként, majd elnök-vezérigazgatóként. Az első világháborúban a hadiipari megrendelések ugyan jó lehetőségeket biztosítottak a vállalatnak, ám megmutatták gyengeségét is: a hazai nyersanyagok alacsony minősége miatt importra szorult. Goldberger Leó a Tanácsköztársaság ideje alatt Svájcba menekült, de hazatérve hozzálátott a gyár újjászervezéséhez. Néhány évvel később Kelenföldön alapított szövő- és fonóüzemeket, innentől kezdve a különböző vásznak és textilek is saját gyártásban készültek.
Kemény főnök, de figyelt a dolgozóira
Legnagyobb dobása azonban az egy német műselyem továbbfejlesztésével létrehozott szintetikus anyag, a Bemberg-Parisette előállítása és piacra dobása volt. A selyemhez nagyon hasonló, ám töredékébe kerülő anyag az intenzív reklámkampánynak is köszönhetően bombasikert aratott az 1920-as évektől kezdve, a Goldberger vállalat pedig vagyonokat keresett. Maga Leó is, ám ő saját tőkéjét azonnal visszaforgatta a vállalkozásba.
Ha rosszul ment a gyárnak, a nők odaadták az ékszereiket. Ha jól ment, a papa felhúzott pár épületet
– mondta róla lánya, és ez a hozzáállás tette lehetővé azt is, hogy a külföldön is terjeszkedő cég a világválságot is viszonylag jól vészelje át.
Miközben rettegett és keménykezű főnök volt, nagy gondot fordított a cégnél dolgozók jólétére: lakásokat, orvosi rendelőket, üdülőket, sportpályákat, sőt óvodát is fenntartott, így a cég fénykorában akár 15 ezer főt számláló alkalmazottserege a kemény munkáért cserébe jó körülmények között élhetett. Sokat adakozott országos és helyi célokra is, több gazdasági, kereskedelmi intézmény elnöke és igazgatósági tagja volt, a Magyar Nemzeti Banknál pedig főtanácsosi címet kapott, de a kultúrát sem hanyagolta el, Fenyő Miksa barátjaként a Nyugat folyóirat igazgatótanácsában is helyet kapott.
Nem hagyta el a süllyedő hajót
Goldberger Leó egyike volt azoknak a magyar zsidóknak, akik szinte tökéletesen integrálódtak a Horthy-rendszer elitjébe (azért egy lovasbalesete után egy ismerőse megjegyezte: „jobb, ha egy zsidó bridzsel”), a kormányzóhoz jó személyes, sőt családias viszony is fűzte. Nem meglepő tehát, ha úgy gondolta, a zsidótörvények és a német befolyás erősödése ellenére neki és családjának nincs félnivalója. Miközben a dolgok a háború évei alatt rohamosan fordultak egyre rosszabbra, ő kijelentette:
A Gestapo más befolyásos és jómódú zsidó emberekkel együtt a német bevonulás után, 1944. március 19-én azonnal letartóztatta. Kapcsolatairól kiderült, hogy semmit nem érnek, sem Horthy, sem a kormányzóné nem akart vagy nem tudott közbenjárni az érdekében, személyes vagyona pedig nem volt akkora, hogy a németek követelte 100 ezer dolláros váltságdíjat megfizesse. A mauthauseni koncentrációs táborba került, ahol a kegyetlen körülmények ellenére megélte a felszabadulást – de csak éppen: 1945. május 5-én, az amerikai csapatok megérkezése utáni órákban szervezete feladta a vérhassal való küzdelmet.
A Goldberger vállalat a háborús pusztításból még talpra állt, de 1950-re államosították és feldarabolták. A cég maradványai több átszervezés után a rendszerváltás utánig működtek, utoljára Budaprint Goldberger Textilművek néven, ez a cég azonban csődbe ment, 1997-ben felszámolták. A Goldberger család gazzal benőtt, omladozó mauzóleuma a Kozma utcai temetőben jelképe is lehetne nagy múltú és jelentős érdemeket szerzett famíliák eltűnésének.
