Az 1950-es évek elején Rákosi Mátyás hatalma csúcsán állt, miközben Magyarország gazdasági értelemben a tönk szélére került, a diktatúra ámokfutása következtében pedig a rettegés átjárta a társadalmat, a lappangó elégedetlenség egyre csak növekedett. Mindez persze kevés lett volna ahhoz, hogy a szovjet fegyverek árnyékában megrendítse Rákosi egyeduralmát, ám Sztálin 1953. márciusi halálával a helyzet megváltozott. Moszkvában hatalmi harc indult a legfajsúlyosabb vezetők között, a magyarországi események ennek aktuális állása szerint alakultak.
Tito Rákosi fejét követelte
Rákosit már 1953 májusában raportra hívták Moszkvába, a szovjet vezetők mindenekelőtt őt okolták a tragikus magyarországi helyzetért. Júniusban már a teljes magyar vezetésnek meg kellett jelennie a Kremlben, a rettegett Berija egyes visszaemlékezések szerint a szó szoros értelmében üvöltözött Rákosival, állítólag dühében még azt is mondta, eltöri a gerincét. Végül pártvezetői tisztét megőrizhette, de a miniszterelnökséget Nagy Imrének kellett átadnia, és önkritikát kellett gyakorolnia: Rákosi Mátyás 1953 nyarán részlegesen megbukott.
Azért részlegesen, mert a moszkvai erőviszonyok változásának és saját aknamunkájának köszönhetően 1955 áprilisában legfőbb riválisát, Nagy Imrét sikerült eltávolítania a vezetésből, a miniszterelnöki széket pedig Gerő Ernő és Rákosi kádere, Hegedüs András foglalta el. Rákosi azonban csupán phürroszi diadalt aratott: egyrészt maga teremtette meg a rendszerével szembeni ellenállás szimbólumát Nagy személyében, másrészt tekintélye jócskán csorbult, és sorsa továbbra is a moszkvai hatalmi harcok függvénye maradt.
Ráadásul a hatalmat végül megragadó Nyikita Hruscsov rendezni kívánta országa viszonyát Jugoszláviával, amelynek vezetője, Josip Broz Tito előfeltételként Rákosi Mátyás fejét követelte – itt vágtuk el történetünk fonalát a Rákosi Mátyás életét bemutató sorozatunk előző részében. A folytatásban, továbbra is dr. Kolontári Attila történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának munkatársa segítségével a diktátor végleges bukásáról lesz szó.
Mi lesz Sztálin legjobb magyar tanítványával?
Az újabb nagy fordulatot Rákosi sorsában Hruscsovnak a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) XX. kongresszusa zárónapján, február 25-én elmondott beszéde vetítette előre. A szovjet pártvezető elítélte Sztálin bűneit, a személyi kultuszt, a zárt ülésen elhangzott, „titkos” szónoklat a „desztalinizáció” egyik legfontosabb dokumentuma – igaz, felemásra sikeredett, miután Hruscsov nagyvonalúan nem tért ki saját és társai felelősségére, illetve nem tett említést a terror valós méreteiről. Beszéde azonban így is valóságos földcsuszamlást idézett elő a kommunista mozgalomban, ezzel Rákosi lába alól is kicsúszott a talaj.
A kongresszuson Rákosi mellett Kovács István és Szalai Béla, az MDP KV titkárai, a Politikai Bizottság tagjai vettek részt, a zárt ülésen a külföldi delegációk nem lehettek jelen. Hruscsov beszédének szövegét utólag olvashatták, de nem vihették magukkal, még ezt az írásos kivonatot is szigorúan belső használatra szánták. A tartalma azonban hamar kiszivárgott, itthon is széles körben ismertté vált. Rákosi nehéz helyzetbe került, a „desztalinizáció” kapcsán ugyanis óhatatlanul felmerült a kérdés: mi legyen Sztálin „legjobb magyar tanítványával”?
Hazatérését követően, utolsó nyilvános szereplésein már magyarázkodásra, védekező pozícióba kényszerült, de a rá oly jellemző módon továbbra is másokra hárította a felelősséget. Például március végén Egerben, a Heves megyei pártaktíván bejelentette, hogy Rajk László és társai koncepciós per áldozatai lettek. De – mint kifejtette – ebben Péter Gábor a bűnös, aki őt magát, Rákosit is félrevezette az ügyben. Sőt, még Rajkot is hibáztatta, amiért nem volt őszinte, magatartásával megtévesztette a pártot.
A »nem volt őszinte« alatt a valóságban azt kell értenünk, hogy a verések hatására bevallotta mindazt, amit Rákosi kitalált számára
– mondja a 24.hu-nak Kolontári Attila.
Májusban Budapesten pedig arról beszélt, hiba volt, hogy nem dolgoztak ki egy, az ÁVH feletti ellenőrzést szolgáló rendszert. Egy szó, mint száz, a hruscsovi „desztalinizáció” következményeként Rákosi körül rohamtempóban fogyott a levegő, ő maga egyre kétségbeesettebben küzdött pozíciója megtartásáért. A koncepciós perekben való érintettségét kénytelen volt elismerni, miközben végig azt hangoztatta, hogy esetleges távozása a hatalom csúcsáról csakis az imperialisták érdekeit szolgálná.
Szuszlovon távozik?
Utóbbi lehetőség ugyanis egyre több fórumon felvetődött, és mind nyíltabban. 1956 márciusában egy fiatal történelemtanár, Litván György hatalmas bátorságról tett tanúbizonyságot az angyalföldi pártaktíván. Rákosi jelenlétében fejtette ki, hogy a kibontakozás legfőbb akadálya a régi pártvezetés, a magyar nép és a párttagság zöme immár nem bízik bennük, és személy szerint Rákosi Mátyásban. Ehhez hasonlóan a Petőfi Kör vitaestjein a felszólalók és a hozzászólók sokszor több ezer ember előtt követelték Rákosi távozását.
Szabadult volna tőle a párt többi vezetője is. Gerő Ernő, Kovács István folyamatosan szondázták Jurij Andropov szovjet nagykövetet, hogy Moszkva kitart-e Rákosi mellett, vagy hajlandó lenne-e ejteni. A szovjetek azonban kivártak. Mihail Szuszlov, az SZKP keményvonalas főideológusa júniusban hazánkba látogatott, sokan azt várták, már Rákosi menesztésének hírét hozza. A történész megjegyzi, hogy a lovas bevonulások iránt fogékony korabeli pesti humor tudni vélte:
Szuszlov azonban csak tájékozódni jött, és azzal a véleménnyel tért haza, hogy továbbra is Rákosit kell támogatni, illetve ezen az állásponton volt Andropov is, így Rákosi maradt a helyén.
Magyar rafinéria
Nyáron a válság tovább fokozódott, a magyar pártvezetés tagjai már attól tartottak, hogy Rákosi esetleg őket is magával rántja. Ezért aztán a saját kezükbe véve a dolgot, amolyan magyaros rafinériával igyekeztek Moszkvát kész tények elé állítani. Rávették az ÁVH korábbi vezetőjét, az éppen életfogytiglani börtönbüntetését töltő Péter Gábort, hogy írjon beszámolót arról, miként irányította a pártvezetés, személy szerint Farkas Mihály és Rákosi a koncepciós eljárásokat.
Péter szépen le is írta, hogyan vett részt Rákosi közvetlenül a nyomozásokban, az ügyek „felgöngyölítésében”: konkrét utasításokat adott, beleszólt a tárgyalások menetébe, az ítéleteket ő maga adta át papírcetlin a bírónak stb. A levelet a vezetők egymás között köröztették, hamar lefordították oroszra, és gondoskodtak róla, hogy eljusson Moszkvába is.
Végül július közepén Anasztaz Mikojant, az SZKP KB elnökségének tagját küldték hazánkba, az ő asszisztálásával pedig a Központi Vezetőség (KV) július 18-án felmentette Rákosit az első titkári tisztségből. Hivatalosan megromlott egészségi állapota miatt, saját kérésére. Mint az elején utaltunk rá, korábbi cikkünkben pedig részletesebben is írtunk arról, Rákosi menesztését leginkább Josip Broz Tito szorgalmazta. Utóbbit támasztja alá, hogy Mikojan Budapestről azonnal Belgrádba utazott.
Az egykor teljhatalmú diktátor pártvezért kizárták a Politikai Bizottságból, de formálisan tagja maradt a sokkal kisebb politikai súlyú KV-nek, az Elnöki Tanácsnak és az Országgyűlésnek. Leváltását követően néhány nap múlva feleségével a Szovjetunióba távozott gyógykezelésre, de távollétét ő és sokan mások is csak ideiglenesnek tekintették. Valójában azonban soha többé nem térhetett haza, életének utolsó, nem egészen 15 évét ismét emigrációban kellett töltenie – erről szól majd sorozatunk következő része.
