Az első világháború utáni területi átrendeződések következtében a világ független államainak a száma kevesebb mint 50-ről 60 fölé emelkedett. (Napjainkban valamivel több mint 200.) Az új államok zöme a felbomlott Habsburg Monarchia helyén és a cári Oroszország nyugati peremterületein jött létre. A nemzeti mozgalmak a világ más részein is törekedtek önálló államiságra, céljukat azonban csak néhány esetben koronázta siker. Ezek közé tartozott Egyiptom, Irak, Szaúd-Arábia és Írország.
Nagy Britannia és Írország Egyesült Királysága
Az Írországot benépesítő kelták lesármazottai, valamint a hozzájuk hasonuló, különböző etnikumú telepesek és a brit korona kapcsolata kezdettől fogva feszültségektől volt terhes. Ez részben gazdasági és társadalmi, részben kulturális különbségekkel volt magyarázható. Fokozta az ellentéteket az anglikán egyház megalakulása és Rómától való elszakadása 1537-ben. Az ír katolikus egyház ugyanis nem követte VIII. Henrik merész lépését, hanem továbbra is a római pápát ismerte el legfőbb vallási elöljárójának. Az állandó viszálykodásra az 1801-ben elfogadott Act of Union törvény igyekezett pontot tenni.
Ez kimondta Nagy-Britannia és Írország egyesülését (Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága). A törvényeket ezt követően Írország számára is Londonban hozták, noha a parlamentben ír képviselők is ültek. Ez a rend megfelelt a brit iparosodásba bekapcsolódó és annak előnyeit kihasználó északi körzeteknek (Ulster), melyek zászlóshajójává a nagyrészt protestáns Belfast és környéke vált. Kielégítetlenül hagyta azonban az ország nagyobb részét kitevő mezőgazdasági területek jellemzően katolikus vallású paraszti lakóit, akik közül az első világháborúig több millióan vándoroltak ki a tengerentúlra, elsősorban az Egyesült Államokba.
Felosztották Írországot
A XIX. század utolsó harmadában és a XX. század elején alakult ír nacionalista szervezetek közül kiemelkedett az 1908-ban megszerveződött Sinn Féin (Mi Magunk), amely a brit korona fennhatósága alatti széles körű autonómiát követelt. Az észak-írországiak erre kiadták a jelszót: „Ulster nem enged, Ulster nem veszthet!”. A belfasti zavargások ellenére a londoni parlament 1914-ben megszavazta a mérsékelt ír nemzeti erők követeléseit teljesítő Home Rule törvényt. Életbe azonban – a rövidesen kitört háború miatt – nem léptették. Ez is közrejátszott abban, hogy 1916 áprilisában felkerés tört ki Dublinban, a lázadást a brit fegyveres erők kegyetlenül vérbe fojtották (fekete húsvét).
Az önállóság iránti igény ennek ellenére tovább élt. A háború után megválasztott ír parlamenti képviselők 1919 januárjában London helyett Dublinban gyűltek össze. Kormányt alakítottak, és kinyilvánították Írország függetlenségét. Ugyanekkor alakult meg az IRA (Irish Republican Army, vagyis Ír Köztársasági Hadsereg), amely a Sinn Féin híveinél radikálisabb álláspontot képviselt, és a későbbiekben számos terrorakcióval tette ismertté a nevét. Az ír lakosság túlnyomó többsége elismerte a dublini kormányt, Ulster protestáns vallású angol lakossága azonban továbbra is Nagy-Britanniához akart tartozni. Ebből ismét számos helyi összetűzés keletkezett.
Ír Köztársaság
Az ország déli és középső része domíniumi rangot kapott, és Ír Szabad Állam (avagy Ír Szabadállam) néven, Dublin székhellyel autonómmá vált. A Nagy Britannia és Írország közötti egyezmény kimondta, hogy „a Brit Birodalom néven ismert nemzetközösségben Írország ugyanazon alkotmányos státusszal fog rendelkezni, mint a Kanadai Domínium, az Ausztráliai Államközösség, az Új-zélandi Domínium és a Dél-Afrikai Unió. Az új állam parlamentje törvényeket (rendeleteket) hozhat a közrendről és a kormányzásról. A végrehajtó szervezet a parlamentnek lesz felelős.” Hat északkeleti megye (Ulster) Belfast központtal azonban továbbra is Nagy-Britannia integráns része maradt.
Az 1921-es megosztás az ír nacionalisták egy részét kielégítetlenül hagyta, az 1920-as években ezért folytatódtak a fegyveres villongások. Az 1930-as évekre a helyet némileg konszolidálódott. 1932-ben Éamon de Valera, az 1916-os felkelés vezetőinek egyetlen túlélője lett a miniszterelnök. Irányításával 1937-ben kikiáltották a teljesen független Ír Köztársaságot, amelyet – több éves halogatás után – 1945-ben Nagy-Britannia is elismert. A brexitre reflektáló prognózisok szerint néhány éven belül az Ír Köztársaság és Észak-Írország egyesülése is napirendre fog került.
