Christine de Pizan történetíró, költő és prózaíró – az egyetlen nő a korabeli Franciaországban, aki hivatásos íróként kereste a kenyerét – 1405-ben megírta A nők városának könyve című művét. Ezen az utópisztikus álombeli helyen tisztelik és ünneplik a nők művészi érzékét, találékonyságát, bátorságát, kreativitását és gondolkodását. Az írónő allegorikus városának falain belül a kortárs és történelmi nőalakok személye és teljesítménye védelmet élvez a középkor irodalmát egyébként átható heves nőgyűlölettől. A könyv elején Christine-t, a mesélőt három erény látogatja meg egy-egy nő képében, akik városának létrejöttét irányítják. Értelem úrnővel Christine azokat a „hitvány és undorító dolgokat” vitatja meg, amelyeket egyes férfi szerzők a női testről állítanak.
Egy névtelen tettes – egyesek szerint Albertus Magnus, de valószínűbb, hogy egyik követője – a XIII. század végén vagy a XIV. század elején népszerű értekezést írt A női titkokról címmel. A mű azzal a színlelt céllal íródott, hogy a cölibátusban élő szerzeteseket és papokat felvilágosítsa „a nő természetéről” és a női test megtévesztő folyamatairól. A szerző által tárgyalt témák közé tartozik az embrió kialakulása, a fogamzás elősegítése, illetve gátlása, valamint a nemi szervek betegségei. A mű azonban nem bábáknak szóló kézikönyv vagy humán orvosi útmutató, hanem egy durván szexista, álgyógyászati förmedvény volt. Christine megkérdezi Értelem úrnőt, hogy mi a véleménye „erről a kis latinul írt könyvről […], amely azt állítja, hogy a női test természeténél fogva hibás és sok funkciójában tökéletlen”. Az úrnő a „legnagyobb ostobaság”-ként aposztrofálja az irományt. „Nincs szükség más bizonyítékra, mint a saját testünkre – mondja Christine-nek –, hogy felismerjük, ez a könyv igazi koholmány, tele hazugsággal.”
A női titkokról szerint a nők amúgy is gyenge és tökéletlen teste és elméje „gyengélkedéseik” idején (vagyis menstruáció idején) mérgezővé és szörnyűségessé válhat. Egy menstruáló nő, bizonygatta, olyan álnok és bosszúszomjas lehet, hogy összeesküvést szőhet a férfiak péniszének végzetes megsebzésére. A nők képzelete olyan fogékony, hogy ha közösülés közben elméjükben gonosz képek merülnek fel, azzal torzulásokat tudnak okozni születendő gyermekükben.
A női test bűnei
Amikor A női titkokról szerzője e nevetséges leírást adta a női hús és vér bűneiről, már évszázadok óta forgalomban voltak a méhnek a női egészségre gyakorolt patologikus hatásáról szóló elméletek. Az új tanítás – amelyet olyan vallásos mítoszok hatottak át, melyek szerint a női test potenciálisan megrontó és megrontható – a régi felfogásra rakódott rá. Az a hippokratészi feltevés, hogy a női testet a szaporodás biológiai és társadalmi parancsa vezérli, a nők romboló és romlott biológiai természetéről szóló ártalmas mítosz alapján nyert új értelmezést.
Ahogy Christine de Pizan rámutatott, ezek a mítoszok azért virágozhattak, mert a női test orvosi ismeretét teljes mértékben a férfiak vallották magukénak. Miközben magukat a nőket kizárták az orvosi diskurzusból és gyakorlatból, és amikor saját testi tapasztalataikról volt szó, elhallgattatták őket, ellenőrizetlenül és kétségbevonhatatlanul terjedtek a fentiekhez hasonló káros és lealacsonyító sztereotípiák. Christine de Pizan az első nők közé tartozott, akik nyilvános kihívást intéztek az orvosi szexizmus ellen, és megkérdőjelezték azt a módot, ahogyan a biológiai mítoszokat és hazugságokat a nők életének irányítására használják. Ma, több mint 600 évvel később, a nők még mindig egy olyan orvosi rendszerben küszködnek, amely gyakran nem tartja őket megbízhatónak a saját testükben történő folyamatok elbeszélésében.
Az intézményes és rendszerszerű szexizmussal és nőgyűlölettel való nyilvános leszámolás az utóbbi években sok nőt arra késztetett, hogy elmesélje az egészségügyben és az orvosi ellátásban szerzett diszkriminatív tapasztalatait. Ez a 2001-es, The Girl Who Cried Pain: A Bias Against Women in the Treatment of Pain (A lány, aki azt kiáltotta: „fáj”. Előítélet a nőkkel szemben a fájdalom kezelésében; Diane E. Hoffmann, Anita J. Tarzian) című, mérföldkőnek számító tanulmány után következett be, amely azt vizsgálta, hogyan bagatellizálják el és diagnosztizálják félre rutinszerűen a nők által elpanaszolt fájdalmat és más tüneteket, és amely egy sokatmondó kifejezés, a gender pain gap (a fájdalomérzékenység különbsége a nemek között) megalkotásához vezetett.
A fájdalommal járó krónikus betegségek elsősorban a nőket sújtják. Ezek közé tartozik az endometriózis és az olyan autoimmun betegségek, mint a lupusz és a rheumatoid arthritis, amelyek továbbra is kevéssé ismertek, gyógyításuk siralmasan alulfinanszírozott, nehezen diagnosztizálhatók, kezelésük pedig bonyolult. A legújabb kutatások kimutatták, hogy az egészségügyben dolgozók a nőknél hajlamosabbak eltúlzottnak tekinteni a fájdalomra és az egyéb tünetekre vonatkozó panaszokat. Statisztikailag az is jellemzőbb, hogy a nők saját fájdalmaikat inkább érzelmi vagy lélektani magyarázatokkal hessegetik el, ahelyett, hogy további diagnosztikus vizsgálatokat végeztetnének.
A fekete, ázsiai és más etnikumokhoz tartozó nőknél – akiknek gondozását és gyógyítását lealacsonyító nemi sztereotípiák és rasszista tévhitek gátolják – ezek az egyenlőtlenségek még nagyobbak. Az a dehumanizáló feltevés, hogy a fekete nők kevésbé érzékenyek a fájdalomra, mint a fehérek, a XIX. század elején vert gyökeret az orvosi diskurzusban. A kutatások azt mutatják, hogy az ilyen feltevések önkéntelen faji előítéletekként tartják magukat, amelyek még ma is kihatnak egyes egészségügyi dolgozók felfogására.
A hisztéria fantomja
A női ideggyengeségről alkotott elképzelések még a XIX. században is uralkodtak. A „hisztéria” kísértete alattomosan elködösítette a női betegségek értelmezését, és aláásta azokat a kifejezési formákat, amelyekkel a nők fájdalmaikat és más – mind testi, mind lelki – betegségeik tüneteit közölték. Az a felfogás, amely szerint a nők törékeny idegzete és rakoncátlan érzelmei alaposan kihatnak testi egészségükre, egyes orvosokat arra a feltevésre vezetett, hogy az érzelmek és félelmek még az olyan pusztító betegségeket is tovább súlyosbíthatják, mint például a mellrák.
Silas Weir Mitchell amerikai neurológus, az idegbetegségeknél alkalmazott hírhedt „pihenéskúra” kitalálója 1875-ben kijelentette, hogy a hisztériát „misztériának is nevezhetjük (a latin mysterium, azaz titok szó többes számú alakja), mivel e fogalom elmosódó határai közé egész sereg kóros állapot zsúfolható be”. Ám a hisztériát – miközben legitimitását megkérdőjelezte – ugyanakkor bélyegként is használta a betegeskedő nők alkalmatlanságának és alacsonyabb értékűségének kifejezésére.
Charlotte Perkins Gilman amerikai feminista írónő, aktivista, a társadalmi reformok szószólója 1887-es pihenéskúrája után megírta A sárga tapéta (The Yellow Wallpaper) című novelláját, amely a nők fájdalmának elbagatellizálásáról és rossz kezeléséről szóló művek közül mindmáig az egyik legolvasottabb. Mitchell előírásait követve Gilman hónapokat töltött teljes ágynyugalomban, kevés szellemi, illetve alkotó munkát végezve, mivel kétségbeesetten igyekezett kigyógyulni súlyos depressziójából. Ez a durva korlátozás azonban „a teljes szellemi összeomlás határára” sodorta őt. A sárga tapéta (amelynek hősnője mentális egészségének felborulását éli meg, miután orvos férje – mondván: „enyhe kis hajlama van a hisztériára” – állandó fekvésre kötelezte) részben azért íródott, hogy segítsen az efféle orvosi „terápiákra” érzékeny nőkön, és felhatalmazza őket a férfi orvosok feltételezett tekintélyének megkérdőjelezésére.
Nem az volt a szándékom, hogy megbolondítsam az embereket, hanem az, hogy megvédjem őket mások megbolondító hatásától. És ez működött
– fejtette ki Gilman 1913-ban.
Gilman akkor kezdett rendbe jönni, amikor az úttörő és haladó szellemű amerikai orvos, tudós és tanár, Mary Putnam Jacobi kezelte, aki abban hitt, hogy a hisztérikusnak címkézett tüneteket a páciens intellektusának ösztönzésével, nem pedig annak megnyirbálásával kell kezelni. Putnam Jacobi – aki az orvosképzésben a férfiak és nők egyenlőségéért küzdött – megdöntötte azt a mítoszt, mely szerint a tanulás és a szakképzettséget igénylő foglalkozások károsan hatnak a nők menstruációjára és termékenységére. Az 1870-es években több száz nő fiziológiai adatainak elemzésével kimutatta, hogy a tanulás és a testedzés nem befolyásolja a nők egészséges menstruációját.
Harc a női jogokért
A XIX. század második felében Európában és az Egyesült Államokban mindennapos viták folytak arról, hogy a nőknek joguk van-e a férfiakéval azonos szintű oktatáshoz, és bejuthatnak-e a férfiak által uralt foglalkozási ágakba, köztük az orvosi munkába. Putnam Jacobi egyike volt azoknak az úttörő orvosoknak, egészségügyi szakértőknek és társadalmi reformereknek, akik a XIX. század vége és a XX. század eleje között fáradhatatlanul dolgoztak azért, hogy eloszlassák az olyan elfogadott orvosi hiedelmeket, melyek szerint a nők biológiája túlságosan kényes és sérülékeny ahhoz, hogy a házasság, az otthonteremtés és az anyaság „elkülönített szféráján” kívül eső életet éljenek.
A nemek közötti fájdalomérzékelési különbség terén máig ható örökségünk a női egészségi problémák elbagatellizálása, a női fájdalom félrediagnosztizálása, valamint az, hogy a női rosszullétről szóló panaszokat félresöpörjük és gyanakvással kezeljük. A nemek közötti szakadék évszázadok során alakult ki azáltal, hogy a női betegségek tüneteit a „női természetről” szóló diszkriminatív hiedelmekkel és sztereotípiákkal magyarázták.
Ugyanakkor egy rendkívüli nők által vezetett aktivitást és feminista mozgalmat is örököltünk, amely szembeszállt a nők életét egykor alattomosan irányító nőgyűlölő orvosi attitűdökkel. Christine de Pizan már több mint 600 évvel ezelőtt is tudta, és mindazok, akik ma a nemek közötti szakadék betemetéséért küzdenek, megértik, hogy a női testben zajló folyamatok leírásában a legmegbízhatóbb forrásnak magukat a nőket kell tekintenünk.
A teljes cikk – konkrét, nőknek tulajdonított betegségek, mint a „méhdüh” és a „hisztéria” bizarr orvoslási módjaival – a magyar nyelvű BBC History magazin új, novemberi számában található.
