A 2022-es amerikai félidős választásokra régóta Joe Biden elnöki teljesítményéről és az infláció tépázta gazdaság helyzetéről szóló népszavazásként készültek elemzők és szavazók egyaránt, de aztán jött egy váratlan nyári fordulat: a Legfelsőbb Bíróság a korábbi precedenst felülírva úgy döntött, hogy a szövetségi alkotmány nem védi a nők abortuszhoz való jogát. A hivatkozási alapnak számító, 1973-as Roe kontra Wade ítélet hatályon kívül helyezésével a bíróság minden állam saját hatáskörébe utalta, hogy szabályozza az abortuszhoz való hozzáférést.
Ezzel ez a kérdés – amelynek felemlegetését sokszor mind a demokrata, mind a republikánus oldal számára járhatatlan útként ítéltek meg – hirtelen újra a szavazások kikerülhetetlen és érzelmekkel teli része lett. A Kaiser Family Foundation amerikai nonprofit szervezet felmérése alapján a szavazók közel 40 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a bírósági döntés „jelentősen befolyásolta” a voksukat, és ez nyilvánvalóan hozzájárult a Demokrata Párt vártnál erősebb eredményéhez.
Ötven év telt el azóta, hogy a Legfelsőbb Bíróság először kimondta a Roe kontra Wade ügy kapcsán, hogy a nőknek alkotmányos joguk van az abortuszhoz. A mostani hatályon kívül helyezés, illetve az ezt követő felháborodás is rávilágít arra, még mindig milyen központi helyet foglal el ez az ügy az amerikai politikai tudatban. Mi több, a sokszor az amerikai abortuszjogi história egyetlen, döntő pillanataként bemutatott eset – és ennek helye az ország történetében – kapcsán mélyebben is megvizsgálhatók azok a folyamatok, amelyek a mai napig befolyásolják a kérdés körüli vitákat.
Az orvosok jogai
1970-ben a 21 éves texasi hajadon, Norma McCorvey öt hónapos terhes volt. Az államban hatályos törvények szerint az abortusz csak akkor volt lehetséges, ha a terhesség veszélyeztette az anya életét. A periratokban Jane Roe álnéven szereplő McCorvey beperelte Henry Wade dallasi államügyészt, hogy engedélyezzék számára az abortuszt, az állam szigorú szabályozásán pedig enyhítsenek.
McCorvey terhességét ugyan nem szakították meg, de három évvel később a Legfelsőbb Bíróság ítéletet hozott az ügyben. A bírák többsége azt az érvelést fogadta el, hogy az Alkotmány 14. kiegészítésében kimondott, „a magánélethez való jog” védi egy nő és orvosa jogát ahhoz is, hogy eldöntsék, kihord-e a nő egy terhességet. Azonban a bíróság azt is kimondta, hogy az abortuszhoz való jogot egyensúlyba kell hozni a (lehetséges) élethez való joggal. Fontos kiemelni, hogy a döntésben sem a nők, sem a magzatok nem jelentek meg hangsúlyosan. A fókuszban e helyett
Ahogy a Roe-ügy is az orvos–páciens viszonyra fókuszált, az orvostársadalom tagjai már régóta fontos és bonyolult szerepet játszottak az abortusz szabályozásában az Egyesült Államokban.
Fehér amerikaiak vezető szerepe
A XIX. század közepéig a korai terhességek megszakítása legálisnak számított, korlátozás alá csak a „felgyorsulás” (quickening) után került – ez a kifejezés azt a pontot takarta, amikor a nő már érezte a magzat mozgását. Az abortusz korlátainak a nő saját terhességéhez kapcsolódó tapasztalataihoz kötésével a törvény tulajdonképpen szép csendben megerősítette a nők jogát ahhoz, hogy a saját testükkel kapcsolatos döntések felett ellenőrzést gyakoroljanak.
Azonban a növekvő nemi, társadalmi osztályokhoz és faji különbségekhez köthető feszültségek hatására a férfi orvosok politikai akcióba kezdtek az abortusz ellen. 1857-ben a növekvő befolyással rendelkező American Medical Association (AMA – Amerikai Orvosszövetség) központosítani kívánta az ellenőrzést a különböző orvosi beavatkozások felett, és elsősorban vissza akarta szorítani az egyre több abortuszt végrehajtó női bábák befolyását. A szervezet kampányát vezető Horatio Storer azt a véleményét hangoztatta, hogy az abortuszok a középosztálybeli, házas, fehér nők körében emelkedő száma hosszú távon veszélyezteti a fehér amerikaiak politikai vezető szerepét.
Az AMA, amely ekkor sem nőket, sem feketéket nem vett fel a tagjai közé, sikeresen törvényesítette azt, hogy az élet a fogantatástól (conception) és nem a „felgyorsulástól” kezdődik. 1860 és 1880 között legalább 40 abortuszellenes törvényt fogadtak el a különböző amerikai államokban, így az abortuszt immár nem a nők saját tapasztalatai által szükségszerűnek ítélt orvosi beavatkozásnak, hanem az ugyanezen nők által elkövetett súlyos bűnnek tekintették.
Fekete terhesség-megszakítások
Ennek ellenére akadtak orvosok, akik a XX. század első felében is végeztek abortuszokat. A gazdasági világválság éveiben és azután, 1929-től nagyjából 1939-ig sok orvos a családok anyagi nehézségeiből fakadó szükségszerűségként racionalizálta az abortuszokat. Azonban a második világháború végével és a nők számára a háztartásbeli életet a központba helyező új közhangulattal ez az engedékenység tünedezni kezdett. Mindez jól mutatja, milyen meghatározó szerepet játszottak a szexuális szabályozási, politikai kérdésekben a férfi orvosok az Egyesült Államokban. Hiába volt szinte teljesen betiltva az abortusz, amikor a család gazdasági igényeihez kapcsolódott, akkor szerencsétlen szükségszerűségként is el lehetett könyvelni.
Ahogy szigorodott az abortusztilalom betartatása, a beavatkozás végrehajtói illegalitásba szorultak: az 1950-es és 1960-as években évi közel 1,2 millió „fekete” terhesség-megszakítást végeztek el. Míg egy évszázaddal korábban az orvostársadalom a kriminalizálás mellett tört lándzsát, ekkor az illegális abortuszokhoz köthető halálesetek megugrása miatt többségük immár a legalizálást szorgalmazta.
Ugyan a Roe kontra Wade ítélet a kérdés orvosi oldalára fókuszált, ebben az időszakban a reprodukciós jogok kapcsán mindkét álláspont körül heves társadalmi mozgalmak is kibontakoztak. A fő amerikai döntés- és tiltáspárti csoportokat hajlamosak vagyunk egymás szöges ellentéteiként kezelni. Azonban a faji kérdések nagyon megbonyolítják ezt a könnyen kezelhető narratívát: mindkét oldal jellemzően fehér vezetés alatt működött, és mindkét oldal hajlamos volt igencsak veszélyes, faji alapú érveléseket használni saját kampányaiban.
Margaret Sanger, az 1921-ben létrejött döntéspárti American Birth Control League (Amerikai Születésszabályozási Liga) alapítója számára az eredendően a testi függetlenségért, az oktatáshoz, a munkához és a politikában való részvételhez való jogokért vívott küzdelem később szorosan összefonódott az 1900-as évek közepének eugenikai mozgalmaival. Sanger amellett kardoskodott, hogy a születésszabályozás – beleértve az abortuszt is – nemcsak a nők egészsége és szabadsága miatt fontos, hanem elengedhetetlen a „nem rátermettek elszaporodásának megállításához”, és a „faji kiválóság” növeléséhez.
Az államilag támogatott és az olyan fősodorbeli feminista szervezetek, mint például az Amerikai Születésszabályozási Liga által népszerűsített családtervezési programok még az 1970-es években is nyíltan biztatták – sőt egyes esetekben kényszerítették – a fekete, a latin és az őslakos nőket az abortuszra és a sterilizációra.
Polgárjog és reprodukciós jog
A Roe kontra Wade ítélet után – és végre megtagadva az eugenikai mozgalmakat – egyes feminista csoportok, mint például a National Organization for Women (Országos Nőszövetség) látványosan közönyös maradt a színesbőrű nők által megélt reprodukciós igazságtalanságok iránt. Ez utóbbiak között például a szövetségi sterilizációs program, az abortusz közbeni aránytalanul magas halálozások, valamint az orvosok, szociális munkások és bírók körében is kitartóan jelen lévő, a megfelelő figyelmet és ellátást gátló rasszista mítoszok is jelen voltak. E szerepfelfogás kapcsán Dorothy Roberts jogászprofesszor 1997-es, Killing the Black Body (A fekete test meggyilkolása) című könyvében arra a következtetésre jutott, hogy a nőmozgalmak részesei voltak a fekete és őslakos nők „reprodukciós szabadsága rendszerszintű, intézményesített megtagadásának”.
Közben egyes konzervatív és vallásos abortuszellenes szervezetek, mint a National Right to Life Committee (Nemzeti Jog az Élethez Bizottság) a polgárjogi mozgalmak retorikájához nyúltak vissza. Jennifer Holland történész 2020-as Tiny You (Aprócska Te) című könyvében úgy összegez, hogy miközben e mozgalmak szinte kizárólag fehéreket tömörítettek, az abortuszellenesek „magzati polgárjogi” mozgalmat hoztak létre azzal a felhívással, hogy csak a magzatok védelmével tudják az amerikaiak megóvni a kereszténységet, a nőiséget, a hagyományos családot, illetve az elnyomott emberek jogait.
Loretta Ross, az 1997-ben alapított SisterSong, egy színesbőrű nők reprodukciós jogaiért küzdő szervezet társalapítója is leírta, milyen fájdalmas hatással volt mindez azokra a fekete nőkre, akik szerették volna megszakítani terhességüket:
most azzal vádolnak bennünket, hogy meglincseljük saját gyermekeinket a méhünkben, és fehér felsőbbrendűséget gyakorlunk saját magunk felett.
A Roe kontra Wade óta eltelt 50 évben az abortusz fontos politikai frontvonal maradt. Azonban a reprodukciós jogokért való küzdelem történelmi árnyalatai gyakran elvesznek a leghangosabb mai narratívák harsogó zajában. Ez a nemi, faji és társadalmi megkülönböztetésekkel és egyenlőtlenségekkel teletűzdelt történelem fontos emlékeztetőül kellene szolgáljon arra, hogy mind a politikai aktivizmus, mind a törvényi szabályozás terén nagyon körültekintően, az apró részleteket és a különböző társadalmi csoportok helyzetét figyelembe véve érdemes tevékenykedni.
