A könnyű- vagy népszerű zenének nincs szabályos definíciója – hiszen részben átfedik egymást a mű- és a népzenével –, stílusa pedig koronként, kultúránként is eltért, de általánosságban véve kijelenthetjük, hogy olyan kommersz zenéről beszélünk, amely tömegeket vonz.
Az 1920-as években robbanásszerűen elterjedő rádiózás ideális platformja volt a zeneközvetítésnek. A felvételkészítéssel foglalkozó iparág nagyjából egy időben keletkezett Guglielmo Marconi vezeték nélküli távírójával az 1890-es években. Thomas Edison már korábban, 1887-ben felfedezte a fonográfot, ám igazából Emile Berliner 1894-es hanglemez-kezdeménye – a gramofon hangjának lemezre rögzítése – tette lehetővé a felvételek tömegtermelését. Érdekes módon nem könnyűzenész lett a hangfelvételek első sztárja, aki ennek révén milliomossá is vált, hanem a híres tenor, Enrico Caruso operaénekes.
A hangfelvételek elterjedése előtt az emberek élőben, személyesen hallgattak népszerű zenét. Egyes történészek a Tin Pan Alley-nek nevezett manhattani körzetben összpontosuló, XIX–XX. századi zenekiadók, dalszerzők New York-i háztömbjeit nevezi meg a könnyűzene születési helyeként. Az amerikai kottakiadás 1885 után itt kapott szárnyra, kihasználva a növekvő igényt a zongorakísérettel előadható dalokra. De ugyanezzel a lendülettel az óceán túlpartjára is vethetünk egy pillantást, ahol minden valamirevaló brit középosztálybeli család szalonjában már állt egy-egy zongora.
A tömegtermelésben előállított könnyűzene elődjét viszont ennél is korábban tetten érhetjük: az úgynevezett broadside balladot, az egylapos nyomtatványra rögzített, dallammal előadott, balladaszerű költeményt a műfaj XVII. századi csúcspontján már úton-útfélen több százezres példányszámban terjesztették a városokban és vásárokban – nagyjából egypennys egységáron. Ez volt a korabeli popzene: a balladákat az egész országban dalolták, az utcáktól a kocsmákig felcsendültek a nép ajkán.
