Gyula Spitz / United States Holocaust Memorial Museum / Ivan Sved
Tudomány bbc history

Németek állították le a magyarországi zsidók deportálását

Ez még 1941-ben történt, amikor zömében Magyarországról deportáltak estek áldozatul a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlásnak. Ez volt a holokauszt történetének első olyan tömeggyilkossága, ahol az áldozatok száma meghaladta a tízezret. Karsai László történésznek a BBC History magazinban megjelent cikkét idézzük.

Az 1941-es kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás története valójában évtizedekkel korábban kezdődött. A XIX. század utolsó harmadában a magyar antiszemiták az országot elözönlő galíciai pajeszos, kaftános, ortodox zsidók tíz- és százezreiről fantáziáltak. A Bartha Miklós Társaságba tömörült értelmiségiek Kárpátalját „Kazárországként” emlegették, ahol – úgymond – a szegény magyar, román, ruszin parasztokat a zsidó kereskedők, földbérlők, kocsmárosok becsapják, kizsákmányolják. Az ellenforradalmi rendszer propagandistái 1919-től azt harsogták, hogy az 1918–1919-es polgári demokratikus forradalmat és a kommunista Tanácsköztársaságot nem a régóta Magyarországon megtelepedett zsidók gyermekei, hanem a 19. század végén az oroszországi pogromok elől hozzánk menekült, gyökértelen zsidók utódai szervezték, irányították.

Hiába írta meg már 1921-ben a Központi Statisztikai Hivatal hajdani nagy tekintélyű és antiszemita elnöke, Kovács Alajos, hogy a 19. század utolsó harmadától már nem volt zsidó bevándorlás Magyarországra, sőt, a kivándorló zsidók száma az első világháború előtti évtizedekben már meghaladta a bevándorlókét, ezt máig sokan nem tudják, vagy nem akarják elfogadni.

Törvényes keretek

A Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) irányította az 1941-es deportálásokat. A KEOKH hivatalosan 1931. február 1-jén kezdett működni a Belügyminisztérium VII. (Közbiztonsági) Osztálya C. alosztályaként. A „nemkívánatos külföldi állampolgárok” nyilvántartása, illetve „beözönlésük” megakadályozása volt a KEOKH fő célja. Kozma MiklósHorthy Miklós híve − belügyminiszterként már 1936-ban arról tájékoztatta a kormányzót, hogy a KEOKH

hivatásának általánosságban úgy igyekszik megfelelni, hogy a letelepedni szándékozó izraelita vallású külföldi állampolgárokkal szemben minden esetben a fennálló törvények és törvényes rendelkezések legszigorúbb mértékét és magyarázatát alkalmazza, és mindent elkövet, hogy a letelepedést a lehetőség és törvényesség határai között megnehezítse, illetve megakadályozza.

Kozma arról is tájékoztatta Horthyt, hogy nehéz a már letelepedett zsidókat az országból eltávolítani, mert „többségük már évtizedek óta lakik itt, s így kiutasításukra – hacsak egyikük-másikuk a büntetőtörvényekkel nem jön ellentétbe vagy ellene közbiztonsági és állambiztonsági szempontból kifogás nem merül fel – a törvényes keretek között mód alig kínálkozik”.

Wikipédia Commons Kozma Miklós

A második világháború aztán jó alkalmat teremtett az antiszemita magyar hadvezetésnek és a politikai elitnek a törvényes keretek áthágására. Werth Henrik vezérkari főnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter lelkesen fogadta az ekkor már kárpátaljai kormányzói biztos Kozma ötletét, és láttak hozzá Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel az ország „zsidótlanításához”. Hatottak rájuk a németek akkor már csaknem két éve zajló ki- és áttelepítési akciói. Tudták, hogy az usztasák 1941 áprilisa után több tízezer szerbet megöltek vagy elüldöztek a náci bábállamból, a „független” Horvátországból. A magyar katonai hatóságok a bácskai csetnikek, dobrovoljácok tömeges kitelepítését még a kőrösmezői deportálások előtt elkezdték, és 1941 folyamán – a német tiltakozásokat semmibe véve – folytatták. 1941. július 20-ig harmincezer szerbet tettek át a szerb területekre, és még további százötvenezer embert akartak deportálni.

1941 nyarán a magyaroknál nagyobb lelkesedéssel csak a románok próbáltak minél több zsidót eltávolítani országuk területéről. A román és magyar katonai és belügyi illetékesek etnikai tisztogatást is végeztek, nem csak zsidókat deportáltak. A románok ukránokat és zsidókat, a magyarok szerbeket és zsidókat deportáltak 1941-ben az országukból.

Deportálások

A zsidók deportálásával kapcsolatos, 1941. július 12-én kiadott alaprendeletben (BM 192/res/1941.-VII.b.) az ország területén tartózkodó „alkalmatlan idegenekről” van szó. A 192/3/1941-VII.b. sz. rendeletben viszont már expressis verbis szerepelnek a „zsidófajú külhonosok”, akiket akkor is ki kellett utasítani, ha érvényes lakhatási engedélyük volt. A mintegy 18 ezer deportált közel kétharmada magyar állampolgárságú zsidó volt. A verhovinai zsidók Ungváron 1941. július 25-én összeállított listáján tucatjával szerepeltek marha- és lókereskedők, bor- és sörárusok, terménykereskedők, szatócsok, gyümölcskereskedők, malomtulajdonosok, kávéház-, étterem- és hoteltulajdonosok, nyomdászok, textilkereskedők.

Csupa olyan ember, aki – ha erre módja lett volna – az állampolgárságát igazolni tudta volna.

A dokumentum a zsidókat élősködőknek, undorító alakoknak nevezi, akik kizsákmányolják a helyi lakosokat, és akadályozzák a terület fejlődését. A dokumentum készítői javasolják a zsidók üzleteinek, vállalkozásainak keresztények kezére juttatását, és még célzást sem tesznek arra, hogy ezek a zsidók ne lennének magyar állampolgárok. Herbert Pell budapesti amerikai követ július 24-én Bárdossy László miniszterelnökhöz intézett levelében a kitelepített zsidókkal kapcsolatos, „állítólagosan” rossz bánásmódról érdeklődött. Bárdossy augusztus 2-i válaszában galíciai eredetű kitelepítettekről írt, akik szerinte megfelelő ellátást kapnak, a 70 évnél idősebbeket és a betegeket pedig nem telepítik ki, állította. Pell kommentárja szerint Bárdossy érdemtelenül kedvező színben próbálta saját kormányát feltüntetni, ma már tudjuk, hogy a miniszterelnök valójában hazudott.

Glück Antal 1941. július 29-én Szatmárnémetiből írt kétségbeesett hangú levelet Serédi Jusztinián hercegprímásnak: „A vidék zord és puszta, mert a katonai hadműveletek folytán minden elpusztult, és az oroszok kivonulásuk előtt mindent elégettek. A vidék a külvilágtól el van zárva, élelmiszer hiányában az oda kiutasított emberek a biztos éhhalálnak vannak kitéve. De a rendőrség és csendőrség Máramaros megyében, valamint Kárpátalja országrészben még tovább megy, ugyanis hirtelen felszólítja a zsidókat, akiknek elődjei évszázadokon át itten születtek, és szorgalmas, verejtékes munkájukkal egy kis hajlékot szereztek, és az államnak hasznos adófizetős polgárai voltak, hogy 1852. évig visszamenőleg mutassanak fel hivatalos születési, házassági és adófizetési okmányokat az elődeikre vonatkozólag, de mivel erre nem voltak felkészülve a zsidók, a csendőrök összeszedik az aggastyánokat, asszonyokat, leányokat, férfiakat, apró gyermekeket, terhes állapotban levő asszonyokat, betegeket, szoptató anyákat csecsemőikkel, és 50–60 kilométer gyalog az állomásig kísérik, ottan éhesen, szomjan kényszerítik, hogy marhaszállító vasúti kocsikba szálljanak, és vasúton elszállítják őket Kőrösmezőig, ahol átteszik őket a galícziai határon. Nem engedik, hogy ingó és ingatlan vagyonukat értékesíthessék, vagy hogy magukkal vihessék, mert egyenkint csak 15 kiló csomagot és 30 pengő pénzt vihet magával. Számtalan gyermek már az úton elhalt.”

Gyula Spitz / United States Holocaust Memorial Museum / Ivan Sved Deportált zsidókat kísérnek német őrök Kamenyec-Podolszkijban a kivégzésük helyszínére 1941. augusztus 27-én.

Tömeggyilkosság

A deportáltakat a honvédség teherautókon szállította tovább, több száz kilométerre a szovjet megszállt területekre. A német illetékesek azonnal tiltakozni kezdtek, amint az első zsidó deportáltak megérkeztek az általuk megszállt szovjet területekre. Akiket a határ mentén elfogtak, visszatoloncoltak, sőt előfordult, hogy még teherautókat is a Magyarországra igyekvő zsidók rendelkezésére bocsátottak. 1941. augusztus 25-én Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführert, a galíciai SS és rendőri erők parancsnokát felszólították, hogy a Magyarországról deportált zsidókat szeptember 1-jéig likvidálja. 1941. augusztus 27–28-án az Einsatzgruppe-C kötelékébe tartozó 320. sz. SS-rendőrzászlóalj Kamenyec-Podolszkijnál 23 600 zsidót ölt meg.

A legyilkoltak között a környékről összeszedett helyi zsidók, kolomeaiak is voltak, de zömmel a Magyarországról deportáltak estek áldozatul a tömegmészárlásnak. Ez volt a holokauszt történetének első olyan tömeggyilkossága, ahol az áldozatok száma meghaladta a tízezret.

Keresztes-Fischer 1941. augusztus 9-én állította le a deportálásokat, három héttel azelőtt, hogy a magyarországi zsidókat és helyi sorstársaikat elkezdték volna lemészárolni. 1941. november 21-én Matolcsy Mátyás nyilas képviselő a következő kérdéssel fordult Bárdossyhoz a Képviselőházban: „Nem tudom megérteni, mi baj volna, ha a kormányzat tényleg összefogná és kizsuppolná” az országból a zsidókat? Bárdossy válaszában elárulta: „Mi az ukrajnai területek elfoglalása után az odavaló, galíciai illetőségű zsidókat igen jelentékeny számban kitelepítettük. Még többet akartunk kitelepíteni, de a velünk baráti Német Birodalom figyelmeztetett bennünket, hogy ezt tovább ne tegyük. Ez előtt a kívánság előtt kénytelenül meg kellett hajolnunk.”

1941-ben tehát a németek még megakadályozták, hogy a magyar zsidókat tömegesen deportálják. 1942-től viszont már egyre keményebben „kérték”, „javasolták” a magyarországi zsidókérdés „végső rendezését”, ám ez már egy másik történet.

A cikk szerzője Karsai László történész.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.