A Pragmatica Sanctio latin nyelvű jelzős szerkezet magyarul „gyakorlati rendelkezést” jelent, a középkorban és a kora újkorban Európa számos országában használták különböző királyi intézkedések elnevezéseként. Magyar, illetve osztrák–magyar kontextusban a Habsburg–magyar államjogi kapcsolatok új alapokra helyezését, még pontosabban a trónöröklés rendjének a rögzítését jelentette. Előzményei 1687-ig nyúlnak vissza, amikor a törökök kiűzését irányító I. Lipót követelésének engedve, a magyar rendek lemondtak a szabad királyválasztás jogáról, és tudomásul vették az Aranybulla ellenállási záradékának az eltörlését.
Ez azt jelentette, hogy a Habsburgok fiágon Magyarország örökletes királyai lettek, és a nemesség elvesztette jogát a törvényszegő királlyal szembeni fellépésre. Megmaradt viszont a rendek királyválasztási joga arra az esetre, ha valamelyik uralkodó fiúörökös nélkül halálozna el. A Habsburg család ezért már 1703-ban eldöntötte, hogy a fiág kihalása esetén az örökösödés az elsőszülöttség rendje alapján a nőágat fogja illetni. (Eredetileg ezt nevezték Pragmatica Sanctiónak.) Az 1711-ben trónra lépő III. Károly ezt 1713-ban úgy módosította, hogy ha nem születne fia, akkor nem bátyjának két leánygyermeke, hanem – ekkor még meg sem született – saját utódai részesüljenek előnyben.
Magyar javaslat
Károlynak végül négy gyermeke született, köztük egy fiú, aki azonban már hét hónapos korában meghalt. Ezért arra törekedett, hogy 1717-ben megszületett első leánya, Mária Terézia utódlási jogát a birodalom minden országával elfogadtassa. Törekvése sikerrel járt. Előbb a horvát Szábor, az osztrák tartományok és Csehország fogadták el, majd 1721-ben az erdélyi és 1722 nyarán a magyar rendek is megszavazták az addig csak házi törvénynek tekinthető családi szerződést. A magyar Országgyűlés, amely az elmúlt évek fejleményei alapján nem alaptalanul tartott esetleges újabb török támadásoktól, és ezek visszaveréséhez a Habsburg Monarchia erejét nélkülözhetetlennek vélte, egyhangúlag fogadta el a trónöröklés új rendjét.
Magyar kezdeményezésre került a törvénybe az a kitétel, hogy a Habsburgok országai együttesen és elválaszthatatlanul (indivisibiliter et inseparabiliter) birtoklandók. Vagyis a Habsburg-ház tagjai nem oszthatják fel egymás között a Monarchiát; Magyarország és Csehország királya, Ausztria főhercege és Erdély fejedelme – 1765-től nagyfejedelme – ugyanaz a személy. Az ezzel foglalkozó törvénycikkeket a magyar Országgyűlés ugyan már 1722 nyarán megtárgyalta és elfogadta, ám a törvénykönyvbe csak a következő évben kerültek 1723. évi I–III. törvénycikkekként. Ezeket nevezzük együttesen magyar Pragmatica Sanctiónak.
Megmentették a birodalmat
Bár III. Károly mindent megtett Mária Terézia trónöröklési jogának biztosítása érdekében, az ifjú királynő 1740-es trónra lépését követően azonnal támadások kereszttüzébe került. Károly Albert bajor és Frigyes Ágost szász választófejedelmek ugyanis nem fogadták el a Pragmatica Sanctio 1713-as módosítását, és feleségeik – I. József leányai – jogán maguk is igényt tartottak a Habsburg-örökségre. II. (Nagy) Frigyes porosz király ugyanakkor a nyersanyagokban gazdag Sziléziára vetett szemet. 1740. december 16-án az ő támadásával robbant ki az úgynevezett osztrák örökösödési háború, amely teljesen váratlanul néhány hónap alatt az összeomlás szélére sodorta a törökökkel szemben korábban oly sikeres Monarchiát.
A császári hadsereg minden hadszíntéren vereséget szenvedett; a poroszok 1741-ben annektálták Sziléziát, a szászok benyomultak Morvaországba, a bajor választófejdelem pedig elfoglalta Prágát, ahol a cseh rendek királlyá koronázták.
A válságos helyzetben megnőtt Magyarország jelentősége, mondhatni: a birodalom jövője a magyar rendek állásfoglalásától függött. Ha akarták volna, nagyon könnyen megszabadulhattak volna a Habsburgoktól. Ők azonban másként döntöttek. III. Károly józan, a magyar alkotmányosságot és a rendek érdekeit tiszteletben tartó politikája és a törököktől való félelem arra indította őket, hogy rebellis-kurucos érzelmeiket elfojtva, a szorult helyzetben lévő királynő segítségére siessenek. Nem túlzás kijelenteni: megmentették a birodalmat. Ettől kezdve egészen 1918-ig, a kettős monarchia széthullásáig ez az örökösödési rend határozta meg hazánk közjogi helyzetét.
