A zárkózott, szépségesnek tartott és a kártevők irtásában szuperképességeket felmutató macskákat már régóta természetfölötti jelenségként kezelte az emberiség. Az ókori Egyiptomban Básztet istennőhöz kötötték, és több görög istennőt – így Hekatét és Artemiszt – is kapcsolatba hoztak vele.
Mi legyen a macskákkal?
Amikor a kora középkorban a kereszténység meghatározó befolyásra tett szert Európában, más pogány szimbólumokhoz – például a szent ligetekhez, forrásokhoz és menhirekhez – hasonlóan a macskák is fejtörőt jelentettek a papoknak: bizonyos pogány hiedelmekben betöltött kulcsszerepük vajon ártalmas lehet-e a kereszténységre?
A Biblia ebben a tekintetben nem nyújtott fogódzót, minden rendelkezésre álló információ viszont arra mutatott, hogy a judaizmus tolerálta a macskákat, és a kereszténységnek is így kellene tennie. Ám a XIII. századi „eretneküldözések”, a katharok és a valdensek elleni fellépések során mendemondák kezdtek keringeni arról, hogy
A boszorkányok familiárisai
A Sátánt gyakorta fekete, szőrös, lángoló tekintetű, macskaféle állatként ábrázolták a középkori illusztrációkon. Ugyanakkor az is igaz, hogy sokszor oroszlánként, kutyaként vagy kecskeként jelenítették meg az ördögöt. Ám amikor az eretnekek elleni harc kezdett átterjedni a „keresztényellenes” boszorkányokra, ismét előtérbe kerültek a macskák.
A boszorkánysággal vádoltak gyakran olyan háztartásbeliek vagy özvegyek voltak, akik háziállatként patkányölő társat választottak maguknak, és ezeket szintén belevonták az ellenük folytatott inkvizícióba. A XVI–XVII. századi Európában, Észak-Amerikában a macskákat a boszorkányok „familiárisainak” is gondolták, e kis, szőrös ördögök úgymond segítséget nyújtottak az „átokvetőknek” kártékony tevékenységükben.
A XVII. század elejére már széles körben elterjedtek a boszorkányokhoz társított macskákról szóló történetek – még a színpadra is utat találtak a Macbeth (1606) bemutatásával –, így a macskák és boszorkányok közötti kapcsolat végleg megszilárdult.
