Az első világháborút lezáró 1919–1920-as Párizs környéki békékhez szorosan kapcsolódtak az 1921–1922-es washingtoni konferencián elfogadott egyezmények. A konferenciát az Egyesült Államok kezdeményezte távol-keleti és csendes-óceáni befolyásának biztosítása érdekében, amit elsősorban Japán részéről fenyegetett veszély. A zavaros oroszországi helyzetet kihasználva a japán csapatok ugyanis szibériai területekre és Szahalin északi felére is behatoltak. Tartott a japán terjeszkedéstől két brit domínium, Új-Zéland és Ausztrália is, ami Nagy-Britanniát is szembe fordította a szigetországgal.
Tengeri fegyverkezés és Kína
A tanácskozáson több alapvető szerződést fogadtak el: 1921. december 13-án egy négyhatalmi egyezményt a csendes-óceáni szigetekről, 1922. február 6-án pedig egy öthatalmi megállapodást a tengeri fegyverkezésről, továbbá egy kilenchatalmi szerződést Kínáról. A négyhatalmi egyezmény aláírói (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Japán) tízéves időtartamra kötelezettséget vállaltak a Csendes-óceán térségében lévő „birtokaikra és szigeti területeikre” vonatkozó jogaik kölcsönös tiszteletben tartásáról. Vagyis ígéretet tettek arra, hogy a kialakult helyzeten egyikük sem akar és fog változtatni. Japán esetében konkrétan is rögzítették, hogy fennhatósága csak a Szahalin-sziget déli részére, Tajvanra, a Pescadores-szigetekre és a versailles-i szerződésben kapott mandátumterületekre terjedhet ki.
Az öthatalmi szerződés, amelynek aláírói között Olaszország is szerepelt, meghatározta a szerződő felek hadiflottáinak nagyságát, az egyes hajótípusok fegyverzetét, valamint a tengeri támaszpontok és erődítmények létrehozásának a lehetőségét. A kikötések közül legfontosabbnak a flották tonnatartalma számított. Ezt 5:5 (Nagy-Britannia és Egyesült Államok), 3 (Japán) és 1,75:1,75 (Franciaország és Olaszország) arányban állapították meg.
A kilenchatalmi szerződés aláírói – a fenti nagyhatalmak mellett Belgium, Kína, Hollandia és Portugália – megegyeztek abban, hogy Kína függetlenségét és területi épségét tiszteletben tartják. Egyben kimondták a „nyitott kapuk” elvét, ezzel azt akarták biztosítani, hogy valamennyi állam egyenlő feltételek mellett kereskedhessen Kínával. Ily módon Japánt rákényszerítették arra, hogy a Santung-félszigetet visszaadja Kínának, és minden más elfoglalt kínai területet kiürítsen. A flottaegyezményhez hasonlóan ez is Japán mozgásterét korlátozta, és az Egyesült Államokét növelte.
Hosszúra nyúlt fegyverszünet
A csendes-óceáni terjeszkedésének korlátok közé szorítását a világháborús győztesek közé tartozó Japán nagy méltánytalanságként fogta fel. Ezért a békerendezéssel ugyancsak elégedetlen Szovjetunió felé közeledett, amellyel 1925-ben minden vitás kérdését rendezte. Majd 1931-től felújította terjeszkedését a térségben. Csapatai beszivárogtak Mandzsúriába, amely 1932-ben Mandzsukuo néven névleg önálló, valójában azonban japán bábállammá alakult. Kormányzója, majd 1934-től uralkodója az utolsó kínai császár, Pu Ji volt, akit a kínai forradalmárok hétéves korában fosztottak meg a trónjától.
Az Egyesült Államok élesen tiltakozott az agresszió ellen, és közös akcióra hívta fel Nagy-Britanniát és Franciaországot. Az európai nagyhatalmak azonban ódzkodtak ettől, és inkább a Népszövetségre bízták az ügyet. A Népszövetség 1933-ban jogtalannak bélyegezte Japán eljárását, mire az kilépett a szervezetből, és 1937-től újabb kínai területekre tette rá a kezét. Északon elfoglalta Peking környékét és a Santung-félszigetet, délen pedig Sanghaj és Nanking városát. Kína és Japán között ettől kezdve a második világháború végéig tartott az ellenségeskedés. A Csendes-óceán térségére tehát különösen igaz, hogy 1919–1922-ben nem béke született, hanem csak egy hosszúra nyúlt fegyverszünet.
