Az első világháborút követő pandémia – akkor spanyolnáthának nevezték – Európában mintegy 2 millió, az egész világon pedig körülbelül 25 millió áldozatot követelt. Ezek egyike az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó uralkodója, osztrák császárként I., magyar királyként pedig IV. Károly volt. Miután 1918. október végére a birodalom de facto felbomlott, s az utódállamok többsége – köztük Ausztria és Magyarország is – köztársasággá alakult, Károly trón nélkül maradt.
Bár az 1920-ban újra királysággá alakult Magyarország koronáját 1921-ben kétszer is megpróbált visszaszerezni, kísérletei nem sikerültek. Második, 1921. október végi trónfoglalási akciójának a kudarca után Károly egy angol monitoron elhagyta Magyarországot. Tartózkodási helyéül a szövetséges nagyhatalmak Madeira szigetét jelölték ki. Itt érte a halál 1922. április 1-én.
Spanyolországtól a Magyar Királyságig
Károly halálával a legnagyobb európai uralkodóházak közé tartozó Habsburg-ház utolsó koronás sarja távozott az élők sorából. Az alemann vérből származó és svájci, valamint elzászi birtokokkal rendelkező család hosszú történelmi múltra tekinthetett vissza. Felemelkedése 1273-ban kezdődött, amikor Habsburg Rudolf német király lett. Részben házasságokkal, részben háborúkkal Rudolf és örökösei sikeresen növelték a dinasztia területeit és hatalmát. Stájerország és Ausztria már a XIII. század végén fennhatóságuk alá került, majd később újabb és újabb országrészek.
A család felemelkedésének fontos mérföldköve 1442, amikor III. Frigyes maga és utódai számára megszerezte a német-római császári címet. Fia, I. Miksa, Burgundi Mária kezével együtt 1477-ben megkapta Németalföldet, az ő fia, Szép Fülöp pedig – ugyancsak házassággal – az Ibériai-félszigeten vetette meg a lábát. A nyugati tartományokat Fülöp idősebb fia, V. Károly német-római czászár és spanyol király örökölte, míg a keleti országrészek öccsére, Ferdinánd osztrák főhercegre szálltak. Ő lett az, aki a Jagellókkal kötött 1515-ös házassági és örökösödési szerződés alapján megvetette a Habsburgok dunai birodalmának alapját.
Csak veszíthetett
Volt idő, amikor ezt a négyszáz éves időszakot a keresztény-germán kultúrkörbe való integrálódás sikerekben gazdag korszakaként, és volt olyan is, amikor félgyarmati, sőt gyarmati elnyomásként ábrázolták. A valóságban azonban nem volt sem ez, sem az, vagy ha tetszik: mindkettő volt – olykor egyszerre, olykor egymás után. A II. Rudolf nevéhez kötődő ellenreformáció erőszakosságai nyilvánvalóan éppúgy az árnyoldalak közé tartoznak, mint a világosi fegyverletétel utáni neoabszolutizmus retorziói. Mária Terézia közel félévszázados uralkodása és az 1867 utáni dualista időszak során azonban valóban közeledett az ország a mintának tekintett európai centrumországokhoz.
A Ferenc József halála után, 1916-ban trónra lépő Károly érzékelte, hogy a birodalom eresztékei recsegnek-ropognak, ám a háborús körülmények között reformelgondolásai megvalósítására nem nyílt módja. Nem sikerült a háborúból való kiválással kapcsolatos különbéke-terve sem, uralkodása tehát nem igen nevezhető sikeresnek. Személyi felelősség azonban ezért csak kis mértékben terheli, ha terheli egyáltalán. A birodalmon belüli és kívüli nacionalizmusok árjával, valamint a győztes nagyhatalmak akaratával szemben ugyanis csak veszíteni lehetett, győzni nem.
Édesanyjától, Mária Jozefa szász királyi hercegnőtől Károly gondos katolikus nevelést kapott. Hitéhez egész életében hű maradt, s gyermekeit is vallásos szellemben neveltette. Halálos ágyán buzgón imádkozott, és utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Jézus, Mária, József”. Mély hitélete, családszeretete és békepárti törekvései okán II. János Pál pápa 2004. október 3-án a római Szent Péter téren boldoggá avatta. Szó van szentté avatásáról is, melynek előkészületei megindultak.
