Órási vihar alakult ki az Északi-tengeren Norvégia és Skócia között 1953. január 31-én, a sokszor még a 203 km/óra sebességet is meghaladó szél alaposan felkorbácsolta a hullámokat. Az esemény ráadásul egybeesett az egyébként csak a tavaszi hónapokra jellemző magas állású dagállyal, a két jelenség összhatásaként pedig úgynevezett viharhullám jött létre, ami elborította Hollandia partvidékét – írja a Múlt-kor.hu. Az ország területének akkor mintegy 20 százaléka esett a tengerszint alá.
A vihardagályok ellen létrehozott akkori magaslatok és gátak túl gyengének és alacsonynak bizonyultak, a katasztrófa olyan hirtelen jött, hogy az embereknek a menekülésre sem jutott ideje. A vihar miatt egyre gyengülő, akadozó, végül pedig teljesen megszűnő rádióközvetítések miatt a veszélyjelzés csak nagyon kevés emberhez jutott el, és főleg azok nem kaptak megfelelő információt és tájékoztatást, akik a veszélyzónában laktak. Az áradat Zeeland tartományban 67 helyen szakította át a gátakat, ezért Dél-Hollandia, Zeeland és Észak-Brabant nagy részét elöntötte a víz. A szárazföldhöz közeli szigeteket valóságos cunamiként érte el az ár, ezeken a területeken volt a legmagasabb a mortalitás.
A mélyföldet elborító víz hatalmas tömege erősebbnek bizonyult jó néhány épületnél is, ezért sok esetben a házakat egyszerűen letolta az alapjaikról, a mezőgazdasági területeket a sós tengervíz hosszú évekre használhatatlanná tette. A katasztrófát követően a kormány létrehozta a Delta Bizottságot, hogy tanulmányozza az áradások okait és hatásait. Becsléseik szerint az árvíz Hollandiában
Az áradások a holland mezőgazdasági területek 9 százalékát borították el, és a tengervíz összesen 1 365 négyzetkilométernyi területet öntött el. Becslések szerint 30 000 állat fulladt a vízbe, és 47 300 épület sérült meg, amelyek közül 10 ezret teljesen le kellett rombolni. A tragédiát követően az 1960-as évektől kezdve Hollandiában egy átfogó árvízvédelmi rendszert terveztek meg és építettek ki.
