Bonaparte Napóleon 1799. november 10-én beviharzott a Párizs külvárosában lévő Saint-Cloud-kastélyba, és ezzel kezdetét vette a katonai puccs. „A köztársaságnak nincs kormánya” – jelentette ki Franciaország két uralkodó tanácstestületének egyike előtt. „Együtt védjük meg a szabadság és egyenlőség ügyét!” Bonaparte szempontjából a puccs eléggé kockázatos lépés volt, de fényesen bevált: napokon belül népe első konzuljának kiáltották ki, Bonaparte lett Franciaország leghatalmasabb embere – és erre aligha számított bárki. Csupán egyetlen ember jósolta meg ezt a fordulatot: Maximilien Robespierre.
1792-ben, amikor a forradalmi Franciaország háborúba bonyolódott royalista szomszédjaival, Robespierre figyelmeztetett a jövendő veszélyre. A jakobinusok vezetője szerint egy sikeres hadvezér második Julius Caesarként vagy második Oliver Cromwellként ragadhatja magához a hatalmat Párizsban. Robespierre figyelmeztetését nem vették komolyan, pedig pontosan látta a jövőt. Az elkövetkező háború egy emberöltőn át tartott. Számos tehetséges ifjú tábornok bukkant fel, bármelyikük lehetett volna második Caesar, végül az az ifjú korzikai tábornok lett az, aki 1799 novemberében megérkezett a Saint-Cloud-kastélyba.
Sok történész szemében az 1799-es puccs az európai történelem legjelentősebb átalakulásának végét jelenti: a francia forradalomét. Az 1789-ben kitört forradalom megrázta a nemesség és a papság uralmán nyugvó régi rendet. Rengeteg újfajta politikai ideát honosított meg:
- az egyéni szabadságjogokat,
- a törvény előtti egyenlőséget,
- a szólásszabadságot
- és a vallási toleranciát.
A forradalom a maga nemében egyedülálló volt a világon, és felmérhetetlen hatást gyakorolt a modern történelemre.
Vajon mi lett a sorsa a forradalmi eszméknek Napóleon uralma alatt, miután 1799-ben megszerezte a hatalmat? Kiteljesítette vagy lerombolta őket? Megvalósította a forradalom eszméit, vagy kíméletlen ellenségük lett? Ha Napóleonnak hinni lehet, a válasz világos: az ő uralma nem veszélyeztette a forradalmat. „A francia forradalomnak semmitől sem kell tartania, mivel a Bourbonok trónját egy katona foglalta el!” – jelentette ki.
Bonaparte később azt állította, hogy ő a közvetítő a királyok kora és a forradalom új világa között: „Az évszázad [nagy harcát] megnyertük, és a forradalom véget ért”, jelentette be. De ha közelebbről megvizsgáljuk, mit tett Bonaparte azokban a rendkívüli időkben, amíg hatalmon volt, és nem arra figyelünk, hogy miket mondott, akkor egészen más történet bontakozik ki előttünk.
Akiket eltettek láb alól
Fiatalemberként karizmatikus forradalmárnak bizonyult. Maximilien Robespierre öccse, Augustin 1793-ban, még ifjú tüzértiszt korában találkozott Napóleonnal, amikor a franciák ostrommal próbálták visszavenni Toulont az angoloktól. Augustint lenyűgözte Bonaparte szakértelme és radikalizmusa, bizalmasan közölte Maximiliennel, hogy a korzikai „fantasztikus tehetség”.
Egyik fivér sem érhette meg Napóleon tehetségének kibontakozását, 1794. július 28-án mind Maximilien, mind Augustin életét vesztette a guillotine alatt a forradalmi vérontás utolsó hullámának áldozataiként, amit most „forradalmi terrornak” nevezünk. Sok jakobinus szimpatizánst kivégeztek és még többet letartóztattak. Az utóbbiak közé tartozott maga Bonaparte is, de őt csak rövid ideig tartották bebörtönözve az antibes-i várban, Franciaország délkeleti sarkán. Alig két hét után szabadon engedték, miután nyilatkozatot tett, amelyben megerősítette a republikánus eszmékhez való kötődését, ugyanakkor elhatárolódott a Robespierre fivérektől és a jakobinusoktól.
Ahogy Maximilien Robespierre megjósolta, a francia forradalom a tehetséges ifjú katonák számára tálcán kínálta a lehetőséget, hogy gyorsan emelkedhetnek a katonai ranglétrán. Némelyikükben megvolt a tehetség, hogy a politikai porondjára lépjenek, ha úgy akarták. Közéjük tartozott Lazare Hoche, akinek apja még szolgaként a király lovait gondozta a versailles-i istállókban, azonban Hoche, mint annyi sok tehetséges ember, 1797-ben fiatalon meghalt tüdővészben.
Egy másik emelkedő csillag egy rabszolgaságba taszított fekete asszony és az őt a jog szerint birtokló francia nemesember fia, Thomas-Alexandre Dumas volt. A több mint 180 centiméter magas, döbbenetesen jóképű, elszánt republikánus (A három testőr című regény írójának apja), sokkal lenyűgözőbb megjelenésű volt, mint az apró termetű Bonaparte. Egyiptom francia inváziója alatt (1798–1801) a helyiek, akik látták Dumas-t lóháton, „mind azt hitték, hogy ő az expedíció vezetője”, nem pedig Bonaparte.
Egyiptomban, amikor Bonaparte meghallotta, hogy Dumas más tábornokok körében kritizálta őt, megfenyegette, hogy lelövi. A Franciaországba hazafelé vezető úton Dumas-t elfogták a Nápolyi Királyság royalista erői, és szörnyű körülmények között tartották börtönben. Bonaparte nem volt hajlandó közbeavatkozni az érdekében, hagyta ott elsorvadni, és mire végül szabadon engedték, addigra az egészsége visszafordíthatatlanul megromlott. Mind Hoche, mind Dumas sorsa bizonyítja, hogy Bonaparte csak egy volt a legtehetségesebb fiatal tábornokok között, de szerencséjére, a legfőbb riválisai kiestek.
Túlélte a fiaskót
Bonaparte szorgalmazta leginkább az egyiptomi katonai expedíciót, így amikor a hadjárat kezdett véres kudarcba fulladni, neki volt a legtöbb vesztenivalója. De megvolt az a kivételes képessége, hogy a kudarcot sikernek, magát hősnek állítsa be: katonáit hagyta a sivatag homokjával küzdeni, ő pedig visszatért, még mielőtt a katasztrófa valós méretének híre elérte volna Franciaországot.
De még ezt a potenciális karriergyilkos fiaskót is képes volt hatalma gyarapítására felhasználni. Miután elintézte, hogy hazaszállítsák az ókori Egyiptomból zsákmányolt kincseket (amelyek végül a Louvre-ba kerültek), Bonaparte megegyezett a forradalom vezető politikai teoretikusával, Emmanuel-Joseph Sieyésszel, egy militarizmuson nyugvó rezsim kialakításáról – amelyben komoly pénzt lehet keresni a hadsereg ellátásával kapcsolatos jövedelmező szerződésekkel.
Bonaparte és Sieyés szövetséget kötött, hogy megbuktassák a köztársaságot, amelyről mindketten azt állították, hogy szeretik. Az eredmény az 1799-es novemberi puccs lett – ez széles körben Brumaire 18-i államcsínyként ismert, és a rövid életű forradalmi naptárból vette a nevét –, ami végül a hatalomba röpítette Bonapartét, bár csaknem kudarcba fulladt. Röviden: Bonaparte nagyobb ellenállással találkozott, mint amire számított.
Hamisított népszavazások
„Mi van az alkotmánnyal?” – tette fel a kérdést egy bizalmatlan küldött, válaszként a korzikai drámai belépőjére a Saint-Cloud-kastélyba. Bonapartét „Le a diktátorral!” kiáltásokkal fogadták a dühös tanácstagok. Csaknem elájult, két gránátosnak kellett kimentenie őt a teremből. Végül az öccse, Lucien védte meg, aki teátrális jelenetet adott elő: a palota előtt várakozó gránátosoknak megesküdött, hogy leszúrja a fivérét, ha az elárulja a köztársaságot.
A katonák bevonultak a tanács gyűléstermébe, és feltűzött bajonettel kergették ki a fegyvertelen küldötteket. Órákkal később Bonaparte kiadott egy proklamációt, amelyben „a köztársaság elkötelezett polgárának” állította be magát, aki a közösség iránt érzett kötelességtudatból foglalja el a hivatalát. „Kötelességemnek éreztem a polgártársaim iránt, a hadseregeinkben szolgáló katonák iránt, a vérükön kivívott nemzeti dicsőség iránt, hogy elfogadjam a parancsnokságot”, jelentette ki később. Pár nap múlva új alkotmányt szerkesztettek, és olyan rezsimet vezettek be, ami – Bonaparte szavaival ellentétben – csak névleg volt republikánus.
Bonaparte első konzul lett, 500 ezer frank évi jövedelemmel (Robespierre 6570 frankból élt). Még két konzul állt az állam élén, hogy „konzultáljanak”, három törvényhozó testület és a népszavazás intézménye, de a törvényhozásból szócséplés lett, a népszavazások eredményeit pedig meghamisították. Bonaparte hatalomra jutásának egyik első áldozata a sajtószabadság lett. 1789-ben a forradalmárok törvénybe iktatták a szólásszabadságot, mivel „az eszmék és vélemények szabad közvetítése az ember egyik legdrágább joga”. Ez az elv XVI. Lajos 1793-as kivégzése után jelentősen csorbult, de Bonaparte rezsimje sokkal szisztematikusabban rombolta le a sajtó szabadságát.
Ha szabad kezet adnék, három hónapig sem maradnék hatalmon
– mondta. 1800-ban egy dekrétummal a 73 újságból 60-at megszüntetett. 1811-ben az engedélyezett újságok száma négyre csökkent. A párizsi színházak a kormány ellenzékének adtak hangot már jó ideje – 1807-ben 25 színház bezárását rendelték el, csak nyolc maradhatott nyitva. A titkosrendőrség felügyelte a cenzúrát, és letartóztatott mindenkit, aki hangot adott az ellenvéleményének.
Mindez egy másik jakobinus, a baljós Joseph Fouché felügyelete alatt valósult meg, aki régen lemondott radikális nézeteiről. Szolgálataiért cserébe megkapta az Otranto hercege címet.
A lekenyerezett egyház
A lakosság jó része az évek óta tartó forradalomba és bizonytalanságba belefáradva készen állt rá, hogy elfogadja Bonapartét. A leendő császár elsődlegesen a határozott politikai meggyőződéssel rendelkező embereket tekintette az ellenségeinek: a jakobinusokat és azokat, akik megőrizték republikánus elköteleződésüket; továbbá a royalistákat, akik a régi rezsim visszatérését akarták. Bonaparte kíméletlenül semmisítette meg az ellenzékét. 1804-ben, amikor a royalisták a Cadoudal vezette összeesküvés során megkísérelték meggyilkolni Bonapartét és helyreállítani a monarchiát. Napóleon a lázadás ürügyén megtizedeltette a jakobinusokat, holott nekik semmi közük sem volt az összeesküvőkhöz.
Az egyszerű emberek közül sokan szerették volna, ha az állam kibékül a katolikus egyházzal, amelyet a forradalom alatt lemetszettek az államról. Bonaparte egy taktikai manőverrel lekötelezte az egyházat. 1802 húsvét vasárnapján aláírta az előző évben Rómában kiadott konkordátumot. Ez megállapította, hogy a katolicizmus, ha nem is államvallás Franciaországban, de „a franciák nagy többségének vallása”.
Bonaparte nem mutatta jelét, hogy különösebben érdekelné a vallásos hit, viszont gyorsan felismerte, milyen hasznos a pozíciója megerősítésében. 1806-ban egy új katolikus katekizmust szerkesztettek, amelynek 7. cikkelye kijelenti, hogy „I. Napóleon császárunkat szeretet, tisztelet, engedelmesség, hűség, katonai szolgálat (…) illeti meg, mert Isten (…) békében és háborúban hatalmának szolgálójává tette és az Ő képmásának ezen a földön”.
„A köztársasági kormány egy császárra bízatott”, mondta, de ezek üres szavak voltak. Amikor Beethoven megtudta, hogy Bonaparte elárulta a forradalom eszméjét és császárrá tette magát, kitörölte a francia vezetőnek írt ajánlást a harmadik szimfóniája, az Eroica címlapjáról. Bonaparte nem volt abszolutista diktátor, hiszen megadta az embereknek, amit akartak: stabilitást a sokéves bizonytalanság után; kiegyezést a katolikus egyházzal, valamint katonai sikereket Franciaországnak. Népszerűsége és támogatottsága a csatatéri győzelmeken múlott, valamint azon a gazdasági rendszeren, amely adókkal és újoncokkal táplálta Franciaországot.
Bonaparte katonai sikereinek is megvolt az ára – mindenekelőtt emberi életekben. Nagyjából 50 ezer ember vesztette életét a terrorban, 2639-et guillotine-nal végeztek ki Párizsban. Sok ezren vesztek oda a Vendée-ben kitört polgárháborúban, de a forradalmi háborúkban is. Ezek a számok mégis eltörpülnek a Napóleon által indított háborúk áldozataihoz – franciák és nem franciák, katonák és civilek létszámához – képest. Senki nem készített veszteséglistát, különösen a civilekről, de ez a szám több millióra rúg.
A populista diktátor
Bonaparte világossá tette, hogy nem érdekli senki politikai múltja – lehet jakobinus, royalista vagy mérsékelt –, feltéve, ha hűséges hozzá, és készen áll sutba dobni az elveit az ő szolgálatában. Annak érdekében, hogy motiválja az embereket, kitüntetésekkel és címekkel jutalmazta azokat, akik jól szolgálták. Az emigránsokat is bátorította, hogy térjenek vissza Franciaországba, amennyiben hűségesek lesznek hozzá.
Francia területen a forradalmárok 1794 februárjában vetettek véget a rabszolgaságnak. A dekrétum ugyan egybevágott a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméivel, de a forradalmárok céljai inkább gyakorlatiasak voltak, és a Saint-Domingue-ban kitört, Toussaint Louverture vezette sikeres rabszolgafelkelés motiválta őket. Mindezt Bonaparte megváltoztatta: az összes francia gyarmaton visszaállította a rabszolgaságot, arra kényszerítette a korábban rabszolgaságban tartott embereket, hogy térjenek vissza az ültetvényekre, egyúttal visszaállította a rabszolga-kereskedelmet. 20 ezer katonát küldött a Karib-tengerre sógora, Charles Leclerc vezetése alatt, hogy vívja meg azt a háborút, amit Leclerc csak „népirtó háborúnak” nevezett.
Az elkeseredett ellenállás ellenére Guadeloupe szigetén visszaállították a rabszolgaságot. Saint-Domingue egészen más dolog volt. Napóleon erőinek nem sikerült visszafoglalni a gyarmatot az egykori rabszolgáktól, akik kétségbeesetten küzdöttek a szabadságukért.
Átkozott cukor, átkozott kávé, átkozott gyarmatok!
– ez volt Bonaparte válasza. Saint-Domingue kikiáltotta a Haiti Köztársaságot. Ám Toussaint Louverture-t elfogták és börtönbe vetették a Jura-hegység egyik erődjében. Egy éven belül meghalt, sokan a fekete szabadság mártírját látták benne.
A Bonaparte uralma alá került külföldi területek élvezhették a forradalom egyes előnyeit – többek között a törvény előtti egyenlőség bevezetése és a feudális gyakorlat megszüntetése miatt. De mások idegen invázióként élték meg a francia nacionalizmust. Spanyolországban a francia katonák elkeseredett ellenállással találták magukat szemben. Az ellenállást Bonaparte döntése is szította, aki fivérét, Joseph-et tette meg spanyol királynak. Császárként Európa különböző trónjaira ültette rokonait, ő maga elvette Mária Lujza Habsburg főhercegnőt. A fiukból római királyt csinált. Amikor Bonaparte 1814-ben kénytelen volt lemondani, megpróbálta a fiát megtenni utódjául.
Sokak számára Bonaparte a forradalom örököse maradt. De az az elszántság, amivel a családi dinasztiáját megteremtette, bizonyítja, hogy maga mögött hagyta az 1780–1790-es évek politikai radikalizmusát. Populista és militarista diktátor volt, aki a forradalmat használta fel arra, hogy a hatalom csúcsára jusson. Amikor a koalíciós erők másodszor is legyőzték 1815-ben Waterloonál, visszaállították a Bourbon-monarchiát, és XVIII. Lajost ültették a trónra, aki úgy viselkedett, mintha a francia forradalom meg sem történt volna.
A francia forradalom eszméi mintha kihunytak volna egy időre, de ez visszaütött a hosszú és zűrzavaros XIX. században. Olyan erővel éledtek újra, hogy elveit ma a modern demokrácia alapjának tartjuk. Bonaparte Napóleon, úgy tűnik, hogy több mint egy évtizeden át minden erejét megfeszítve azon igyekezett, hogy a történelem szemétdombjára száműzze a forradalmat. Majdnem sikerült neki.
A teljes cikk a BBC History magazin 2022. júniusi számában olvasható.
