Honnan jöttünk és kik vagyunk? Ezekre a mindenkit foglalkoztató kérdésekre adhatna választ a magyar őstörténet és a honfoglalás kora, ám a kínzó forráshiány miatt ma még sokkal több a kérdés, mint a bizonyosság. A témát hatalmas érdeklődés övezi, de ahogy az a homályba vesző történelmi eseményekkel lenni szokott, nagyon sok a délibáb, és a különböző elméletek meglehetősen távol állnak egymástól.
A Mathias Corvinus Collegium (MCC) Társadalom- és Történelemtudományi Iskolája által szervezett, A magyar történelem vitás kérdései című beszélgetéssorozat első állomásán két történész fejtette ki álláspontját a magyar őstörténet fontos kérdéseiről: Dr. Szabados György, a László Gyula Intézet, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont, valamint a Szent István Király Múzeum munkatársa, illetve Dr. Sudár Balázs, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.
A számos szakmai gondolatmenetet is tartalmazó beszélgetést négy nagyobb téma mentén foglaljuk össze:
- őstörténetünk „megítéléséről”,
- az őshaza problematikájáról,
- a hun hagyományról
- és a kettős honfoglalásról.
A beszélgetést Dr. Pócza Kálmán, az MCC alkotmánypolitikai műhelyének műhelyvezetője és Dr. Gali Máté, az MCC-Rubicon Történettudományi Műhely kutatótanára moderálta.
Identitásunk kiindulópontja
A nyitókérdés a jelent kötötte össze a régmúlttal, miszerint mi indokolja a magyar őstörténet körül dúló, nagyon is heves vitákat, illetve miért érdemes egyáltalán az őstörténettel foglalkozni?
Sudár Balázs úgy fogalmazott, az európai kultúra szereti számon tartani a kezdeteket, megünnepelni az évfordulókat, eleve elrendelő pontként értelmezzük a kezdetet. A magyar őstörténetben egy viszonylag kis történeti időszakban sok esemény sűrűsödik össze: a fejedelemség formájában létrejön a magyar államiság, ez beköltözik a Kárpát-medencébe, ami a mostani lakóhelyünk genezise. Majd erre száz évvel jön a keresztény állam, ami pedig valójában az Európában elfoglalt helyünk genezise.
Szabados György a genezis felvetéshez kapcsolódva megjegyezte, hogy egy népnek, közösségnek etnogenetikai nulla pontja, ha úgy tetszik, születésnapja nem meghatározható, „de mi nem adjuk fel”. Népi, etnikai őstörténetünk, csoportidentitásunk alapja, ezért érdekes és ezért érdemes vele foglalkozni, sőt, ez minden nemzedéknek egyszerre joga és kötelessége.
Ha pedig heves viták dúlnak, akkor az azt jelenti, hogy ott egyrészt felfokozott az érdeklődés, másrészt, ha túl hevesek ezek a viták, akkor valami nincs rendben, a vitákat kívánatos szakmai mederbe terelve lefolytatni.
A moderátor felvetésére a történészek „elismerték”, hogy a politika rájátszik, használja, ráadásul maga felé hajló kézzel használja a múltat és a történettudomány eredményeit, ám megjegyezték, a szakmát ennek nem kellene érintenie. A történész a maga történészi eszközeivel dolgozik, aztán, hogy az eredményeiből mi lesz, már tulajdonképpen rajta kívül áll.
A magyarság nem egy piros labda
A konkrétabb események magyarázata a magyar őshaza lehetséges elhelyezkedésével kezdődött. Szabados György kérdéssel kezdte a választ, miszerint volt-e egyáltalán olyan, hogy magyar őshaza? Őstörténetünk ugyanis nem egy lineáris folyamat, amely valahonnan elindulva a Kárpát-medencei végállomásig tartott, hanem egy rendkívül szövevényes, több szálon futó cselekmény: „felejtsük el azt a fogalmat, hogy őshaza, inkább jelöljünk meg egy tágas őstörténeti teret, amelyben a magyarság kialakult. Ezzel a kevesebbel tudunk többet mondani.”
A lejegyzett hagyomány kijelöl egy mitikus őshazát, a Fekete-tenger északi előterét, az Azovi-tenger vidékét, ahol a Csodaszarvas monda játszódik. Ez lehet egy olyan vezérfonal, tengely, amelybe a különböző források tanulságait be lehet kapcsolni, ám a nagy kérdés: miként.
Sudár Balázs egyáltalán nem használja az őshaza szót, mert szerinte ilyen nincs, teljesen megfoghatatlan: sokkal egyszerűbb, tisztább szállásterületekről és azok sorrendjéről beszélni – bár ezek sem sokkal megfoghatóbbak. Szabadossal egyetértve hangsúlyozta:
a magyarság nem egy piros labda, amit valaki elgurított valahol Eurázsiában, aztán belepottyant a Kárpát-medencei gödörbe, és ott megmaradt.
Egy közösség története soha nem kerek egész, ami végigvonul a történelmen, hanem állandó „bővülés és fogyás”, szakadások, csomósodások folyamata. Eléggé esetleges, hogy ezekből milyen alapon és melyiket jelöljük ki akárminek is, nem látunk vissza a szállásterületekre. Megvan Etelköz, a Kárpátok előtti szállásterület, erre jó történeti forrásaink vannak, a régészet is kezdi körülrajzolni a területet. Előtte lenne Levédia, ám ennek elhelyezkedéséről már hatalmas a vita, van rá kismillió elmélet.
A Csodaszarvas mondával kapcsolatban Sudár bizonytalanságának adott hangot, hogy az a magyar államiságot képviselő mag, a „vezérgárda” múltját mutatja meg, vagy a magyarul beszélő közösségét? Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy a kettő ugyanaz. Magyar őstörténetről történészként érdemben nagyjából a IX. század közepétől lehet beszélni. Előtte vannak különböző szálak, amelyek alapján lehet ötletelni, elméleteket megfogalmazni, de túl kevés az információ ahhoz, hogy koherens egységet tudjunk felállítani.
Itt némi vita alakult ki arról, hogy meddig számítjuk az őstörténetünket, mit értünk időben a magyarság etnogenezise alatt, mi viszont térjünk át a következő témára, ami a hun–magyar kapcsolat kérdésköre. Az egyik „véglet” az, hogy legalábbis az Árpád-ház biztosan a hun ősökre vezethető vissza, a másik pedig határozottan állítja: a hunokhoz biztosan semmi közünk.
Szent királyaink és Attila
A magyarság pozitív hun hagyománnyal rendelkezik, vagyis azt mondja, mi vagyunk a hunok, az első ránk maradt történeti munka, Anonymus műve már utal erre. És ez a korai hun hagyomány mindenképpen érdekes.
Miért kezdi el valaki a XII. vagy XIII. században, vagy talán még korábban Attilától származtatni a dinasztiáját, miközben Attila a latin világban az Antikrisztus, akit kutyafejjel meg fülekkel kell ábrázolni
– fogalmazott Sudár Balázs.
Ha egy közösséghez akarunk csatlakozni, miért olyan hőst választunk, aki pont szétveri ezt a közösséget, és akit ez a közösség egyébként utál? A magyar hagyományban Attila nagyon aktív és pozitív szereplő, egy igazi hős király, mindezek mögött állhat egy „hagyománymag”, ami viszont nagyon sokféle lehet.
Lehetett a magyarságnak egy valóban hun része – a nagy sztyeppei legóban ez bőven megtörténhet –, vagy akár az uralkodó dinasztiának van tényleg valami bekötöttsége és családi hagyománya ilyen szempontból. Csak nem tudjuk igazolni. Mindenesetre a történész úgy véli, mert „egyszerűen nincs okom azt gondolni, hogy ki tudom zárni a valós hátteret, viszont nem is tudom megindokolni. Tehát ez egy nyitott kérdés, ami források hiányában úgy is marad”.
Szabados György a témában két választ tart teljesen kudarcosnak, az igent és a nemet – az inkább igen és az inkább nem között lehet dönteni, mérlegelni. Az ő „inkább igen” álláspontját is az Attila-hagyomány tökéletes politikai hasznavehetetlensége erősíti. Attila ráadásul akkor is megjelenik a legkorábbi, ránk maradt gesztákban, krónikákban,
amikor a keresztény magyar uralkodóháznak már van egy olyan legitimációja, amivel körülbelül az egész európai mezőnyt lemossa, ez pedig a szent királyok nemzetsége legitimáció.
Megvan tehát a korabeli politikai rendszerbe tökéletesen beleilleszkedő családi dicsőség, ehhez képest felvállalják a problematikus Attila őst, ráadásul egy olyan közegben, amelyik eleve ellenséges vele szemben. A másik kérdés, hogy mit értünk magán a hun hagyományon, ami két, jól elkülöníthető szálon fut: egyrészt az uralkodóház Attila hagyománya, másrészt a magyar nép hun hagyománya. Itt megint előjön a mikor, hol és mi az, hogy hun.
Példaként egy VI. századi forrásból idézett két hun nép, az utrigurok és a kutrigurok történetéről, amelyek szétolvadtak, hontalanná váltak, és „még ha egy részük meg is marad, az szétszóródva másoknak kényszerült szolgálni és nevét uráéra kellett cserélni”.
Voltak már itt magyarok?
A negyedik és egyben utolsó téma, a kettős honfoglalás László Gyula régész professzor nevéhez köthető, a lényege pedig, hogy a 895–896-os elfogadott dátum előtt, a magyarok első hulláma már 670 körül, a késő avar korban betelepült a Kárpát-medencébe.
Szabados György kissé szerencsétlennek tartja az elnevezést, mert „magyar néven nevezendő honfoglalás csak egy volt, a IX. század közepén, 862-től 895-ig lehet számolni”. A kettős honfoglalás elméletével kapcsolatban azonban úgy véli, történeti és különböző közvetett szempontok alapján az „inkább igen” működik. Tudjuk ugyanis, hogy korábban különböző népek érkeztek a Kárpát-medencébe, bármelyik alatt rejtőzhet egy olyan közösség, amelyet akár előmagyar néven is nevezhetünk így utólag.
Sudár Balázs másképp látja. A magyar hagyomány Hunorból, Magorból és a tőlük származó 108 nemzetségből levezetve azt beszéli el, hogy az első csapat a Kárpát-medencében a hun volt, ám őket mind egy szálig kiirtották. „Tehát lehet, hogy volt kettős honfoglalás a krónikás hagyomány szerint csak akkor az első kipusztult.”
Annak sem látni nyomát, hogy politikai értelemben az Árpádok másodiknak tekintették volna magukat itt, nem úgy viselkednek a helyben levőkkel, mintha bárkit is felszabadítottak volna: megjöttek és uralkodtak, ennyi. A történész saját, belső hagyományukban nem látja nyomát a kettős honfoglalás teóriának, annak viszont semmi akadályát nem érzi, hogy ekkor már lehettek magyar nyelvű közösségek a Kárpát-medencében.
Elképzelhető az is, hogy a honfoglalók „összebútoroznak a helyiek valamelyik csoportjával”, és e helyi csoport hagyománya épült be aztán a nagy magyar hagyományba, az úgynevezett közös hungarus hagyományba. A történész szerint tehát: „olyan nagyon egyenes kettős honfoglalás nincsen, mint ahogy erről beszélni szokás a köznyelvben”.
