Bár számos nagykibocsátó már kitűzött klímasemlegességi céldátumot, a konkrét vállalások még mindig nem elegek ahhoz, hogy 1,5 °C-nál korlátozzuk a felmelegedést. Pedig egy friss jelentés szerint, ha a globális kibocsátások háromnegyedéért felelős G20-ak összekapnák magukat, akkor ez a cél még tartható lenne. De vajon mit tesznek ennek érdekében a nagykibocsátók és hol húzódnak a fő törésvonalak? Három évtized látszólagos egy helyben toporgás után, mit könyvelhetünk el sikerként Glasgow-ban? A Másfél fok elemzése Lehoczky Annamária tollából.
Ahhoz, hogy 1,5 °C-nál korlátozzuk a globális felmelegedés mértékét, 2030-ra az évi kibocsátásokat nagyjából a jelenlegi felére kell csökkenteni az IPCC 1,5 fokos jelentése alapján. 2050-re pedig nettó zéró kibocsátást kell elérni, vagyis a légkörbe bocsátott üvegházgázokat minimálisra kell szorítani, a maradék kibocsátást pedig „elnyelők” (például természetalapú megoldások, illetve szén-megkötő technológiák) révén ki kell vonni a légkörből.
Ehhez képest az ENSZ legutóbbi értékelő jelentése szerint az országok (július 30-ig benyújtott) hivatalos klímavállalásai, az ún. Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulások, 2030-ra együttesen 16%-kal növelnék a globális kibocsátásokat a 2010-es szinthez képest. Ez nagyon távol van attól, amire az IPCC szerint szükség lenne: a jelenlegi vállalások a század végére nagyjából 2,7 °C-os globális felmelegedést eredményeznének az ipari forradalom előtti időkhöz képest, ami majdnem kétszerese a még biztonságosnak tartott 1,5°C-os értéknek.
A G20-akon a világ szeme
A világ népességének kétharmadát és a globális GDP 80%-át adó G20-ak felelnek a globális kibocsátások 75%-áért, ezért ezeknek az országoknak óriási szerepe van az éghajlatváltozás mérséklésében. A WRI és a Climate Analytics közös elemzése szerint, ha a hivatalos klímavállalások mellett figyelembe vesszük azokat az ígéreteket is, amelyeket a G20-ak már bejelentettek valamilyen formában (pl. az áprilisi New York-i klímacsúcson), de hivatalosan még nem nyújtották be az ENSZ felé, akkor a század végére 2,7°C helyett már „csak” 2,1°C-os felmelegedés várható.
Jó hír – ahogy azt az IPCC legfrissebb jelentése is megerősítette –, hogy ha a kibocsátásokat sikerülne gyorsan és kellő mértékben csökkenteni, akkor fizikailag nincs korlátja annak, hogy a század végére 1,5 °C körül korlátozzuk a felmelegedést és stabilizáljuk az éghajlatot – ez csakis rajtunk múlik. A COP26-ra érkező döntéshozóknak és tárgyalóknak ennek fényében kellene vállalásaikat növelniük és terveiket részletezniük.
Összeszedik-e magukat a G20-ak?
A globális kibocsátás több mint feléért felelős 63 ország már megfogalmazott nettó nulla kibocsátási célt (politikai bejelentésként vagy már szakpolitikába és törvénybe is ültetve), köztük van számos fejlődő ország és néhány nagykibocsátó is, mint pl. Kína, az USA, az EU vagy Brazília. Mindezen hangzatos célkitűzések azonban csak akkor vehetők komolyan, ha részletesen kidolgozott, működőképes útitervvel támasztják alá őket, és nem klímapolitikai kreatív könyveléssel próbálnak kibújni a valódi cselekvés alól.
A fenti elemzések publikálása óta Japán és Dél-Afrika állt elő magasabb vállalással, de ennél sokkal többre van szükség. Kína, India, Szaúd-Arábia és Törökország – amelyek együttesen a globális üvegházgáz-kibocsátás 33%-áért felelősek – a határidőig nem nyújtottak be frissített terveket, pedig ha ezek az országok a Párizsi Megállapodással kompatibilis kibocsátás-csökkentést vállalnának 2030-ra, akkor már közel a fele meglenne a globális célnak.
Értelemszerűen, a világ legnagyobb kibocsátójának, Kínának az álláspontja sorsdöntő fontosságú a COP26 sikerét illetően. Kína magasabb kibocsátás-csökkentési vállalása nélkül szinte lehetetlen lesz a COP26 fő célját teljesíteni, azaz, hogy a 1,5 fokos küszöbértékkel kompatibilis pályára álljon a globális kibocsátás.
India, a világ negyedik legnagyobb kibocsátója az USA és az EU után, szintén fontolgatja a magasabb 2030-as célszámokat, amiben fontos szerepet játszana a 2030-ra kitűzött 450 GW megújuló energia kapacitás telepítése. Az Egyesült Királyság stratégiai kapcsolatukra építve igyekezett Indiát meggyőzni klímavállalásainak növeléséről és egy klímasemlegességi céldátum felállításáról.
Törökország 6 év után nemrég – utolsók között – ratifikálta a Párizsi Megállapodást, és ezzel párhuzamosan a török kabinet 2053-ra nettó nulla kibocsátási célt határozott meg, azonban ezt még hivatalosan is be kell nyújtaniuk az ENSZ felé. Oroszország 2060-ra kíván karbonsemlegességet elérni, de az eddig benyújtott 2030-as célja rendkívül gyenge, amit sürgősen felül kellene vizsgálnia.
A G20-ak között olyanok is vannak, akik ugyan frissítették vállalásukat, de abban nem növelték a 2030-as célokat (pl. Ausztrália és Indonézia), sőt, volt olyan ország, amelyik lazított azokon (pl. Brazília és Mexikó) – sokak felháborodására.
Még a jó példát mutatni akaró Európai Unió és az Egyesült Államok klímavállalása sem teljesen kompatibilis a Párizsi Megállapodással. Ennek egyik oka, hogy történelmi felelősségükhöz és gazdasági erejükhöz mérten nagyobb mértékű kibocsátáscsökkentést kellene vállalniuk, másrészt pedig több pénzügyi támogatást kellene adniuk a szegényebb fejlődő országoknak klímaterveik finanszírozására.
Az EU esetében 2030-ig az 55% helyett legalább 58-70%-os kibocsátáscsökkentésre lenne szükség, emellett emelnie kellene hozzájárulását a közös klímaalaphoz. Magyarország az EU ernyője alatt vesz részt a tárgyalásokon, és az EU-n keresztül a G20-ba tartozik, így a fejlett világ felelőssége vonatkozik rá is.
A kibocsátáscsökkentési célok, az alkalmazkodás és a klímafinanszírozás részletein túl terítéken lesznek a Párizsi Megállapodás végrehajtását szolgáló szabálykönyv továbbra is tisztázatlan, de rendkívül fontos elemei, mint a karbonpiacok szabályrendszere, a klímavállalások közös időkerete, az átláthatóság és a haladás kiértékelését szolgáló globális leltár. Mivel a Párizsi Megállapodás végrehajtása 2020-ban elkezdődött, ezért ezen részletek véglegesítése sürgető.
