Az ember természetpusztító, környezetátalakító tevékenysége a XX. században kapcsolt őrült sebességbe , ma pedig már ott tartunk, hogy a klímaváltozás, az élőhelyek felszámolása, a környezetszennyezés, az inváziós fajok térnyerése lényegében a teljes földi ökoszisztéma összeomlásával fenyeget. A legnagyobb veszélyben a vizeink vannak, a sivatagosodás immár nemcsak sötét jóslat, hanem a kontinensek zömén megfigyelhető-mérhető folyamat – a Kárpát-medence e tekintetben különösen érintett.
Vizeink védelme végső soron ivóvizünk megőrzését jelenti, hiszen annak léte és minősége a vízi élővilág egészségén, komplexitásán múlik. Itt bővebben kifejtettük, most csak utalunk rá: a természet és az ember egészsége egymástól elválaszthatatlan. Tudjuk, hogy ha egy erőforrást többen használnak, az összeütközés elkerülhetetlen, amennyiben pedig a két szemben álló fél az ember és az élővilág, ott mindenki vesztesként marad a küzdőtéren.
Daru, lúd és kárókatona
Egyes állatok képesek gazdasági károkat okozni, amire viszont nem lehet válasz a további pusztítás – ezért indítottunk sorozatot a vizes élőhelyekhez kötődő, Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének (VÖI) kutatói segítségével mutatjuk be a problémás fajokat, károkozásukat, az őket övező esetleges tévhiteket, illetve igyekszünk olyan, tudományosan megalapozott megoldásokat is felvázolni, amelyek ember és állat érdekei mentén is elfogadhatók.
Az előző részben a halgazdaságok számára sokszor szárnyas ördögként megjelenő kárókatonákról volt szó, most – maradva a vízimadaraknál – a ludakkal és a darvakkal folytatjuk Dr. Végvári Zsolt, a VÖI igazgatója segítségével.
Érdemes azzal kezdeni, hogy a „vízimadarak” egy rendkívül bő, világszerte több ezer fajt magában foglaló kategória. Azok a madarak tartoznak ide, amelyek életciklusának jelentős része a vízhez kötődik, legyen szó táplálkozásról, utódnevelésről vagy akár éjjeli szállásról. A hazánkban honos fajok közül négy érdemel említést a „gazdasági károkozással” összefüggésben, a kárókatonán és a kis kárókatonán kívül a daru, a nyári lúd és a nagy lilik.
A kárókatonákhoz képest ugyan nagyságrendekkel kisebb potenciális kárról van szó, de ez nyilván nem vigasztalja azt a gazdát, akinek a vetését éppen lelegelik. Az enyhébbé váló telek a közeli jövőben viszont fokozhatják a problémát
– mondja a 24.hu-nak Végvári Zsolt.
Egy borjút is megért a darutoll
A daru északi elterjedésű faj, hatalmas területen fészkel Nagy Britanniától csaknem a Csendes-óceánig, Lappföldtől Magyarországig. Fenséges megjelenésű, hatalmas madár, testhossza 110–120 centiméter, szárnyai fesztávolsága a két métert is meghaladja: nem csoda, hogy sok nép szemében ikonikus faj, a magyar folklórban is kiemelt jelentőséggel bír.
A láperdőket kedveli, amelyek nagy területeket borítottak a jégkorszaki Kárpát-medencében, ám a klíma melegedésével is megtalálta a számítását európai viszonylatban immár legdélebbi költési területén: elsősorban a Hanságban, az Ecsedi-lápon, a Hortobágyon, a nagyobb mocsarakban. Aztán jött az ember.
A több évszázados vadászati nyomás, a mocsarak lecsapolásának hatására a XX. század elején eltűnt Magyarországról, hogy aztán bő száz évvel később újra megjelenjen: az első költő pár 2015-ben jelent meg a Balaton-felvidéken. A visszatérésük oka a sikeres élőhely-rekonstrukció, amelynek köszönhetően a darvak egyedszáma robbanásszerűen megnőtt az északi területeken.
Mára az átvonuló és áttelelő állomány jelentősen gyarapszik, míg egyelőre csak egyetlen pár rendszeres fészkelését sikerült bizonyítani. A daru a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság címerállata, védett, természetvédelmi eszmei értéke 50 ezer forint.
Kis kitérő, de nagyon érdekes, mennyire értékes madár volt egykoron. Egyes szebb tollaiért egy borjút is megadtak, a török elfogadta adó gyanánt. Sőt, külön foglalkozás volt a darvász, aki élő példányokkal látta el a várakat, kastélyokat: a daru előbb jelezte az idegen közeledését, mint a kutya.
Százezernyi vendég
Jogosan merül fel a kérdés, hogy néhány madár miféle kárt okozhat, ám a problémát a legkevésbé sem a hazai létszám okozza. Hanem az, hogy az északi állomány télen délebbre vonul, hazánk pedig az egyik fő útvonalon fekszik:
Az éjszakákat sekély tavakban ácsorogva töltik, ahol hamar kiszúrhatják a közeledő veszélyt, napközben azonban főleg mezőgazdasági területeken táplálkoznak, felcsipegetik az elhullott vagy elszórt gabonát, a kultúrnövények hajtásait.
Több tízezer éhes csőr azért már szép munkát képes végezni, bár hazánkban elsősorban a lábon hagyott kukoricát, illetve a nem megfelelő vetési technológiával kezelt földeket „veszélyeztetik”. Spanyolországban a paratölgyeknek a disznók etetésére szánt makkját dézsmálják, Franciaországban a gabonát, Izraelben pedig a pisztáciát.
Bevételi forrást jelentenek a darvak
A védekezés kapcsán a szakember a kutatások fontosságát emeli ki. A vonuló darvak csak kisebb pontokon sűrűsödnek – itt okozhatnak mezőgazdasági károkat is –, és nem tudjuk, hogy miért. A vonuló madarak viselkedésének megértésével fel lehetne készülni az esetleges védekezésre is, előbbi érdekében folynak a kutatások, utóbbiról pedig a tárgyalások az érintettek bevonásával.
Izraeltől Hollandiáig több országban működik a módszer, hogy elvonják a madarak figyelmét. Kedvelt pihenőhelyeiken – az éjszakai biztonság érdekében a megfelelő állóvizek mellett – mesterséges etetéssel kényeztetik őket. Ezek az etetők aztán hatalmas turistalátványosságnak számítanak, jelentős bevételt eredményeznek: a termésben esett kár a gazdáknak is busásan megtérül.
Ilyesmire lenne szükség nálunk is, ám ennek szintúgy előfeltétele a madarak szokásainak pontos, tudományos igényű felmérése. Már csak azért is, mert a darvak okozta kár Magyarországon egyelőre lokális és elenyésző, ám egyrészt ezt sem intézhetjük el egyetlen legyintéssel, másrészt az egyre enyhébb telek feltételezik, hogy a jövőben mind több és több daru fog áttelelni nálunk, ami törvényszerűen növeli a potenciális károkozást.
Libáink őse tapossa a vetést
Utóbbi ugyanígy igaz a ludakra is, de az ő tevékenységük már most is jóval komolyabb a darvakénál. Itt két fajról van szó, a nyári lúdról és a nagy lilikről. Utóbbit még annak is ismernie kell, aki soha nem mozdul ki a városból: télen jellegzetes V alakban repülő, hangosan gágogó csapataik országszerte keresztül-kasul szántják az égboltot.
A nyári lúd a maga nemében megint egy „óriás”, 75–90 centis testhosszával, kitárt szárnyai 150–180 centijével és akár négy kilogrammos súlyával igencsak méretes madár. A nyári lúd az egyetlen, hazánkban fészkelő lúdféle, a legtöbb házi „liba” őse, állománya annyira stabilizálódott, hogy 2012 óta Magyarországon már nem védett, sőt vadászható.
A melegedő klíma okán mostanában már a telet is növekvő számban töltik itthon, és százezrével csatlakoznak hozzájuk az északkeletről, Szibéria térségéből érkező rokonaik, a nagy lilikek, és persze ők sem mennek tovább, ha nem muszáj. Akárhogy is lecsapoltuk a vizeinket, szárad az ország, a kontinensen belül még mindig a vízimadarak egyik paradicsomának számítunk.
A több száz vagy ezer példányból álló csapatok nagy területen lecsipegethetik a szántóföldi növények hajtásait, a vizes, sáros földön kitapossák a vetést
– mondja Végvári Zsolt. Hozzáteszi: mindez azonban csak néhány régió néhány pontját érinti, tevékenységük egy része ráadásul pozitív is lehet.
Speciális kutatások, finoman hangolt támogatás
Már XIX. századi ornitológus, vadászati szakírók is felfigyeltek rá, és napjainkból is ismerünk példákat, hogy a ludak által „megcsipkedett” növények bokrosodni kezdenek. Észak- és Nyugat-Európában már átfogó, specifikus vizsgálatok készülnek az átvonuló ludak okozta hatásokról, ezek eredményeként pedig a finoman hangolt agrártámogatásokról.
Miért épp ott tűnnek fel a ludak, ahol feltűnnek? Milyen hatással van rájuk az időjárás, hogyan „védhet” ellenük a vetéstechnológia – az ökológus hosszan sorolja a válaszra váró kérdéseket. Meglehetősen összetett és bonyolult feladat, de hazánkban is erre van szükség a békés együttélés érdekében.
Itt is felmerül egyébként a riasztás, mint megoldás, illetve a nyári lúd és a nagy lilik is vadászható faj. Csakhogy hazánkban nagyon sokszor keverednek velük olyan fokozottan védett, a kipusztulás szélén álló madarak, mint a kis lilik és a vörösnyakú lúd. Sokszor nem könnyű őket kiszúrni sem a tömegben, ráadásul a kis lilik hasonlít is a nagy lilikre, ezért a vadászat szempontjából is nagyon finom szabályozásra van szükség, fokozottan védett fajoknál pedig a riasztás is tilos. Ez esetben is az állatok mind jobb megismerése, a további kutatás hozhat eredményt.
Végezetül pedig meg kell ismételnünk, hogy az enyhülő telek nagyobb madártömeget jelentenek, ami gyakoribb és jelentősebb károkozást hoz magával. Erre fel kell készülnünk, méghozzá a tudomány segítségével, a természetvédelem és a gazdálkodók közös érdekei mentén: állami kártérítéssel, termelési technológiákkal, szerkezetátalakításokkal.
