A Genfi-tó partján épült svájci városka, Lausanne szállodáiba 1922 novemberében a szokásosnál is több vendég érkezett. Többségük az első világháborúban győztes nagyhatalmak, valamint Törökország és a vele szomszédos balkáni államok diplomatái közül került ki. Valamennyien arra a konferenciára jöttek, amely a Törökország határaival és a Fekete-tengert az Égei-tengerrel összekötő szorosok használatával kapcsolatos vitás kérdéseket óhajtotta rendezni.
Ellenállás szerveződött
A konferencia előzményei visszanyúltak 1920. augusztus 10-ig, amikor a győztes hatalmak és a vesztesek közé tartozó Törökország képviselői a Párizs egyik elővárosának számító Sèvres-ben olyan békeszerződést írtak alá, amelynek értelmében a valaha oly hatalmas közel-keleti birodalom nemcsak az arabok lakta peremterületeit vesztette el, hanem a törökök által is lakott törzsterületeinek jelentős részét is. A megállapodás értelmében
- az európai Kelet-Trákiát Gallipolival, az égei-tengeri szigeteket és Nyugat-Anatóliát Izmirrel (Szmirna) a görögök,
- a Dodekanészosz-szigetcsoportot és Rodoszt Olaszország,
- a dél-anatóliai Kilikiát Franciaország,
- Ciprust pedig Anglia kapta,
- míg Kelet-Anatóliát a létrehozandó Örményországnak kellett átadni.
Az új Törökország tehát Anatólia központi területeire korlátozódott volna Konstantinápollyal és a Márvány-tenger néhány szigetével, míg a tengerszorosok nemzetközi ellenőrzés alá kerültek volna. A fenti megállapodást, amelyet a konstantinápolyi kormány képviselői írtak alá, az Ankarában megszerveződött nemzeti ellenállási mozgalom és annak legfelsőbb szerve, a Török Nagy Nemzetgyűlés nem fogadta el. Fegyveres ellenállás kezdődött, amelynek vezéralakjává egy alig negyvenéves tábornok, Mustafa Kemal vált. A tábornok a háború során számos frontszakaszon tüntette ki magát, s már 1919-ben a szerveződő ellenállás élére állt. Hadseregének magját a frontokról hazatérő katonák, illetve az általuk alkotott szabadcsapatok jelentették, akikhez a civilek közül is sokan csatlakoztak.
A török nemzeti hadsereg első sikereit a szakadár örményekkel szemben érte el, akiket már a háború alatti véres etnikai tisztogatásokkal megtizedelt, az örmény holokauszt áldozatainak a száma több százezerre tehető. A török győzelmeket követően 1920. november 18-án az örmények fegyverszünetet, majd december 2-án békét kötöttek, és kiürítették a kelet-anatóliai területeket. Kemal pasa ezzel egyidejűleg szövetségre lépett az antant által ugyancsak szorongatott Szovjet-Oroszországgal, amely a továbbiakban hathatósan – pénzzel és fegyverrel – támogatta a török ellenállást.
Siker minden fronton
A török hadsereg jelentős részének lekötöttségét kihasználva a hellén katonaság 1920 őszén átlépte a sèvres-i békében megszabott határokat, és nagyszabású offenzívát indított Ankara ellen. Támadásuk azonban csak lassan haladt előre. A görög csapatoknak ugyanis nemcsak a nehéz terepviszonyokkal, hanem az elszántan védekező török erőkkel és az őket támogató paraszti lakossággal is meg kellett küzdeniük. 1921 tavaszáig így alig jutottak el a nyugat-anatóliai Kütahyáig, amely félúton volt a kis-ázsiai tengerpart és Ankara között. A kifulladt és utánpótlási nehézségekkel küzdő támadókkal szemben közben felfejlődött a keletről átdobott és frissen felállított hadosztályokkal megerősített török véderő, amely Kemal pasa vezetésével 1921. augusztus 23. és szeptember 13. között, 22 napos csatában megállította, majd visszavonulásra kényszerítette a görög csapatokat. A támadók ettől kezdve folyamatosan hátráltak.
A görögök üldözése mellett a török hadseregnek arra is volt ereje, hogy a Dél-Anatóliában partra szállt olasz és francia csapatokkal szemben is eredményeket érjen el. Ezek a török területek sem Olasz-, sem Franciaország számára nem voltak életbevágóan fontosak, úgyhogy a két expedíciós sereg gyorsan evakuálta az elfoglalt területeket. Kemal pasa ezt követően minden csapatát a görögök ellen vezényelte, amely meg is hozta az eredményt. A török csapatok szeptemberben bevették Izmirt, és októberben már Konstantinápoly előtt álltak. Előnyomulásukat a kis-ázsiai görög lakossággal szemben ugyanolyan kegyetlenkedések kísérték, mint korábban az örményekkel szemben.
Ezek a fejlemények késztették a nagyhatalmakat arra, hogy az új Törökország képviselőivel tárgyalóasztalhoz üljenek, és hosszú viták után végül módosítsák a sèvres-i béke előírásait. Az 1923. július 24-én aláírt újabb, úgynevezett lausanne-i béke értelmében török kézen maradt egész Anatólia, beleértve a kis-ázsiai partvidéket, valamint Kelet-Trákia is Drinápoly is. A tengerszorosokat ugyanakkor demilitarizálták, és minden kereskedelmi, valamint hadihajó számára szabaddá tették az áthaladást. A sikeres függetlenségi háború lezárásaként 1923. október 29-én kikiáltották a Török Köztársaságot, amelynek első elnökévé Mustafa Kemal Atatürköt választották.
