Az 1917-es bolsevista hatalomátvételt követően az egykori Orosz Birodalom anarchiába süllyedt. Az új hatalommal szemben az ország számos pontján szerveződött ellenállás, ezek élén általában a cári hadsereg tábornokai álltak: az Urál és a Volga között Kolcsak tengernagy, Dél-Oroszországban Gyenyikin,Krasznov és Vrangel, a Baltikumban Jugyenyics, Észak-Oroszországban Miller. Az antibolsevista erők oldalán a harcokba az antant csapatai is beavatkoztak. Az angolok északról, Murmanszk irányából támadtak, a japánok a távol-keleti Vlagyivosztokot foglalták el, a Fekete-tenger északi partjainál francia és görög katonaság jelent meg, Románia az 1812-ben Oroszországhoz került Besszarábiát kebelezte be, míg a lengyelek a nyugati belorusz és ukrán peremterületeket szállták meg, és csatolták Lengyelországhoz.
Akkora volt, mint az észak-amerikai kontinens
Az évekig tartó polgárháborúban mindkét fél szörnyű kegyetlenségeket követett el, a vörös- és a fehérterror sok ezer ember életét követelte. A polgárháború áldozata lett maga a cári család is, amelynek tagjait 1918. július 16-án végezték ki Jekatyeringburgban az őrzésükkel megbízott vörösgárdisták. A harc 1922 végéig tartott, Ukrajna és Belorusszia nagy része, valamint Közép-Ázsia után erre az időre a Távol-Kelet és a csendes-óceániai partvidék is a szovjethatalom ellenőrzése alá került. Ezeknek a területeknek az egyesülésével alakult meg 1922. december 30-án a Szovjetunió, pontosabban a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége.
Nem tartozott az új államhoz Finnország, a Baltikum, Kelet- és Közép-Lengyelország, valamint Besszarábia, amelyek az első világháború előtt az Orosz Birodalom részei voltak. Területe azonban így is meghaladta a 20 millió négyzetkilométert, ami a Föld területének mintegy hatodát tette ki, és
Az új állam alkotmányát 1924-ben fogadták el. A tagköztársaságok, amelyek száma az évtized végére hétre emelkedett, papíron széleskörű jogokkal rendelkeztek. Ha akartak, elvileg akár önállóvá is válhattak, a föderatív díszletek mögött a valóságban azonban szigorú centralizmus érvényesült. Ez részben az állami, részben a pártszervek révén valósult meg.
Teljhatalmú diktátor
A legfőbb államhatalmi szerv a helyi szovjetek, vagyis tanácsok küldötteiből álló Összovjet Kongresszus volt, amely saját tagjai közül választotta a Központi Végrehajtó Bizottságot, ezt később Legfelsőbb Tanácsnak nevezték. Ennek élén az elnök, 1923-tól 1946-ig Mihail I. Kalinyin – eredetileg lakatos – állt. A Legfelsőbb Tanács Szövetségi Tanácsból és Nemzetiségi Tanácsból tevődött össze, előbbi tagjait a lakosság választotta, az utóbbiba a köztársaságok delegáltak képviselőket. A törvényjavaslatok jogerőre emelkedéséhez mindkét tanács jóváhagyása szükséges volt. Mint addig, a kormányhatalom továbbra is a Népbiztosok Tanácsa kezében összpontosult.
Az állami szervek mellett épült ki a bolsevik – 1918-tól hivatalosan kommunista – párt hierarchikus rendszere. Az 1920-as évek közepén mintegy 400 ezer fős párt legfőbb döntéshozatali szerve elvileg a kongresszus, gyakorlatilag viszont a kongresszus által választott Központi Bizottság, illetve az ennél még szűkebb Politikai Iroda (később Bizottság) és Titkárság volt. A Titkárság munkáját a főtitkár irányította.
Mivel a forradalom első számú vezetője, Lenin egyre többet betegeskedett, ezt a posztot 1922-től Joszif V. Dzsugasvili, ragadványnevén Sztálin töltötte be. A párt szerepe kezdetben korlátozott volt, a későbbiekben viszont egyre inkább a tanácsok és a kormányhatalom fölé nőtt. A párt politikáját viszont növekvő mértékben Sztálin határozta meg, aki az 1930-as évekre a Szovjetunió teljhatalmú diktátora lett.
