Benito Mussolini (1883–1945) anarchista, majd szocialista meggyőződésű újságíróként kezdte pályafutását. Az első világháború alatt baloldalisága mérséklődött, antiliberalizmusa és nacionalizmusa viszont erősödött. 1919-ben zászlót bontó szervezetének, a nemzeti összefogást hirdető Fascio di Combattimentónak a programjában ugyan még keveredtek a baloldali és a nemzeti radikális elemek, ám Mussolini gondolkodását egyre inkább az utóbbiak határozták meg. 1920 tavaszára a szocialisták és a liberálisok ezért el is hagyták a szervezetet, amelynek fegyveres alakulatai, az úgynevezett squadrák egyre gyakrabban léptek fel a baloldali törekvésekkel szemben.
1921. novemberi kongresszusán a Fascio di Combattimento felvette a Nemzeti Fasiszta Párt nevet, amely nyíltan törekedett a hatalom átvételére és a parlamentáris rendszer felváltására jobboldali diktatúrával. A párt ekkortájt még csak 320 ezer taggal rendelkezett, egy év múlva, 1922 őszén viszont már 700 ezerrel.
Politikusok és harcosok
Mussolini terve az volt, hogy a tömegeket fellázítva kormányválságot idéz elő, és az uralkodó jóváhagyásával maga ragadja kezébe a hatalmat. Ennek érdekében határozta el, hogy mozgósítja fegyveres osztagait, és Róma ellen vezényli őket (Marcia su Roma). Tervét összekapcsolta egy nagyszabású ideológiai hadjárattal, amelynek csúcspontja az 1922. október 4-én megrendezett milánói nagygyűlés volt. Ekkor elmondott beszédében a fő tüzet a liberális államra és a demokráciára irányította. „A liberális állam immár álarc, amely mögött nincs semmiféle arc. Homlokzat, de mögötte nincs semmiféle épület. Vannak erői; ezek mögött azonban nincs többé lélek” – harsogta.
Hasonló szellemben bélyegezte meg a demokráciát is, amely – mint mondta – „megfosztotta a nép életét a stílustól, azaz a magatartási vonaltól, a színtől, az erőtől, a pittoreszktől, a váratlantól, a misztikumtól; egészében véve mindattól, ami a sokaság lelkében számít”. Azt, hogy a liberális demokrácia helyébe mit szeretne állítani, ugyanilyen metaforikus nyelven körvonalazta.
Mi lanton megszólaltatunk minden húrt: az erőszaktól a vallásig, a művészettől a politikáig. Politikusok vagyunk és harcosok vagyunk
– közölte hallgatóival.
Mérsékelt kilátások a sikerre
A párt vezérkara október 16-án döntött a tervezett államcsíny elfogadásáról, és az akció legkésőbbi határnapját október 28-ában állapította meg. Siettek, mert Luigi Facta miniszterelnök tervbe vette a szocialisták bevonását kormányába. Október 27-én rendelték el a mozgósítást, amelynek eredményeként a kijelölt három gyülekezési ponton néhány óra alatt 26 ezer pártkatona jelentkezett. Az egyes csoportok között azonban nem volt megfelelő összeköttetés, és fegyverzetük is hiányos volt. Rómában ugyanakkor 25 ezer fős, jól szervezett és modern fegyverzettel ellátott katonaság állomásozott. Szállítóeszközökből ugyancsak hiányt szenvedtek a felkelők, a vasúti összeköttetést pedig elvileg néhány telefonnal meg lehetett bénítani. A feketeingesek győzelmi kilátásai tehát meglehetősen mérsékeltek voltak.
Eközben Mussolini Nápolyból Milánóba utazott, onnan pedig maga is Róma felé tartott. Közben azonban többször tárgyalt vezető politikusokkal annak érdekében, hogy harc nélkül vehesse át a hatalmat. A hivatalban lévő kormányfő arra készült, hogy néhány fasiszta politikus miniszteri kinevezésével úrrá lehet a válságon. A hadsereg és a király támogatásával ez valószínűleg így is lett volna. A tábornokok lojalitása azonban kétséges volt (néhányan közülük kifejezetten Mussolinit támogatták), a király pedig nem írta alá az ostromállapot kihirdetésről szól kormányrendeletet, amely így érvénybe sem lépett. Ez Mussolini javára billentette a mérleget. Az Il Popolo d’Italia október 28-i különkiadásában világosan megírta: „A kormánynak határozottan fasisztának kell lennie”.
Bevonulás helyett felvonulás
Mussolini október 29-én délelőtt érkezett Róma Termini pályaudvarára, III. Viktor Emánuel király röviddel ezután fogadta a katonáihoz hasonlóan fekete inget viselő Mussolinit, akit kormányalakításra kért fel. A kormánylistát Mussolini még aznap este átnyújtotta neki. Rajta kívül kormányának három fasiszta, két néppárti, két demokrata, egy nacionalista, egy demokrata és egy pártonkívüli tagja lett, valamint két magas rangú katonatiszt, egy admirális és a szárazföldi erők főparancsnoka.
Miközben Rómában Mussolini kormányt alakított, fegyveresei türelmetlenül toporogtak a mozgósítási csomópontokon. Most már akadály nélkül bevonulhattak volna Rómába, ám ettől Mussolini és a párt többi vezetője egyaránt tartott. Ezért olyan döntést hoztak, hogy a bevonulás helyett ünnepélyes felvonulást tartanak az örök városban. Október 31-én ez meg is történt, majd a győzelmétől diadalittas Mussolini – amilyen gyorsan csak lehetett – hazaküldte fölöslegessé vált fegyvereseit. Néhány évig ügyelt a látszatra, majd sutba dobta a díszleteket: miután 1925-ben feloszlatta a parlamentet, diktátorként vezette Olaszországot.
