Igen különös menet indult el Babilonból Kr. e. 321-ben, Nagy Sándor kelt útra. Két évvel korábban, Kr. e. 323-ban, 32 évesen halt meg. E bámulatos katona és államférfi röpke néhány év alatt átformálta az ókori világot. Seregével Makedóniából Kis-Ázsián keresztül Egyiptomba menetelt. Két hatalmas csatában legyőzte a nagy perzsa királyt, III. Dareioszt. A Perzsa Birodalom városai – Babilon, Szúsa és Perszepolisz – is behódoltak neki. Húszas éveinek közepére nagyobb gazdagságra és hatalomra tett szert, mint a történelem bármelyik európai uralkodója. De ez még nem volt elég.
Sándor egyre keletebbre haladt seregével. Átkelt Ázsia szívén és Afganisztán hegyein, csatákat vívott elefántokkal, és olyan földekre lépett, ahova Görögországnak még az istenei sem tették be a lábukat. Csatában sohasem szenvedett vereséget, de a hadjáratokban töltött hosszú évek után katonái egy indiai folyó partján letették fegyvereiket, és nem voltak hajlandók tovább menetelni. Sándor kelletlenül vezette vissza seregét Babilonba, ahol hamarosan rejtélyes körülmények között meghalt (egyesek úgy vélték, hogy megmérgezték).
Így ért véget az ókori történelem egyik legrendkívülibb személyiségének élete. A történet azonban sok tekintetben csak itt kezdődik, mert az elkövetkező századok során Nagy Sándor világszerte ünnepeltebb személyiséggé válik, mint amilyen életében volt.
A hullatolvaj
Sándor halála a történelem egyik legbrutálisabb hatalmi harcát indította el, amit még jobban kiélezett az, hogy nem volt nyilvánvaló utóda. Egyik hadvezérét, Perdikkaszt nevezték ki a birodalom régensévé, de Sándor minden ambiciózus parancsnoka nekilátott, hogy a lehető legtöbb vagyonra és hatalomra tegyen szert. A nagy felfordulásban magáról Sándorról meg is feledkeztek. Holttestét egy ideig mézben tárolták, hogy bomlását megakadályozzák. Két év telt el, mire végre elindult utolsó útjára, Makedóniába, hogy ott ősei mellé temessék.
Soha nem ért haza. Hatalmas, dübörgő halottas kocsiját – egy kerekeken gördülő aranytemplomot – egyik legrégebbi barátja, Egyiptom helytartója, Ptolemaiosz feltartóztatta Szíriában, hogy megszerezze a holttestet. Az volt a szándéka, hogy visszaviteti Sándort Egyiptomba, és magának követeli az örökségével járó hatalmat.
Ptolemaiosz azonban tudta, hogy amint a halott elrablásának híre Perdikkasz fülébe jut, ő lesz a világ legkeresettebb gonosztevője. A római szerző, Ailianosz (Aelianus) Varia Historia (Tarka történetek) című műve szerint Ptolemaiosz ezért „elkészítette Sándor bábuját, királyi ruhába öltöztette, és pompás lepellel takarta le. Ráfektette az egyik gyászkocsira, majd aranyat, ezüstöt és elefántcsontot halmozott rá”. Sándor igazi holttestét – állítja Ailianosz – „titokban, a legkevésbé feltűnő módon, rejtett és használaton kívüli utakon Egyiptomba vitették. Miután Perdikkasz fenséges kocsijával együtt elfogta a bábut, megálljt parancsolt csapatainak. Biztos volt benne, hogy Sándor most már az övé. Amikor rájött, hogy kijátszották, már késő volt.”
Ptolemaiosz trükkje bevált. Sándor katonái köréje gyűltek, hatalma megnőtt és egyre növekedett. A közönséges makedónnak született Ptolemaiosz fáraóként, ember és istenség között félúton halt meg. Ő alapította az utolsó fáraódinasztiát, amely 275 évig, VII. Kleopátráig maradt fenn.
Ptolemaiosz nem az első és nem is az utolsó volt, aki magának követelte Nagy Sándort. Miközben ő a testét tulajdonította el, sokan mások Sándor történetét sajátította ki. Több mint kétezer éven át görög és római történetírók, egyiptomi mesemondók, perzsa költők, etióp szerzetesek, zsidó tudósok, izlandi bárdok és sokan mások ugyanolyan könyörtelenül tették magukévá, mint Ptolemaiosz. Sándorból perzsa király, iszlám szent ember és keresztény szent lett, végül pedig a világ első multikulturális hőse.
Isteni közbelépés
Sándor halála után hamarosan szárnyra keltek a róla szóló történetek. Mint az ókori világ legjobb meséi közül sok, ezek is Egyiptomban keletkeztek. „Sokan azt hiszik, hogy Sándor II. Philipposz makedón király fia volt, de tévednek – jelentette ki életének egyik krónikása. – A legbölcsebb egyiptomiak tudják, hogy Sándor nem Philipposz, hanem Nahthórhebit fia volt.”
Nahthórhebit egyiptomi fáraó elmenekült egy megszálló perzsa hadsereg elől, legalábbis így szól a történet. Makedóniában keresett menedéket, ahol – magát Ámon egyiptomi istennek álcázva – bebújt Sándor anyjának ágyába. Sándor tehát mindig is egyiptomi volt – felháborító elgondolás. Sándor azonban egy még felháborítóbb történettel állt elő. Miután felkereste Ámon jósdáját – amely Egyiptom nyugati sivatagának közepén rejtőzött –, olyan szóbeszédet indított el, mely szerint az isten saját fiának ismerte el őt. Sándor kártusa, azaz hieroglifikus fáraói szimbóluma azt hirdeti, hogy
Ahogy múlt az idő, a Sándorról szóló történetek egyre jelentősebbek lettek. Az egyiptomi legenda több tucat újabb mesét szült, amelyek mindegyike vadabb és csodálatosabb volt az előzőnél. Ezek Nagy Sándor-regény (Historia Alexandri Magni) néven váltak ismertté, és távolabbi helyekre jutottak el, mint maga Sándor. Létezik egy izlandi saga és egy örmény változat is. Sándor sárkányokkal harcol, a csillagokba utazik egy griffmadarak által húzott kalitkában, és a tenger mélyére is lemerül. Különösebb helyeken jár és különösebb dolgokat lát, mint előtte bárki. A Nagy Sándor-regény meséi a történelem legcsodálatosabb történetei közé tartoznak: olyan furfangosan lebegnek álom és valóság, a mindennapi és a fantasztikus között, amilyen leleményes maga Sándor volt.
A szent ember
Az egyik ilyen mese – amely a középkorban széles körben keringett a diaszpórában élő zsidó írók között – Sándor Jeruzsálemben tett látogatását írja le. Állítólag csatára készen vonult Jeruzsálem ellen, de amikor a főpap és Jeruzsálem népe kijött a városból, hogy üdvözölje őt, váratlan dolog történt. Sándor a földre borult a főpap előtt, akit, mint seregének elmondta, álmában már látott Makedóniában. A pap „azt mondta nekem, ne késlekedjem, hanem keljek át a tengeren, mivel ő fogja vezetni seregemet és biztosítani győzelmemet a perzsák fölött”. Sándor megtisztelte Jeruzsálem népét, és áldozatot mutatott be Istennek a templomban.
Csakhogy ez nem igaz. Sándor sohasem ment Jeruzsálembe, a történetet csak kitalálták. Ám a zsidó hallgatóságnak nagy szüksége volt a fantáziának e szüleményére. A történet évszázadokkal Sándor hadjáratai után kezdett keringeni, miután Jeruzsálemet a római seregek kifosztották. A szétszórt, száműzött és állandóan üldözött zsidó közösségeknek szükségük volt egy történetre arról, hogy Sándor – minden hódítók közül a legnagyobb – milyen tiszteletet tanúsított hitük iránt.
A középkori keresztény szerzőknek is megvolt a maguk Sándora: a szent ember, aki Istennel beszél, akire Isten ügyel; aki eljutott a világ széleire, és ott két hatalmas kaput épített, hogy a világot megvédje. „Sándor 22 királyt és nemzetet zárt be az általa Kaszpi-kapuknak nevezett építmények mögé” – így szól a történet, amelyben az Ótestamentumból ismert két ősrégi ellenség is szerepel: Góg és Magóg. A Nagy Sándor-regény etióp változatában Sándor egy elhagyott sivatagi város, Adamant fellegvárához érkezik. Itt ő és emberei csapdákkal, álcázott vermekkel és egy mechanikus szerkezetű táncoló gépezettel küzdenek meg. Úgy tűnik, minden elveszett, de ekkor Isten megszólítja Sándort, segít neki megérteni a város elfelejtett nyelvét és megoldani rejtélyeit.
Hosszú ideig mégis volt egy hely, ahol Sándor történetét szinte lehetetlen volt elmondani: Perzsia. Sándor hódítása végtére is a rombolás és az ország teljes megalázásának korszaka volt. Aztán Kr. u. 1000 körül a nagy perzsa költő, Firdauszí megírta Sáhnáme, azaz Királyok Könyve című művét. Ebben elmeséli Sándor, azaz Szikandar vagy Iszkandar történetét, és – a regényből merítve – átformálja azt. A Sáhnámében Sándor nem Philipposz makedón király fia, hanem a (Firdauszí költeményében) Dareioszt megelőző perzsa király, Dáráb eltitkolt gyermeke. Sándor tehát Dareiosz bátyja és a perzsa trón jogos örököse.
A halál elkerülhetetlen
A középkori Nagy Sándor erősen különbözik az ókori történetírók által ábrázolt véreskezű hódítótól. Ez a Sándor nem uralni, hanem megérteni akarja a világot. Megszállottan igyekszik megtudni minden megtudhatót, és látni mindent, amit lehet. Nem csupán harcos: bölcs, filozófus és Isten eszköze is egyben.
Sándor azonban korántsem tévedhetetlen, valójában nagyon is emberi. Szenved, vérzik, hibákat követ el, és eltéveszti az utat. Eljut az Édenkert kapujáig, de ott megtagadják tőle a bebocsátást. Elindul megkeresni az Élet Vizét, de azt a szakácsa találja meg. Sándort tündérek rabolják el, óriásrákok üldözik, és örökösen a határán van annak, hogy mindent elveszítsen. Sándor a halhatatlanság után sóvárog, de azt nem érheti el. Csak történetének végén, halálos ágyán békél meg saját halandóságával. „Ha fegyverekkel és katonákkal le lehetne győzni a halált, akkor itt van a világ minden hadserege – mondja szomorúan. – Ha imákkal és rózsafüzérekkel le lehetne győzni a halált, akkor itt van a világ összes bölcs és szent embere. Ha gazdagsággal és kincsekkel ki lehetne fizetni a halált, akkor itt van a világ minden kincse.” Sándor tudja, hogy minden hatalma ellenére meg kell halnia.
Nagy Sándor árnyékként még a Koránban is megjelenik. A szöveg Zul-Qurnain (Dhul al Qarnayn), avagy a „kétszarvú” legendáját meséli el, aki a Föld széléig elmegy, hogy ott falat építsen, amely majd megvédi a világot. A fal mögötti ellenségek a Sándor mágikus kapuiról szóló keresztény történetből ismerősek. Ők Góg és Magóg. Zul-Quarnain két szarva Ámon isten kosszarvaira emlékeztet.
Kicsi lett a világ
Mindenkinek van egy története Nagy Sándorról, és mindenkié más. Ez ma is olyan igaz, amilyen a középkorban volt, sőt Sándor életében is. Sándor történetének első – és legjobb – elbeszélője ő maga volt, és sohasem csak egy történetet mondott el. A görögök szemében homéroszi hős, aki Trójában áldozatot mutat be Akhilleusz sírjánál. Az egyiptomiaknál Ré, illetve Ámon fia. A perzsák számára ő a Királyok Királya, aki úgy öltözik, mint egy perzsa király, és egy perzsa hercegnőt vesz feleségül.
Egyes tudósok vágyakozva töprengtek azon, vajon Sándor arról álmodott-e, hogy a világot egy „emberi testvériségben” fogja egyesíteni. Ez nem igaz. Sándor kegyetlen hódító volt. Ha egy város ellenállt, azt gyakran eltörölte a föld színéről, a férfiakat megölve, az asszonyokat és a gyermekeket rabszolgává téve. Ugyanakkor pragmatikus hódító is volt. Tudta, hogy a félelem önmagában nem fogja összetartani a birodalmát. Ezért hát sokféle álarcot viselt, és sokféle történetet mesélt magáról. Így tette önmagát multikulturális hőssé.
Sándor halála után hadjáratainak pusztító hatása fokozatosan homályba merült, de az általa elmondott történetek megmaradtak. Egyiptomban Ptolemaiosz és utódai görög-egyiptomi fővárosukból, Alexandriából uralkodtak. Perzsiában a görögök megtanulták a perzsa udvar bonyolult rituáléit. Az indiai királyok a görög filozófiáról vitatkoztak. Az Afganisztánban letelepedett görögök színházakat és templomokat építettek, továbbá káprázatos műtárgyakat hoztak létre, amelyek Buddha legkorábbi ábrázolásait formázták. A világ különféle részei lassan közelebb kerültek egymáshoz.
A teljes cikk az újrainduló BBC History 2022. szeptemberi számában olvasható.
