1967. március 12-én végleg lezárult egy korszak Indonézia történelmében – ezen a napon fosztotta meg Suharto tábornok az államalapító Sukarno elnököt minden hatalmától. A 13 677 szigetből álló és majdnem kétszáz népcsoport által lakott holland gyarmaton kezdetben jelentékeny japán támogatással, majd a japánok ellenében, 1945. augusztus 17-én a karizmatikus vonásokkal megáldott Sukarno kiáltotta ki Indonézia függetlenségét.
A gyarmatosítók utóharcai azért még öt évig eltartottak – az érzelmeiben az egyik legrepublikánusabbnak és legliberálisabbnak tartott Hollandia csapatokat küldött gyarmatára, és csak a függetlenségi harcok nyomására sikerült rábírni, hogy véglegesen lemondjon a földkerekség negyedik-ötödik legnépesebb országáról. Az egységes Indonéz Köztársaság 1950. augusztus 17-én alakult meg, és Sukarno kiáltatta ki magát elnöknek.
Irányított demokrácia és katonai puccs
Aktív külpolitikába kezdett, nagy nemzetközi tekintélyében közrejátszott közvetlen személyisége és lenyűgöző nyelvtudása. 1955 áprilisában Bandungban az ő kezdeményezésére alakították meg az egyiptomi Nasszer, az indiai Nehru, a jugoszláv Tito és további 29 ázsiai és afrikai ország vezetőinek részvételével az el nem kötelezett országok mozgalmát. De nemcsak a nemzetközi színtéren közeledett a Szovjetunióhoz, hanem a politikai berendezkedésben is jócskán távolodott a beígért demokráciától – a parlamentáris rendszer helyett már 1957-ben az úgynevezett „irányított demokráciát” vezette be.
Indonéziában élesen szemben álltak egymással a vallásos muszlimok és a kommunisták, a pártnak vagy hárommillió tagja volt. Az 1950-es években zavargások kezdődtek és nemzetiségi problémák is felszínre törtek, de ekkor még a lázongásokat le tudták verni. Az 1960-as években Indonézia katonai konfliktusba keveredett a szomszédos területeken létrehozott Malajziával, és miután az ENSZ nem az ő oldalára állt, kilépett a világszervezetből.
Sukarno a kormányzásba bevonta a hadsereget is, amelyen belül egyre élesebb lett a bal- és jobboldaliak szembenállása. Így érkezett el 1965. szeptember 30-a, amikor baloldali katonatisztek elfogtak és meggyilkoltak fél tucat jobboldali tábornokot, megelőzendő – úgymond – egy Sukarno megbuktatását célzó puccsot. A baloldali akciót Suharto tábornok vezetésével leverték. A tábornok 1966. március 11-én gyakorlatilag magához ragadta a hatalmat, Sukarno ugyan 1967-ig névleg megmaradt az elnöki székben, ám március 12-én a tábornok arról is letaszította, és az országban bevezette az elnöki irányítást. A még mindig nagyon népszerű Sukarnót előbb házi őrizetbe vetette, majd emigrációba kényszerítette.
Mindent megúszott
A hadsereg kommunistaellenes irtóhadjáratba kezdett, amelynek a propaganda szintjén a kínai kisebbség is a célkeresztjébe került. Mindennaposak lettek a pogromok, agyonvertek, felkoncoltak, kútba dobtak, agyonlőttek vagy félmillió embert, de egész családokat is, akiket bárki kommunistának, ateistának bélyegzett. A letartóztatottak száma kétszázezer körül járt: a kommunista pártot felmorzsolták.
De nem csak az iszonyatos kegyetlenség emeli ki Suhartót a második világháború utáni diktátorok népes tömegéből, sokan a század legkorruptabb politikusának tartják – 35 milliárd dollárra teszik a Suharto-klán külföldi számláin landoló összeget.
Végül mindent megúszott. 1998. május 21-én szorult ki a hatalomból, amikor az 1997-ben kirobbant ázsiai gazdasági válságot képtelen volt kezelni, és az elégedetlenség diákfelkelésekben jelent meg. Miután mintegy 500 fiatal meghalt a biztonsági erőkkel szemben folytatott küzdelemben, lemondott elnöki tisztségéről. Korrupciós vádat készítettek elő ellene, életkora és betegsége miatt azt is ejtették – sem tömeggyilkosságokért, sem korrupció miatt soha nem került bíróság elé. 2008-ban halt meg.
