Aki volt olyan szerencsés, hogy eljutott Andalúzia lenyűgöző vidékeire, az lépten-nyomon szembetalálkozhatott Hispánia déli részének egykori muszlim urai, a mórok emlékével. Ezek közül is legismertebb a Granada fölé magasodó erődpalota, az Alhambra. Az évente idelátogató turisták tömegei valószínűleg bele se gondolnak abba, milyen szerencse, hogy az épület épségben megmaradt, hiszen ez a város volt a mórok utolsó menedéke a félszigeten, amelyet nyolc hónapos ostrom után, 1492. január 2-án vették be a keresztény seregek.
Több évszázados küzdelem
A muszlim hódítók a Római Birodalom végnapjaiban alapított vizigót királyság meggyengülését kihasználva, 711-ben szálltak partra az Ibériai-félszigeten, majd néhány, nehezen megközelíthető peremvidék – elsősorban Baszkföld és Asztúria – kivételével az egész félszigetet uralmuk alá hajtották. Sőt a Pireneusokon átkelve a francia területeket is veszélyeztették. A 732-es poitiers-i csatában aratott keresztény győzelem után hosszú időre egyfajta status quo alakult ki, a mórok hódítókedvét az is visszafogta, hogy a Córdobai Kalifátus a félsziget kis keresztény államocskáihoz hasonló apró emírségekre szakadt.
A szentföldi keresztes hadjáratok aztán lendületet adtak a Hispánia visszahódítását – azaz a reconquistát – célzó keresztény törekvéseknek, és a XI. század végétől a kasztíliai, aragóniai, navarrai és katalóniai uralkodók viszonylagos egységben kezdték visszaszorítani a mórokat. A XIII. század közepére a muszlim uralom immár csak a Naszrid-dinasztia uralta granadai emírségre korlátozódott. Ez azonban újabb két és fél évszázadon keresztül állt ellen a keresztény seregeknek, elsősorban virágzó iparára és a Földközi-tenger partvidékére kiterjedő kereskedelmi kapcsolataira támaszkodva.
A XV. század elejétől, pontosabban III. Júszuf emír 1417-es halála után azonban az állam szinte állandó polgárháborúba süllyedt, ez pedig újabb esélyt biztosított a keresztényeknek. Az, hogy a végső csapás még így is elhúzódott, arra vezethető vissza, hogy a kasztíliai, aragóniai és portugál uralkodók is inkább egymással hadakoztak, de amikor 1479-ben Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd házasságával egyesült a félsziget két legnagyobb állama, Granada sorsa is megpecsételődött.
Keresztény ostrom és mór lázadás
Az utolsó felvonás a mórok által 1481-ben kirobbantott háborúval kezdődött. Az első mór sikerek után a granadaiak hamar defenzívába szorultak, ráadásul az emír, Abu Hasszán fia, Boabdil apja elleni lázadása is tovább forgácsolta erőiket. Amikor aztán a XII. Muhammad néven magát emírnek kikiáltó Boabdil keresztény fogságba esett, Izabella és Ferdinánd csak azzal a feltétellel engedte szabadon, ha oldalukon harcol tovább apja ellen.
A mór állam az 1480-as évek végére összeroppant, kikötőit is elvesztette, és ezután már az újabb pálfordulást végrehajtó Boabdil is hiába próbálta megállítani a spanyol előrenyomulást. A keresztény seregek 1491 tavaszán vették ostrom alá Granadát, Boabdil pedig a kilátástalan helyzetet látva nyolc hónap után megnyitotta a város kapuit.
A reconquista szomorú utójátékának bizonyult a virágzó és toleráns kultúrájú mór területek muszlim és zsidó lakosságának erőszakos áttérítése vagy elüldözése, szerencsére azonban az Alhambra más műemlékekkel együtt megmenekült a pusztulástól, a diadalmas királyi pár is évekre berendezkedett a csodálatos faragványokkal díszített palotában. A félsziget visszahódítása pedig tökéletes platformot biztosított a fiatal Spanyol Királyságnak, hogy az Újvilág szintén 1492-es felfedezését kihasználva a következő évszázadok meghatározó nagyhatalmává fejlődjön.
