1943-ban a náci Németország ellen fordult a hadiszerencse. Az év elején befejeződött sztálingrádi csata – amit sokan a második világháború fordulópontjának tartanak – a Vörös Hadsereg előrenyomulásának kezdetét jelentette a keleti fronton. Ezt csak rövid időre szakította meg júliusban a történelem egyik legnagyobb tankcsatája, a németek vereségével végződő kurszki csata. Délen 1943 júliusában Mussolinit a szövetségesek szicíliai partra szállását követően letartóztatták. A németeknek el kellett foglalniuk az egész Appennini-félszigetet, keletről irányítottak ide csapatokat, pedig ott is nagy szükség lett volna rájuk. A szövetségesek szeptembertől így is folyamatosan visszaszorították őket. Július végén Hamburgot szőnyegbombázás pusztította, és egyre súlyosabbakká váltak a szövetségesek német városok elleni bombatámadásai.
Eközben a hazai fronton egyre hanyatlott a morál, és a náci párt, a Gestapo és az SS tovább fokozta a kezdetektől a rezsim alapját képező elnyomást. A meggyőződéses nácik persze örültek, hogy újból visszatértek a Harmadik Birodalom biztonságos berendezkedése előtti „régi szép küzdelmes idők”, amikor a minden oldalról támadó valódi vagy vélt ellenség ellen harcoltak. 1944-re a hadsereg egyre több középszintű tisztje kezdett rettegni a szövetségesek győzelmétől, és néhány magasabb rangú tiszt támogatásával összeesküvést szőttek, hogy megbuktassák Hitlert és a békét kössenek.
1944. július 20-án Claus von Stauffenberg ezredes időzített bombát robbantott Hitler keleti főhadiszállásán, de a merényletben nem halt meg a náci diktátor, így a puccs nem érte el célját. Hitler már korábban is gyanakvással tekintett a haderőre, és nem bízott a vezetésében, de most már teljes mértékben elvesztette bennük a bizalmát. Gyáváknak vagy árulóknak tartotta őket. Szemében az akaraterő számított, hiszen akaraterővel mindent meg lehet hódítani, és véleménye szerint pontosan ez az akaraterő hiányzott belőlük.
Becsődölő csodák
Kétségbeesett igyekezettel próbálták fenntartania a harci kedvet. Joseph Goebbels propagandaapparátusa „csodafegyverekről” harsogott: többek között ideggázokat, szárnyas bombákat, föld–levegő rakétákat, légkondicionált tengeralattjárókat, sőt még egy atombombát is ígért. Hitler különösen egy sugárhajtású vadászgépben, a Messerschmitt Me 262-ben bizakodott, de ez csak nagyon kis mértékben gyakorolt hatást a harcokra a háború végén.
Ezek a projektek rengeteg erőforrást emésztettek fel, és a folyton kimerülő nyersanyag- utánpótlástól függtek. Hitler elrendelte, hogy a V–1 szárnyasbombára és a V–2 rakétára összpontosítsanak, de ezeket nem tudták elegendő mennyiségben gyártani. Továbbá az a tény, hogy a „V” Vergeltungot, „megtorlást” jelentett, annak beismerése volt, hogy valószínűleg nem tudják megváltoztatni a háború végkifejletét. A lakosság, az SS jelentése szerint egyre szkeptikusabb lett.
Hitler az utolsó hónapokban a történelemhez fordult inspirációért. A fiatalkorúakat és az öregeket, akik korábban mentesültek a hadkötelezettség alól, besorozták a Volkssturmba (a Népfelkelés elnevezésű védelmi szervezetbe), amellyel szándékosan idézték fel Poroszország legendás, Napóleon elleni mozgósítását. A Volkssturmot 1944. október 18-án, Napóleon 1813-ban, a lipcsei csatában elszenvedett vereségének évfordulóján indították el hivatalosan, ezzel is aláhúzva a párhuzamot.
Goebbels Kolberg címmel új, színes mozifilmet készíttetett és mutattatott be, amely egy fikciós történetet mesélt el a Napóleon által ostromlott város lakóinak döntéséről, akik elhatározták, hogy a végsőkig folytatják a harcot, bármibe is kerül. Ez felhívás volt a németek számára, hogy áldozzák fel magukat a nemzet érdekében. A film végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mivel csak nagyon kevés helyen vetítették. A háborús jelenetek során pedig értékes emberi erőforrást pazaroltak, több ezer embert kötöttek le, akiknek egyébként a fronton kellett volna harcolniuk. A Volkssturm maga is csak gyéren felszerelt és rosszul kiképzett alakulat volt, jórészt értelmetlen, puszta propagandatermék: 175 ezer férfi és fiú esett el közülük a háború végéig.
Halál és pusztítás
1944. december 16-án Hitler újból megpróbálta megfordítani a helyzetet, és új offenzívát indított nyugaton, mert úgy gondolta, meg tudja ismételni az 1940-es diadalát az Ardennekben – ez újabb történelmi ábránd volt csupán. 200 ezer katonát, rengeteg hadianyagot és felszerelést szállítottak oda jórészt a keleti frontról. Amikor Hitler megbízott vezérkari főnöke, Heinz Guderian ismertette vele, milyen válságos a helyzet a keleti fronton, és közölte, hogy ostobaság nyugatra irányítani a csapatokat, a diktátor felkiáltott:
Semmi szükség rá, hogy kioktasson! Öt éve irányítom a német hadsereget a harctéren… jobban vagyok informálva, mint ön.
Ha a csapatok hinnének a győzelemben, mondta Hitler az adjutánsának, Nicolaus von Belownak, akkor megszereznék a győzelmet. A német hadsereg kezdetben elért bizonyos sikereket, ami újra önbizalommal töltötte el Hitlert, de aztán a szövetségesek elsöprő fölénye megtorpanásra kényszerítette őket. Mindez végül keleten is meggyengítette a védelmet. Miután az ardenneki offenzíva összeomlott, Hitler így szólt Belowhoz:
„Tudom, hogy a háború elveszett. Az ellenség túl nagy fölényben van.” Kifejtette: cserbenhagyta a Luftwaffe, és a hadseregbeli árulók szintén elárulták. „Nem adjuk meg magunkat soha. Lehet, hogy legyőznek, de a világot is magunkkal visszük.”
Csak a halálra és pusztításra tudott gondolni a kétségbeesés órájában.
Összeesküvés-elméletek
Ahogy egyik vereség követte a másikat, Hitler egyre inkább elszigetelte magát a német emberektől, beszüntette látogatásait a fronton, nem volt hajlandó felkeresni a városokat és beszélgetni az otthonaikból kibombázott civilekkel. Újfent azzal okolt meg mindent, hogy az első világháború óta, ami rossz csak történt a németekkel, annak „a nemzetközi globális zsidó összeesküvés” az oka, amihez Roosevelt, Sztálin és Churchill szerinte nagy lelkesen asszisztált. Még mindig kitartóan ragaszkodott ahhoz, hogy a végsőkig álljanak ellen. Amikor a visszavonuló német hadsereg kiürítette Varsót, Hitler elvesztette a türelmét, és letartóztattatta a Gestapóval a vezérkari tiszteket, akik kiadták a visszavonulási parancsot.
Az egyik elit SS hadosztály, a Leibstandarte, a magyar olajmezők védelme során komoly veszteségeket szenvedett, ezért büntetésül Hitler odaküldte az SS vezetőjét, Himmlert, hogy fossza meg a karszalagjuktól az életben maradt katonákat, ami nyilvános megszégyenítést jelentett. Néhány katona ennek következtében főbe lőtte magát. Hitler nem törődött vele.
Több millió katona életébe került, hogy ragaszkodott hozzá, tartsanak ki a végsőkig. A háború alatt elesett német katonák harmada 1945 januárja és májusa között lelte halálát, amikor már a legtöbb német számára világossá vált, hogy elvesztették a háborút.
„A jókat már megölték”
A bombázások fokozatosan romhalmazokká változtatták a német városokat. A gáz- és elektromos művek, a villanyvezetékek és a földalatti kábelek elpusztításával egyre általánosabb lett az áramkimaradás és a vízhiány. A bombatámadások során több mint félmillióan vesztették életüket. Rohamosan romlottak a lakosság életkörülményei. 1944 őszén a náci hatóságok első ízben voltak kénytelenek bevezetni az élelmiszer- és egyéb cikkek komoly korlátozását.
Ettől kezdve az ellátás súlyos hiányokat szenvedett, és még jóval a háború után sem állt helyre. 1945. március 19-én Hitler kiadta a hírhedt „Nero-parancsot”, amelyben elrendelte, hogy a helyi hatóságok és az ipari létesítmények üzemeltetői jó előre pusztítsák el a létesítményeiket, hogy a szövetségesek ne tudják használni azokat. A helyi hatóságok széles körben megtagadták ezt a parancsot, amit a fegyverkezési miniszter, Albert Speer is támogatott. Hitler, miután elolvasta a memorandumot, amelyben Speer kijelentette, hogy megtagadja a parancsot, mert a német népnek a háború után is szüksége lesz az alapvető szükségletekre, azt válaszolta, felesleges a német népért aggódnia, hiszen
a nemzet gyengének bizonyult, és a jövő kizárólag az erősebb keleti népeké. Ebben a harcban csak az alacsonyabb rendűek maradnak meg, mivel a jókat már megölték.
A Hitler magánlakosztályát is magában foglaló berlini Birodalmi Kancellária épületének 1945. február 3-i lebombázása után a diktátor kénytelen volt véglegesen leköltözni az épület bunkerébe. Kezdetben elég sűrűn megmászta a lépcsőket, hogy a kertben sétáltassa a kutyáját, Blondit. 1945. március 20-án ellenőrzésre ment fel, és azért, hogy kitüntesse a Hitlerjugend a várost védő egyik kisebb különítményét.
Hitler összeomlott
Amikor a Vörös Hadsereg behatolt Berlinbe, mindez már túl veszélyessé vált. Április 20-án, 56. születésnapján ment fel utoljára; egy héttel később a szovjet bombázás akadályozta meg az újabb kísérletet. A bunkerben a rossz levegő és a megoldatlan latrinahelyzet miatt kezdett elviselhetetlen lenni az élet. Hitler születésnapját csak visszafogottan ünnepelték, amin maga is csak vonakodva vett részt. A felszínről a szovjet tüzérség lövedékeinek tompa pukkanásait lehetett hallani, a zaj a vastag betonon át is lehatolt a helyiségbe.
Addigra Hitler már csaknem teljesen elveszítette a kapcsolatot a valósággal. A továbbra is naponta megtartott katonai megbeszéléseken a hadsereg különböző egységeit jelképező zászlócskákat mozgatott a térképen Berlin körül, és a Felix Steiner SS tiszt vezette harckocsi egységeknek azt a parancsot adta, hogy légi és gyalogsági támogatással indítsanak ellentámadást; ettől várta, hogy majd
az oroszok történelmük legnagyobb vereségét szenvedik el Berlin városának kapui előtt.
De akkor már nem léteztek a Hitler által vizionált csapatok és a tankok. Miután tudomására jutott, hogy nem került sor az ellentámadásra, Hitler elveszítette az önuralmát, azt kiabálta, hogy a hadsereg – és most már az SS is – elárulta őt. Minden elveszett, ordította a haragtól reszketve. Hermann Göringnek béketárgyalásokat kell kezdenie a szövetségesekkel. Ő pedig a bunkerben marad, és eldobja magától az életet.
Goebbels, miután telefonon értesítették a Führer összeomlásáról, beköltözött a bunkerba a feleségével és a gyerekeivel, elszánva magát, hogy a végsőkig vele marad, aztán majd heroikus mítoszt kreál, mint ahogy utólagosan Sztálingrádot is megpróbálta az utókorért hozott önfeláldozásként beállítani.
Hitler összeomlása 1945. április 22-én elindította a bunkerben kibontakozó kínos és értelmetlen dráma végjátékát. Végül megtört a varázs, a beosztottai Goebbels kivételével lassanként elhagyták őt. Hitler dühöngéséről értesülve, Göring táviratot küldött Berlinbe, kinevezett utódként követelve a jogait, lesz, ami lesz. Hitler már elvesztette benne a hitét a Luftwaffe kudarca miatt, és most felszólította a birodalmi marsallt, hogy mondjon le minden tisztségéről. Göring pár órán belül házi őrizetbe került, egy SS egység állomásozott a háza előtt. Sőt Hitler azt is felfedezte, hogy az SS vezetője, Heinrich Himmler, a háta mögött egyezkedett a semleges Svédországgal, hogy Németország megadja magát a szövetségeseknek.
Hitler kijelentette, hogy „ez a legszégyenletesebb árulás az emberiség történetében”, és minden hivatalától megfosztotta.
Végjáték a bunkerben
1945. április 29-én, miután megmutatták neki Mussolini holttestének képét, amint fejjel lefelé lóg egy benzinkút tetőszerkezetéről a szeretőjével, Clara Petaccival, Hitler az ebédnél közölte a személyzetével, elszánta magát, hogy elkerülje ezt a sorsot. A testét égessék el, hogy nyoma se maradjon, mondta. Egy berlini anyakönyvvezetőt hívatott a bunkerbe, és hivatalosan is feleségül vette Eva Braunt. Lediktálta a végakaratát, és Dönitz főadmirálist tette meg utódjának. A német városok bombázásáért a zsidókat okolta, akik, a meggyőződése szerint, hátulról mozgatják a szövetségeseket. Ő csak arra kényszerítette őket, hogy „vezekeljenek a bűneikért, de sokkal humánusabb módon”.
Az ilyen kijelentések fedik fel azt az alapvetően eltorzult elképzelését, hogy Auschwitz gázkamrái és a többi haláltábor a halál „emberséges” formáját jelentette.
Hitler négyszemközt elismerte Traudl Junge, a magántitkára előtt, hogy a „nemzeti szocializmusnak vége”. Határtalan egoizmusában azt is mondta neki, hogy a németek még nem álltak készen, hogy megbirkózzanak azokkal a feladatokkal, amiket ő nekik szánt.
1945. április 30-án, miután még egyszer búcsúzott munkatársaitól, Hitler délután fél négykor visszavonult Evával a dolgozószobájába. Pár perccel később egy lövés dördült. Hitler inasa, Heinz Linge óvatosan kinyitotta az ajtót, és a diktátor holttestét pillantotta meg a kanapéra dőlve, vér szivárgott a jobb halántékából a golyó ütötte sebből. Eva Braun (vagyis már Eva Hitler) mellette feküdt, a holttestéből erős keserűmandulaszag áradt. Ciánnal vetett véget az életének.
Linge és Hitler adjutánsa, Otto Günsche, takarókba csavarták a holttesteket, és az SS őrség segítségével a hosszú lépcsőn át felvitték a Birodalmi Kancellária kertjébe, ahol benzinnel lelocsolták és meggyújtották. A holttestek olyannyira megégtek, hogy csak a hamuban megmaradt fogmaradványok segítségével tudta később azonosítani a Hitler fogorvosának dolgozó fogtechnikus.
Nyilvános kivégzések
Adolf Hitler csak halált és pusztulást hagyott maga után. Sok német kisember vesztette el a hitét a rezsimben, ahogy az egyik vereség követte a másikat, és Németország elpusztított városaiban egyre nehezebbé váltak az életkörülmények. Ahelyett, hogy visszaállította volna régi fényét, ahogy ígérte, Hitler romba döntötte az országot.
Mégsem tört ki általános felkelés a rendszer ellen. Az SS tagjai vagy más fanatikusok még az utolsó hónapokban is nyilvános kivégzéssel toroltak meg bármiféle kötelességszegést, nyílt defetizmust vagy a közeledő szövetségesek előtti megadásra tett helyi kísérletet. Sok német azért harcolt a végsőkig, mert attól félt, hogy mi lesz vele – ami nem volt alaptalan, hiszen a Vörös Hadsereg tagjai Németországba való benyomulásuk során számtalan civilt főbe lőttek és megerőszakoltak.
A legtöbb németet 1945-re már legfeljebb csak a nacionalizmus motiválta, a hazájukat védték, nem pedig az annak a helyére lépett náci rezsimet. A köztisztviselők és hivatalnokok továbbra is elvégezték napi bürokratikus feladataikat, de inkább kötelességtudatból vagy megszokásból, mint bármi más okból.
Hitler karizmatikus tekintélye viszont szinte a végsőkig kitartott. Több mint egy évtizedes uralma után az emberek el sem tudták képzelni az életet nélküle – több ezer esetben szó szerint is így volt, mivel hatalmas öngyilkossági hullám söpört végig Németországon, különösen miniszterek, tábornokok és a náci párt tisztségviselői körében. Amikor Hitler halálának híre elterjedt, és a háború véget ért, a Harmadik Birodalom iránti kötődés Németország lakossága körében szinte egy csapásra megszűnt.
A cikket Rindó Klára fordította. A teljes cikk és a Harmadik Birodalomról szóló további négy írás az áprilisi BBC Historyban olvasható el.
