Az európai átlagnál csapadékosabb északi vidékek bővelkednek az olyan vizenyős területekben, amelyek különösen kedvező körülményeket biztosítanak az oda került halottak mumifikálódásához. Az úgynevezett lápi múmiák vagy mocsári tetemek lágy részei kiváló állapotban maradnak meg, csontjaik mégis dekalcinálódnak és elbomlanak a kémiai közegnek köszönhetően.
Az iparosodás utáni korszakban a tőzeglápokat nagyüzemben kezdték el kitermelni fűtőanyag gyanánt, ennek köszönhetően számos lápi tetem került elő. A modern korban egyre többet sikerül megtudnunk a több száz, vagy több ezer évvel ezelőtti áldozatokról – ezek közül mutat be néhányat a Múlt-kor.hu.
Az akasztott férfi
Az egyik leghíresebb és legjobban megőrződött lápi holttest a tollundi férfié, 1950-ben találták meg Dániában egy tőzegkitermelés során. Először a rendőrséget értesítették, ám ők nem tudták megállapítani a holttest korát, így a régészekhez fordultak. Hajának a C-14-es vizsgálata arra jutott, hogy Kr. e. 400-300 körül halhatott meg, a mocsári körülmények azonban kiváló állapotban őrizték meg a testét, különösen a fejét, amelyen a frissen kiserkenő szakáll szálai is látszanak.
A halál oka az első vizsgálatok szerint fulladás volt, ám a nyakán lévő kötéllel nem megfojtották, hanem felakasztották. Az akasztás ugyanis nyomot hagyott a tollundi férfi álla alatt és a nyakán, kivéve ott, ahol a csomó elhelyezkedett. Az újabb vizsgálatok rámutattak arra, hogy az akasztás során a nyelv megdagad, és ezt a jelenséget itt is meg lehetett figyelni.
A tollundi férfi esetében lehetőség nyílt az „utolsó vacsora” tartalmának elemzésére is, az étrendje vadon termő magvakból készült kását tartalmazott, és utoljára nagyjából 12-24 órával a halála előtt evett. Húst legjobb tudomásunk szerint nem fogyasztott ekkor. Az elfogyasztott magvak és a pollenanalízis alapján tavaszi időpontban hunyt el, a radiokarbon kormeghatározás szerint Kr. e. 375-210 között.
A szerelmeseknek semmi közük egymáshoz
1952-ben például a Németország északi felében lévő Windeby közelében egy tőzegkitermelés közben fordított ki a gép egy lápi tetemet, ennek során pedig az egyik keze és a lábszára áldozatul esett a kitermelésnek. A beszámolók szerint a holttest a hátán feküdt, egyik karját pedig a mellkasára tették, a szemét egy gyapjúkendővel kötötték be.
Hogy a bizonytalanság milyen tévutakra viheti a kutatókat, arra a manapság már Windeby I-nek nevezett lelet kiváló példa. Az első vizsgálatok után úgy vélték, hogy az elhunyt egy lány, akit házasságtörés miatt fojtottak a mocsárba. A szertartás jól rímelt a Tacitus Germaniájában olvasható szokásokkal, amely szerint az áldozat haját leborotválták, és a windebyi lánynak nevezett régészeti lelet esetében ez is megfigyelhető volt.
Sőt, húsz nappal az első Windebyben talált mocsári holttest után előkerült a Windeby II lelet, amely egy fiatal felnőtt férfié volt, akit megfojtottak egy ujjnyi vastag mogyorófaággal. Mivel ez a lelet néhány méterrel az előző mellett került elő, a történet adta magát: a házasságtörésben résztvevő két felet együtt fojtották meg, és dobták a mocsárba.
Csakhogy 2006-ban DNS-vizsgálatot végeztek a Windeby I leleten, és kiderült, hogy a korábban lánynak tartott holttest valójában egy fiatal fiúhoz tartozik. Ráadásul az is valószínű, hogy a haját nem borotválták le, hanem a régészeti feltárás során semmisült meg, a gyapjúkendő pedig nem a szemek eltakarására szolgált, hanem a hosszú hajat rögzítette a fejhez, és csak a halál után csúszott le a szemekre.
A Windeby köré szőtt történet tulajdonképpen szertefoszlott. Ezt csak megerősítették a radiokarbon vizsgálatok, amelyek szerint Windeby I a Kr. u. első században kerülhetett a földbe, míg Windeby II Kr. e. 380-185 között.
