A Saint-Sulpice templomban, a párizsi Latin-negyedben 1790 végének egy szép napján esküvőt tartottak. A vőlegény Camille Desmoulins forradalmi újságíró volt, a menyasszonya a 20 éves Lucile Duplessis, akit már évek óta reménytelenül szeretett, de esélye sem volt annyi pénzre, hogy valaha egymáséi lehessenek.
A 60 meghívott vendég zöme radikális forradalmárokból állt, mindannyian a vőlegény barátai voltak. Desmoulins elmondta az apjának, hogy milyen sokan sírtak az örömtől, és közölte, hogy ő a „legboldogabb ember, akinek nincs más vágya az életben”. Alig négy évvel később az esküvőn jelenlévők közül sokan, beleértve a menyasszonyt és a vőlegényt is, már nem éltek: a forradalom vezetését szétszaggató frakcióharcok eredményeként
A francia forradalom 1789 júniusában kezdődött, amikor a rendi gyűlés közrendű küldöttei az abszolút uralkodó, XVI. Lajos hívására összegyűltek, hogy segítsenek elkerülni a fenyegető államcsődöt – ők azonban megesküdtek, hogy alkotmányt adnak Franciaországnak, és összehívják a nemzetgyűlést. A fővárosba sietve felfegyverkeztek az emberek, mert féltek, hogy a király a hadsereggel akarja leveretni a forradalmat. Camille Desmoulins, az akkor még pénztelen jogász, a Palais Royal kertjében, a letartóztatást kockáztatva két pisztollyal hadonászva az asztalra pattant, és arra buzdította a tömeget, hogy a forradalom megvédése érdekében fegyverezze fel magát. Szavai csak úgy áradtak, és szokásával ellentétben ezúttal nem dadogott.
Új, jobb világ reménye
Nem sokkal azután, 1789. július 14-én, Párizs népe megostromolta a Bastille-t: ezt tekintjük a forradalom kezdetének, Desmoulins fáradhatatlanul hirdette, hogy ő indította el az eseményeket. Az első nyár azzal a szédítő reménnyel kecsegtetett, hogy a jogegyenlőségen, a személyes szabadságon és az általános testvériségen alapuló új, jobb világ kezdődik.
Hogyan köszönjem meg az égnek, hogy e század végén születtem, amikor óriási lépést tettünk a szabadság felé
– írta Desmoulins. Az új nemzetgyűlés tagjai között volt Maximilien Robespierre, Desmoulins egykori iskolatársa és egyik esküvői tanúja, mint sok forradalmár, ő is ügyvéd volt.
Becsületességéről és forradalmi meggyőződéséről volt ismert; a „Megvesztegethetetlen” melléknéven emlegették, mert nem fogadott el kenőpénzt. Robespierre az egyenlőséget mindenkire – még a szegényekre, vallási kisebbségekre és a gyarmatok rabszolgáira is – kiterjeszteni akaró radikális csoport tagja volt, 1791 májusában sikertelenül próbálta megszüntetni a halálbüntetést.
Sokan, különösen a nemesek és a hithű katolikusok, szemben álltak a régi rendet eltörölni kívánó forradalommal, közülük számosan elmenekültek Franciaországból, és külföldről próbálták megbuktatni a forradalmat. 1791 júniusában Lajos király és felesége, Mária Antónia (Marie Antoinette) elhagyta Párizst, hogy külföldre szökjön. Az osztrák Németalföld határa közelében tartóztatták fel őket, majd visszavitték Párizsba, ahol vészjósló csönddel fogadta őket a tömeg. A nép innentől biztosra vette, hogy a király és a királyné a forradalom ellensége.
A helyzet folyamatosan változott, mivel az emberek féltek, hogy a forradalmat élesen bíráló külföldi hatalmak támadásba lendülnek. Néhányan azt követelték, hogy a veszélyt megelőzendő Franciaország indítson háborút. A háborús lobbi egyik fő szószólója Jacques-Pierre Brissot, szintén Desmoulins barátja és esküvői tanúja volt. A háború, mondta Brissot, majd kisöpri a forradalom rejtőzködő ellenségeit – amin ő a monarchiát értette –, és lehetővé teszi, hogy Franciaország külföldön folytassa a szabadság keresztes hadjáratát.
Robespierre ellenezte Brissot javaslatát, ami szerinte militarizálta és aláásta volna a forradalmat. Meggyőződése volt, naivitás arról ábrándozni, hogy örömmel fogadják a francia katonákat. „Senki nem szereti a fegyveres misszionáriusokat”, jegyezte meg. Brissot visszavágott és nekitámadt Robespierre-nek, hogy „hazafiatlan”, mert kihúzza magát a háborúból. Ez a nézeteltérés vetette el az ellentét magvát, ami végül válságba sodorta a forradalmat.
A legtöbb képviselő Brissot-val értett egyet és a konfliktus mellett szavazott. Az 1792 áprilisában a Habsburg Birodalomnak küldött hadüzenettel a forradalmi Franciaország megindult a lejtőn, ami végül a Poroszországgal, Nagy-Britanniával, Spanyolországgal és a Holland Köztársasággal folytatott háborúhoz vezetett. A háború, ahogy Robespierre előre látta, nem lett diadalmenet, és a francia csapatoknak francia földön kellett védekezniük. A király és a királyné titokban örült a háborúnak, és a francia csapatok vereségében reménykedett.
Megosztott csoportok
Félelem és a harag táplálta az 1792. augusztus 10-én a Tuileriáknál vívott küzdelmet, melyet követően megszüntették a monarchiát. Először ült össze az új gyűlés, a Nemzeti Konvent, Franciaország immár köztársaság lett.
A különböző csoportok között a háború miatt kirobbant ellentét elmélyült, és gyilkos viszálykodásba torkollt. Azok a férfiak, akik még barátokként és politikai harcostársakként vettek részt Desmoulins esküvőjén, most szembe kerültek egymással. Az egyik oldalon a hegypártiak – köztük Robespierre, Desmoulins és közös barátjuk, Georges Danton, egy másik jogász foglalt helyet. Velük szemben ült Brissot csoportja, a girondisták. A hegypártiak azzal vádolták a girondistákat, hogy kiárusították a miniszteri posztokat. A girondisták azzal vádolták a hegypártot, hogy a párizsi militánsok, a sans-culotte-ok mellé álltak, akik jelentős szerepet játszottak a monarchia megdöntésében, és akik most azt követelték, hogy a forradalmi terror eszközével harcoljanak az ellenforradalmárok, a bankárok és a szegényeket kizsákmányoló spekulánsok ellen. A hegypártiak, akik továbbra is a harcias párizsiak oldalára álltak, a populáris demokrácia hátán lovagolva a tigris bajszát rángatták ebben az ingatag helyzetben.
A király sorsáról meghozandó döntés újabb fordulatot jelentett. A konvent 721 képviselője, törvényszékként működve, bűnösnek találta Lajost, de a kérdés továbbra is az volt, hogy meg kell-e halnia – az árulás büntetése, különösen háború idején, halál volt. Az alternatíva az lehetett volna, hogy börtönbe zárják vagy száműzik. Ez ellen Robespierre emelte fel a szavát, miközben elvben ellenezte a halálbüntetést. De ezek korántsem voltak hétköznapi idők. Lajos léte veszélyt jelentett a köztársaságra, ellenségeik számára pedig olyan támpontot, amiből erőt meríthettek. Az éjszakába nyúló szavazás során, a korabeli tudósítók tájékoztatása szerint, a résztvevők ettek és bort ittak. Egy halálos beteg képviselő bevitette magát a szavazásra. Egy másik képviselő, Mercier (Desmoulins harmadik esküvői tanúja, aki immár távolságtartóan szemlélte a radikálisokat), így írta le az eseményeket:
Egyik a másik után vonult el… Lassú, síri hangon mondták ki az ítéletet: Halál!
A király kivégzésén, 1793 januárjában használták először a guillotine-t az árulók lefejezésére. Rossz munkát végeztek: Lajos elmozdult és a fejébe csapódott a penge. A továbbiakban tökéletesítették az eszközt, az áldozatot egy billenthető deszkához kötözték, ami a guillotine alá csúszott, és egy kalodával látták el, ami a helyén tartotta a fejet, hogy a lezuhanó penge az elítélt nyakát vágja el.
1793 márciusában nagyméretű felkelés robbant ki Vendée-ben, Nyugat-Franciaországban, és Charles-François Dumouriez tábornok megpróbálta megdönteni a konventet. Dumouriez árulása katasztrofális helyzetbe hozta a girondistákat, akiket azzal vádolták, hogy a tábornok a szövetségesük, a sans-culotte-ok a letartóztatásukat követelték. A girondisták a hegypártiaknak támadtak, megkísérelték őket a politikai bűncselekményekben ítélő új forradalmi törvényszék elé állítani.
Kőkemény igazság
Az összes képviselő, így a hegypártiak számára is létfontosságú lett, ne hagyják, hogy az emberek az „igazságra” hivatkozva a saját kezükbe vegyék az igazságszolgáltatást. Ez történt az előző év szeptemberében, amikor Párizsban fegyveres csoportok törtek be a börtönökbe, s lemészárolták az ellenforradalmároknak vélt foglyokat. Attól tartva, hogy máskor is megismétlődhet az eset, Danton kijelentette a törvényszéken: „Legyünk rettenetesek, hogy megakadályozzuk: a nép legyen az.” A konvent által bevezetett forradalmi terror lett az igazságszolgáltatás eszköze, de ez nem a kormányzás egységesített rendszere volt, hanem a válságok sorozatára adott esetleges, néha kaotikus válasz. Még az olyan emberek is, mint Robespierre, akik ellenezték a halálbüntetést, elfogadták ezt a gyakorlatot, mivel azt vallották, hogy a köztársaság az első. Cicerót idézték:
A közbiztonság a legfőbb törvény.
A terrorral kapcsolatos törvények a forradalmi vezetőket sem kímélték. Elvárták tőlük, hogy példát mutassanak tisztességből és a köz szolgálatából, és ha úgy tűnt, hogy ennek nem tettek eleget, akkor kegyetlenül megbüntették őket. Egy girondista javaslatára megszavazták a képviselők mentelmi jogának megszüntetését, ettől kezdve a képviselőket „gyanú” alapján is le lehetett tartóztatni. A pártviszályok késhegyig menő küzdelmekké váltak, a viták nemegyszer dulakodássá fajultak, és néhány képviselő fegyvert is hordott.
Desmoulins részt vett korábbi barátai elítélésében. Röpirata, A forradalom titkos története azért íródott, hogy leleplezze a girondisták szavai és cselekedetei között rejlő valódi szándékokat: azzal vádolta őket, hogy a forradalom megdöntésére szövetkeznek a royalistákkal. Ágyúkkal felvonuló tömegek követelték és érték el számos girondista vezető letartóztatását. A sans-culotte-ok nyomása ellenére a képviselők vonakodtak megindítani a girondisták elleni eljárást, és visszakoztak volna, de két dolog miatt nem tehették meg.
Az első, hogy néhány girondista megszökött és felkeléseket szított a konvent ellen. A másik esemény, ami megpecsételte a letartóztatottak sorsát, hogy Charlotte Corday, a korábban senki által sem ismert girondista szimpatizáns, behatolt az egyik hegypárti vezető, Jean-Paul Marat otthonába, és egy késsel ledöfte a fürdőkádjában. A hegypártiak úgy gondolták, hogy girondista vezetők állnak az orgyilkosság mögött. A Corday tettétől megrettent képviselők egyre kegyetlenebbek lettek.
Dráma a bíróságon
Azon az őszön vád alá helyezték a girondistákat. Amikor halálra ítélték őket, egyikük öngyilkosságot követett el a vádlottak padján. Desmoulins esküvőjének hét vendége is ott volt az elítéltek között, Desmoulins összeesett a karzaton, és azt kiabálta, hogy a röpirata ölte meg őket. Bár mind Desmoulins, mind Danton támogatta a terrort, most a megkegyelmezni készek csoportjához csatlakoztak. Desmoulins újságot alapított Le Vieux Cordelier címmel, amelyben felszólalt a terror politikája ellen:
Ki akarjátok végezni az összes ellenségeteket guillotine segítségével! Ki látott még ekkora ostobaságot? Ki lehet végezni egyetlen embert anélkül, hogy 10 ellenséget ne szereznénk a családja vagy a barátai köréből?
Egy pontig úgy tűnt, Robespierre is egyetért ezzel, de a forradalmi kormány egységét a barátaihoz való hűség elé helyezte. A Közjóléti Bizottság több tagjával együtt Dantont és Desmoulins-t is letartóztatta és a forradalmi törvényszék elé állította őket. Desmoulins megírta utolsó levelét a feleségéhez. „Forradalomról álmodtam, amit az egész világ csodál. Nem hittem, hogy az ember képes ilyen kegyetlen és igazságtalan lenni.” Lucile soha nem kapta meg ezt a levelet. Már őt is letartóztatták, mert tiltakozást próbált szervezni a férje letartóztatása ellen.
Nyolcvanhat képviselő halt meg a guillotine alatt vagy lett öngyilkos, hogy elkerülje a nyilvános kivégzést. Az eltelt hónapok során a képviselők csaknem harmadát letartóztatták, egyikük így emlékezett vissza: „A terror halálosabb volt a szabadság barátai, mint az ellenségei számára.”
Tízezrek vére tapadt a kezükhöz
Csaknem 17 ezer embert ítéltek halálra a forradalmi terror idején. A kivégzettek nagy többségét olyan törvény alapján ítélték el, ami 24 órán belül végrehajtandó halálbüntetést szabott ki azokra, akik fegyvert fognak a forradalom ellen. Több tízezren vesztették életüket a brutális polgárháborúban Vendée-ben. Ami a forradalmi törvényszéket illeti, 2639 vádlottat küldött guillotine alá, a törvényszék elé kerülő legtöbb esetben az embereknek volt valami esélyük a jogi védelemre. Csak a vádlottak felét ítélték halálra.
A letartóztatások, a perek és a kivégzések megfogyatkozására a mai Belgiumban található Fleurus melletti, 1794 júniusában lezajlott csatában a koalíciós hadsereg felett aratott francia győzelem után volt csak esély. A továbbiakban már nem tartották szükségesnek a terrort ahhoz, hogy Franciaországot megvédjék a külföldi inváziótól.
Az öldöklés azonban még nem ért véget.1794 júliusában Maximilien Robespierre-t megbuktatták hegypárti társai, mert attól tartottak, hogy letartóztattatja őket. Ő és 107 követője került a guillotine alá. A Robespierre bukását kieszelő ember nem vesztegette az idejét, és hamisan azt állította, hogy a terrort a „Megvesztegethetetlen” és követői „találták ki”, és közben mindenki könnyedén megfeledkezett a tényről, hogy a terrort lehetővé tévő törvényeket a konvent egésze megszavazta.
A Nemzeti Konvent, mielőtt 1795 októberében feloszlatták, utolsó cselekedetei egyikeként, hogy tagjait megóvja a további öldökléstől, közkegyelmet adott nekik a terror idején elkövetett tetteikre. Így az utókor szemében Robespierre volt kénytelen viselni az 1792–1794 közötti eseményekért a felelősséget, de távolról sem ő volt az egyetlen, akinek vér tapadt a kezéhez.
A francia forradalomról és a magyar jakobinusokról szóló teljes összeállítás az újra kapható BBC History magazin 2022. októberi számában olvasható.
