Természetesen nem egyik napról a másikra váltotta Európában a középkor az ókort. A Kr. e. 27-ben létrejövő Római Császárság keleten egészen a XV. század közepéig kitartott, vagyis csaknem egy évezreddel élte túl a Nyugatrómai Birodalom bukását. Hivatalosan akkor ért véget, amikor II. (Hódító) Mehmed oszmán szultán 1453-ban bevette a Keletrómai Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt.
Manapság azonban egyetlen komolyan vehető történész sem nevezné az 1400-as éveket „ókornak”, jóval a birodalom végső bukása előtt már lezártnak tekinthetjük ezt a történelmi időszakot. Sokan I. Iusztinianosz bizánci császár 565-ben bekövetkezett halálához kötik a tényleges korszakváltást, hiszen ő volt az, aki megpróbálta helyreállítani a nyugati birodalmat is. Mások ennél is későbbre teszik a fordulópontot, megint mások pedig még mindig Róma bukását tekintik a legfontosabbnak.
Maga Róma bukása is több stáción keresztül történt. I. Alarik nyugati gót király serege 410-ben fosztotta ki Rómát – eközben a város legféltettebb épületei közül több is megsérült, köztük a Julius Caesar és Augustus korában megépült Basilica Julia a Forum Romanumon –, ehhez hasonló csapást a gallok Kr. e. 390-ben történt betörése óta nem szenvedett el a birodalmi központ.
Ezután a vandálok dúlták fel Rómát 455-ben, ők már a templomokat sem kímélték és foglyokat is ejtettek. Az utolsó csapást Flavius Odoaker germán törzsfő mérte a városra, aki 476-ban lemondásra kényszerítette a Nyugatrómai Birodalom utolsó császárát, Romulus Augustulust. Miként Róma eleste, az ókor vége sem köthető egyetlen konkrét eseményhez, és nem is azonnal következett be. A történetírás megkönnyítése érdekében azonban észszerűnek tűnik, ha a 476-os évet jelöljük meg fordulópontként, ehhez tudjuk ugyanis a leginkább kötni a korszakváltást.
