Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hónapjaiban többször is adódott olyan pillanat, amikor a kortársak karnyújtásnyira érezhették maguktól a sikert. A független, önálló Magyarország megteremtését, amely több mint négy évszázad után visszaszerzi helyét a szabad nemzetek sorában, és – királlyal vagy király nélkül – elindul a modern polgári fejlődés útján.
A bukást még keserűbbé tette az akkori közvélemény szemében is aránytalanul kegyetlen bosszú, majd a totális elnyomás – itt írtunk erről részletesebben, külön kiemelve, miként vettek elégtételt Aradért Julius von Haynau táborszernagyon legalább a londoni munkások. A XIX. század derekán hazánkban a „bresciai hiéna” mellett az ifjú Ferenc József volt a leggyűlöltebb közszereplő, a magyarok vérmérsékletük szerint ezerféle módon átkozták a nevét. Volt azonban, aki nem érte be ennyivel:
A merényletről Dr. Nánay Mihály történésszel, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársával beszélgettünk.
Teljes elnyomás
Történetünk idején Magyarország megszállt állam, 1849-től kezdve a hatalomnak más legitimációja nem volt, mint a teljes elnyomás. Johann Kempen rendőrminiszter birodalomszerte többezer fős besúgó- és titkosrendőr-hálózatának dandárja a Kárpátok között teljesített szolgálatot, teljes volt a katonai és karhatalmi kontroll – még egy kuriózum is született akkoriban a Gellért-hegyen.
Nem sok olyan erődöt találunk ugyanis a világban, amely nem a város védelmére, hanem annak megfélemlítésére épült, mint lakóházakra irányított ágyúival a budapesti Citadella.
A Haynau-féle közvetlen megtorlás ugyan véget ért, de ezrek ültek börtönben, véleményével bárki szabadságát kockáztatta, utólagos cenzúra működött. Remekül jellemzi a korszellemet a Hölgyfutár című lap esete, a „balhé” az olvasók szórakoztatását szolgáló, teljesen ártalmatlan fikciós szerelmi történetből indult egy magyar parasztfiúról és egy tiroli lányról. Miután nem lehettek egymásé, a legény így búcsúzott: „Isten veled, távoli bércek leánya!”
A cenzúra e szavakból az összbirodalom tagadását olvasta ki, és nemcsak adott szám nem jelenhetett meg, de három hónapig megtiltották a lap kiadását
– mondja a 24.hu-nak a történész.
Bosszút esküdött
Ferenc József neoabszolutizmusát, hazánk önállóságának teljes elvesztését néhány karrierista hivatalnok, politikus kivételével senki nem fogadta el. A többség a passzív ellenállást választotta, társadalmi normává vált a hatalom és a vele való együttműködés elutasítása az élet minden területén. Kisebb, mégis nagy hatású csoportot alkottak az emigráció tagjai, a radikálisabbak őket követték itthon is: Noszlopy Gáspár a Dunántúlon, Makk Károly Erdélyben próbált fegyveres felkelést kirobbantani. Mindkettejüket kivégezték.
Utólag persze könnyű bölcsnek lenni, de e miliőben az lett volna a fura, ha senki nem próbál a legradikálisabb módon, a császár meggyilkolásával elégtételt venni a rengeteg nyomorúságért. Ő volt Libényi János.
Iparos családban született 1831-ben a Fejér vármegyei Csákváron, édesapja szabó volt, és a fiú is erre a pályára lépett. A szabadságharc idején Aradon töltötte tanulóéveit egy katonai szabónál, a 13 vértanú tábornok kivégzéséről közvetlen élményeket szerzett, amelyek mély nyomot hagytak benne. Az inaskodást 1850-től Budán folytatta, későbbi kihallgatása során azt mondta, ebben az évben határozta el, hogy személyesen Ferenc Józsefen fog bosszút állni a magyar szabadság és a magyar nép eltiprásáért.
A cél érdekében Bécsbe költözött, Samuel Mayer szabómester műhelyében vállalt munkát – kifejezetten azért, hogy az osztrák fővárosban kifigyelhesse a császár szokásait, felkészülhessen a gyilkosságra. Hosszú időt fordított Ferenc József napi rutinjának megismerésére, és valóban ügyesen találta meg a rést a pajzson.
Az ideális helyszín
Bécs belvárosát, részben a mai Ringstraße vonalában XIX. század közepén még fal vette körül – egy már akkor is bontásra érett, elavult építmény, miután a modern tűzfegyverek ellen nem sokat védett. Széles oromzata a városi polgárok kedvelt sétaútja volt, bárki szabadon időzhetett rajta. A hadsereg iránt rajongó császár is napi szinten megjelent dél környékén, a Karintiai kapu bástyájáról nézte hosszasan a lent gyakorlatozó katonákat.
Ezt választotta Libényi helyszínül. A védett személyeknél alkalmazott mai protokoll messze volt még, akkoriban a Habsburgok fesztelenül mozogtak a polgárok között, hiszen bírták a bécsiek rokonszenvét, úgy tűnt, nincs félnivalójuk.
Még az uralkodót is csak »tisztes távolból« kísérték testőrei szokásos sétáin a várfalon, miközben járókelők, egyszerű bécsiek jöttek-mentek körülötte kedvük szerint
– emeli ki a történész.
Így történt 1853. február 18-án is. A császár a déli órákban megjelent a várfalon, a szabólegény – 21 éves volt, mestervizsgát még nem tett – a Karintiai kapunál ücsörgött egy padon. Senkinek nem szúrt szemet az iparostanonc, egyike volt a számtalan hasonló öltözetű, státuszú embernek Bécs forgatagában. A zsebében viszont tőr formára reszelt konyhakés lapult.
A nyaki ütőeret célozhatta
Kilépve egy pillanatra a történettudomány objektív keretei közül azt kell mondanunk: ügyesen csinálta. Megtalálta azt a helyet és időt, amikor a császár a legvédtelenebb, és a fegyvert is ehhez optimalizálta a siker érdekében. Ha lőport, golyót, fegyvert vásárol, annak visszhangja lehet, feltűnést kelthet, míg a konyhakés tucateszköz – szúrásra viszont kevésbé alkalmas, ezért kellett a pengét kissé átalakítani.
Nem tudjuk, miért épp február 18-át választotta az akció napjául, valószínűleg ekkor találkozott a legerősebb elszántság a legjobb lehetőséggel. Az uralkodó azon a napon is katonáit szemlélte: megállt és kihajolt a várfalon, hogy jobban lássa a történéseket. Egyetlen ember, szárnysegédje állt mellette, az őrizetéért felelős katonák szokásuk szerint kissé lemaradva követték, tiszteletben tartva a császár intim szféráját.
A császár ugyanis rendes szokása szerint katonai zubbonyt viselt, annak keményített nyakán pedig kibicsaklott a penge. Második szúrásra már nem maradt idő, Maximilian O’Donell, a szárnysegéd, és egy épp mellettük lődörgő mészáros, bizonyos Josef Ettenreich – később nemesi rangot kapott hőstettéért – leteperte a szabólegényt, a másodpercekkel később érkező testőrök pedig elhurcolták.
Folyt a vér, de a császár mindvégig eszméleténél maradt, azonnal Albrecht főherceg közeli palotájába szállították. Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a fegyver elkerülte a nyaki ütőeret, de a látóidegeket felsérthette: jó darabig attól tartottak, Ferenc József elveszíti szeme világát.
Elrettentés és hálaadás
Libényi Jánost rögtönítélő katonai bíróság elé állították, ahol február 24-én bevallotta, hogy előre megfontoltan, gyilkosság szándékával támadt a Habsburg Birodalom uralkodójára. Két nappal később, február 26-án reggel 8:30-kor Bécs határában akasztották fel többezres tömeg szeme láttára. A ma már gyomorforgatónak tűnő látványosság ugyanúgy volt „ingyencirkusz” a zord téli idő ellenére, mint amennyire az elrettentést szolgálta.
Kemplen báró mindent megtett, teljes apparátusát bevetetve próbált nyilván propagandacélokat is szolgálandó összeesküvést kreálni a támadás mögé. A kiterjedt nyomozás során csak Pesten mintegy 300 személyt állítottak elő, de csupán arra a megállapításra jutott, amit a modern történettudomány is oszt:
Az abszolutizmus malmai azonban nem őrölnek hiába, a történész kiemeli, a megfélemlítés érdekében bizonyítékok nélkül is 17 személyt ítéltek el – egyeseket közülük 15-20 évig terjedő sáncmunkára – Libényi baráti köréből.
A történet egy másik oldala, hogy Ferenc József öccse, Miksa főherceg gyűjtést indított egy templom építésére a császár sikeres megmenekülése iránti hálából. Több, mint 300 ezren adakoztak, köztük királyhűségüket bizonygatni akaró magyarok is, az eredmény pedig a városképet ma is meghatározó Votivkirche, Bécs második legmagasabb épülete lett alig picit távolabb az egykori gyilkossági kísérlet színhelyétől.
