Ilyet még nem látott a világ! A Lužnice folyó fölé magasodó sziklára épült vár évtizedek óta elhagyatottan állt, a körülötte elhelyezkedő egykori település megfeketedett romjait felverte a gaz. A kőtörmeléket el kellett takarítani, és az új várost a nulláról felépíteni. Sürgető szükség volt erődítményekre. Éjszakánként farkasordító hideg volt, a menekültek mégis tódultak ide. 1420 egész márciusában sokan tették meg a nehéz utat: jöttek a társadalom minden rétegéből, Csehország minden sarkából (az akkori királyság a mai Cseh Köztársaság egyik részén terült el).
A hónap végére már égő falvakból gyermekeikkel elmenekült asszonyok, prágai kocsmárosok és cséphadaróval felfegyverkezett parasztok, továbbá lovagok, papok, kétkezi munkások és csavargók táboroztak le a sátrak és a félig felépült körkörös védőfalak között. Mindnyájan osztoztak a közös veszélyben – és mind egyenlő tagjai voltak a társadalomnak. Minden férfit testvérnek, minden nőt nővérnek szólítottak. Nem volt rangsor, nem voltak bérek, sem adók. Az újonnan érkezetteknek át kellett adniuk minden tulajdonukat, amit azután a szükségletek szerint osztottak szét, a magántulajdon törvényellenes volt. Minden adósság érvényét vesztette. Úgy tűnt, hogy nem a szelídek, hanem a szegények örökölték meg a földet.
Az új települést szinte kommunista elvek alapján építettek fel, elsőként a világtörténelemben – és lakói Tábornak nevezték el. Ez a név dacos üzenetet közvetített ellenségeiknek. A Biblia szerint Jézus felment egy hegyre, hogy ott imádkozzon. „Imádkozás közben arca elváltozott és ruhája fehéren tündöklött.” (Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája, Lukács 9:29) E csoda, „Urunk színeváltozása”, „Jézus megdicsőülése” színhelyét a tudósok ekkor már régóta a galileai Tábor-heggyel azonosították. Az isteni kisugárzás elöntötte a hegy csúcsát, és a menny eggyé vált a földdel. Ez most újból megtörtént. Miközben az urak a parasztokkal vállvetve dolgoztak, azon fáradozva, hogy a Tábor-hegyet áthatolhatatlan erődítmények védőfalával vegyék körül,
A magát Krisztus menyasszonyának valló római katolikus egyházra valószínűleg semmi sem volt ártalmasabb hatással, mint a nagy nyugati egyházszakadás hosszan tartó borzalma. 1378-ban két rivális pápát választottak meg, VI. Orbánt és VII. Kelement, és ez a szakadás orvosolhatatlannak bizonyult. 1409-ben a magas rangú egyházi személyek és egyetemi doktorok által megtartott pisai zsinat mindkét rivális pápát megfosztotta tisztségétől, és egy új jelöltet koronázott meg, V. Sándort – ez azonban korántsem egyetlen pápát jelentett, hanem egyszerre hármat. Ilyen botrányos helyzetben nem csoda, ha néhány vakmerő lélek – az elfogadható gondolkodás határáig elmenve – azon a lidérces eshetőségen kezdett tűnődni, hogy a pápaság talán nemhogy nem a mennyország kapujának őrzője, de valójában a pokol ügynöke is lehet.
A világi dicsőség csábítása
A világégés e szikrái Prágában okozták a legnagyobb robbanást. A város már régóta egyfajta lőporos hordó volt, a cseh nemességet bosszantotta, hogy német származású német-római császárok uralkodnak felette. A hasonlóan hátrányos helyzetben lévő cseh ajkú egyetemi tudósok is a maguk módján dédelgették sértettségüket.
Eközben odakinn, a nyomornegyedekben élők neheztelését a gazdagok váltották ki. A legnépszerűbb prédikátorok azok voltak, akik elítélték az arannyal díszített és pazarul berendezett kolostorok fényűzését, és az egyház kezdeti, szigorú egyszerűségéhez való visszatérést követelték. Arra figyelmeztettek, hogy a keresztények kétségbeejtően rossz irányba fordultak. Ez a végzetes, ez a pokoli förtelem csak az Antikrisztus műve lehetett. Prága utcáin így terjedt el az a pápaábrázolás, amely fején pápai koronát viselt, lábai ugyanakkor egy irtózatos ragadozómadáréi voltak.
Volt egy ember, aki a készülődő viharban mindenki másnál jobban betöltötte a villámhárító szerepét. Amikor 1414-ben a keresztény világ minden sarkából érkező egyházi vezetők a Svájci-Alpok szélén fekvő szabad császári városban, Konstanzban találkoztak, napirendjük különösen megerőltető volt. A pápai egyházszakadás okozta gennyedző seb mellett egy másik kihívás is várt rájuk: Prága legünnepeltebb prédikátorának dacos eretneksége. Husz János, a hatalmas karizmával, ragyogó szellemmel és személyes tartással is megáldott tudós a város egyetemének túlságosan elvont mezsgyéjéről felemelkedve vált Csehország hódolatának tárgyává. Egyaránt megvetve a prágai egyházi hierarchiát és a német ajkú elitet, amely régóta a császári kegyből húzott hasznot, segített forrpontra hevíteni az amúgy is lázas hangulatot. Minél nagyobb elragadtatással fogadták tanításait, azok annál radikálisabbá váltak. Husz nyíltan megvetette a pápaság Isten által szentesített elsőbbségi igényét. Ez pedig nem csupán pápai körökben keltett pánikot.
Különösen nyugtalan volt Luxemburgi Zsigmond, a törökök elleni háború vörös hajú veteránja, a királyi vérből származó herceg, majd 1387-től magyar király, 1410-től német király, 1433 után választott német-római császár. Kétségbeesett igyekezetében, hogy olyan kompromisszumot kössön, amit Csehország különböző frakcióinak mindegyike el tud fogadni, meghívta Husz Jánost Konstanzba, hogy közvetlenül tárgyaljon a zsinat küldötteivel. Husz elfogadta a meghívást. Elhagyva a csehországi várat – ahol a pápa ügynökei elől bujkált –, Zsigmond által személyesen garantált védelem alatt utazott. 1414. november 3-án ért Konstanzba. Három héttel később őrizetbe vették. Az ellene indított perben megtagadta, hogy visszavonja tanait, amiért eretnekként halálra ítélték és 1415 júliusában máglyán megégették.
Elmérgesedő harag
„A Krisztus által a Szentírásban, az apostolok leveleiben, a próféták, illetve Szent János által a Jelenések könyvében megjövendölt nagy szenvedés ideje elérkezett; már el is kezdődött; itt van a kapuk előtt!” – írta egy hitvitázó 1420-ban. Husz János megégetése után öt évvel a sziklaerődjükben összegyűlt táboriták biztosak voltak benne, hogy vezérüket – és Isten minden feltámadt szentjét – hamarosan viszontlátják. A konstanzi zsinat nemhogy nem oltotta ki a tűzvész lángjait, de még szította is őket. A zsinat csehországi megítélését még az a siker sem volt képes helyrehozni, hogy újból egyetlen pápát ültetett Szent Péter trónjára. Husz János kivégzése után Prága-szerte nyíltan kezdték hangoztatni, hogy a pápaság maga az Antikrisztus. Zsigmondot ugyanezzel vádolták, mivel feltételezték, hogy Husz Jánost az ő árulása folytán vetették a lángok közé. Aztán 1419-ben egy a konzervatívok által megkísérelt szigorú fellépés lázadást robbantott ki. A kivégzett prédikátorról elnevezett husziták megostromolták a városházát, ellenfeleiket kidobták az ablakon, és Prága összes templomának irányítását magukhoz ragadták.
Az igazi forradalom azonban odakinn, a hegyekben teljesedett ki. Amikor az otthonról elmenekült hívek e helyen összegyűltek, azt abban a meggyőződésben tették, hogy Prága a gonosz és züllött Babilonnal azonos. Ez sehol sem volt nyilvánvalóbb, mint a Tábor-hegy egyre magasabbra nyúló falai mögött. A sárban gürcölő, habarcsot keverő, követ hordó egybegyűltek tudták, mi közeleg.
„A földön csak Isten kiválasztottjai maradnak, akik a hegyekbe menekültek.” A táboriták – amikor szembekerültek az Antikrisztus felpuffadt testét képező egyházzal és egy égbekiáltó árulásban bűnös uralkodóval – a forradalom mellett kötelezték el magukat. A korai egyház eszményeihez való puszta visszatérés (egyenlőkként, fivérekként és nővérekként élni, mindent megosztva egymással) mégsem volt elég. A Tábor-hegyen túli világot − ahol azok, akik nem a hegyekbe menekülést választották, még mindig a bűnben fetrengtek – el kellett söpörni. A táboriták nem csak az uralkodókat és pápákat akarták eltávolítani. Szemükben mindazok, akik megvetéssel fogadták, hogy kiszabadítsák magukat a bukott világból, bűnösök voltak. „Minden hívőnek meg kell mosnia kezét Krisztus ellenségeinek vérében” – írta egy krónikás.
Májusban Zsigmond egy nagy keresztes hadsereg élén közeledett a huszita Prága felé. A táboriták csupán egy maroknyi várőrséget hátrahagyva, a város felszabadítására indultak. Élükön egy zseniális hadvezér lovagolt: a 44 éves, félszemű Jan Žižka (Zsiska János). Júliusban − megtörni igyekezve az ostromlók azon próbálkozását, hogy Prágát kiéheztetéssel kényszerítsék megadásra − Žižka váratlanul olyan pusztító támadást indított a keresztesek ellen, hogy Zsigmondnak nem volt más választása, mint a visszavonulás.
A legyőzhetetlen
Gyorsan jöttek a további győzelmek. Žižka ellenállhatatlannak bizonyult. Még az sem vetette vissza, amikor 1421-ben egy nyílvesszőtől ép szemét is elvesztette. Az egyformán leleményes és brutális Žižka volt a táborita forradalom élő megtestesítője. A vértet viselő csatalovakon támadó nemeseket páncélozott szekerek gyűrűjével fogadta, amelyeket sáros udvarokból vontatott oda és kezdetleges lőfegyverekkel felszerelt parasztokból álló legénységgel látott el. Parancsára a szerzeteseket máglyán égették meg vagy személyesen verte őket agyon. Žižka sohasem szenvedett vereséget. 1424-ben – amikor végül megbetegedett és meghalt – már egész Csehország táborita uralom alatt volt. Ellenségeinek elmondása szerint Žižka betegágyán meghagyta a táboritáknak, hogy holttestéről nyúzzák le a bőrt, húsát etessék meg a dögevőkkel, bőrét pedig feszítsék fel egy dobra. „Aztán ezzel a dobbal az élen vonuljanak hadba. Ellenségeik azonnal megfutamodnak, amint e dob hangját meghallják.” A történet egyrészt Žižka félelmetes híre, másrészt a halála után követői által aratott további sikerek előtt volt hivatott tisztelegni.
Ám a táborita dob valójában már Žižka életében tompábban kezdett szólni. 1420 nyarán, a Zsigmond feletti nagy győzelem után a táboriták még mindig képesek voltak Krisztus közelgő visszatérésében hinni. Hogy megérkezésére Prágát felkészítsék, módszeresen vették célba a különféle kiváltságok jelképeit. A kolostorokat lerombolták; a cseh elit körében oly kedvelt bozontos bajuszokat erőszakkal leborotválták; egy nemrég elhunyt király csontjait kiásták és fejére szalmakoronát tettek.
Ám ahogy teltek a hónapok, majd az évek, és Krisztus még mindig nem jelent meg, a táboriták radikalizmusa halványulni kezdett. Püspököt választottak; királyválasztási tárgyalásokat folytattak; a soraikban található legszélsőségesebbeket eretnekséggel vádolták meg és kiűzték őket Tábor területéről. A táborita mozgalom tüze már jóval azelőtt pislákolni kezdett, hogy 1434-ben váratlan és pusztító vereséget szenvedtek a mérsékeltebb husziták, a kelyhesek egyik seregétől. Krisztus nem tért vissza. A világ nem tisztult meg a királyoktól. A Tábor-hegyből végül nem lett Új Jeruzsálem. 1436-ban, amikor huszita kelyhesek követei − miután döbbenetes kezdeti sikert értek el az egyház által eretneknek tekintett szekta létrehozásában − egyenesen a pápasággal jutottak konkordátumra, a táboritáknak nem volt más választásuk, mint hogy elfogadják azt.
Ám annak ellenére, hogy a Tábor 1452. évi eleste a mozgalom végső kihalását jelezte, az azt életre hívó vágyakozás tovább élt. Kétségtelenül nem a táboriták voltak az utolsók, akik azt hirdették, hogy a szegények kapják örökül a földet. Három és fél évszázaddal azután, hogy a táboriták gúnyból szalmakoronát tettek egy király koponyájára, a francia forradalmárok egy másik király, XVI. Lajos holttestét Párizsban a szegények temetőjébe vitették. Krisztus mondása pedig − „Jaj néktek, gazdagoknak!” − akár azok jelszava is lehetett volna, akik 1917-ben megdöntötték az orosz kormányt, és a földi paradicsom megteremtését tűzték ki célul.
A táboritákról szóló teljes cikk az újra kapható BBC History magazin 2022. októberi számában olvasható.
