Epét hány, rosszmájú, rossz vérmérsékletű – azt hihetnénk, hogy ezek a fogalmak ad hoc jöttek létre, és különösebb logika nincs mögöttük, pedig ez egyáltalán nem igaz. Ugyan ma már csak a köznyelvben használják, az ilyen megfogalmazások visszavezethetők az egyik legrégebbi viselkedési kategorizáláshoz, a nedvek tanához, ami először Hippokratész nevéhez fűződött, majd Galénosz dolgozta át ötszáz évvel később.
A két és félezer éves elmélet az első olyan részletesen kidolgozott típustan, aminek a fogalmait ma is használjuk. Hippokratész különböző testnedveket társított a viselkedési mintákhoz: a kolerikus vérmérséklet például indulatosabb, agresszívabb embereket takart, hozzájuk a sárga epét párosította az ókori orvos. Ebből az elméletből születtek meg aztán a későbbi, egyelőre még mindig testhez kötött elképzelések, például Kretschmer alkati tipológiája, ami a temperamentumot és a testalkatot köti össze egymással. Ez lett végül a klasszikus kriminológiai alkattan alapja, amiből például Cesare Lombroso elmélete született: eszerint a bűnözőket a nem bűnözőktől több fizikai jellemző különbözteti meg. Azt feltételezte, hogy a bűnözők valamilyen visszatérést képviselnek egy primitív, korai embertípushoz, amit a majmokra vagy alsóbb rendű főemlősökre emlékeztető fizikai vonások jellemeznek, megőrződve a „modern vademberekben.”
Sivár érzelmek, nem létező empátia
Az első akadémikus, aki tényleg a bűnözői elmét vizsgálta, Hervey M. Cleckley volt, ő határozta meg, hogy a pszichopata nem képes szeretni, szorongani és tanulni a korábbi hibáiból. Az elmúlt évtizedekben ezt a definíciót persze kibővítették, de ez maradt az alapja.
„Ezek az emberek nem őszinték, nem is megbízhatók, rendkívül gyenge a szociális ítélőképességük, az empátia, a személyes kapcsolatok teljes hiánya, az érzelmek sivársága jellemző rájuk” – mondta el az Agykutatás Hetének kapcsán tartott előadásában Dr. Pásztor Attila igazságügyi klinikai szakpszichológus.
A későbbiek során elkülönítették a pszichopátia és a szociopátia fogalmát. Ezek valójában közel állnak egymáshoz, de vannak meghatározott különbségek, amik lehetővé teszik a felismerésüket. Mindkettőt kifinomult intelligencia, a társas kapcsolatok jegyeinek felismerése jellemzi, ezzel együtt azonban a pszichopaták és a szociopaták is fittyet hánynak minderre, és csak az önös érdekeiket nézik.
A pszichopata kifejezést a köznyelvben is gyakran használjuk, Pásztor Attila szerint nem is alaptalanul: a társadalmi versenyfutásban ugyanis könnyen lehet, hogy pontosan a fent említett tulajdonságaik miatt a szubklinikai pszichopátiás személyiséggel rendelkezők sikert érnek el, és a mindennapokban jól teljesítenek. A céljaik elérésében segítenek a „különleges” személyiségjegyeik, az úgynevezett sötét triádhoz tartozó személyiségzavarok, vagyis a machiavellista, narcisztikus és a szubklinikai pszichopata emberek sokszor magas beosztásban dolgoznak, és komoly sikereket érnek el a munkájukban. Pásztor Attila szerint ezek az emberek könnyen felismerik a többi ember igényeit a társas kapcsolatokban a munkahelyen is, és képesek kiszolgálni azokat, annak ellenére, hogy egyáltalán nem egyezik a mutatott személyiséggel a valódi arcuk.
Lobotómia, és ami maradt belőle
Az elmúlt évtizedekben arról is egyre több minden derült ki, hogy az agy mely területei milyen érzelmekért, illetve milyen érzelmek szabályozásaiért felelnek. Az amigdala felel például a morális döntésekért, az agresszivitásért, az érzelemfelismerésért vagy a haragért, a homloklebeny pedig az önkontrollért, a pszichopátiás tulajdonságokért és az antiszociális tendenciákért.
„A limbikus rendszer a felelős a különböző érzelmeink kialakulásáért, ezek az agytörzsi szerveink azok, amelyek meghatározzák azt, hogy kinek milyen indulati, agresszív késztetései vannak. A szürkeállománynak a frontális része, valamint a halántéklebenyi része felelős azért, hogy ezek a viselkedések milyen szabályzófunkciókkal vannak összekötve” – mondta a szakember.
Ezek az összefüggések hívták életre a pszichosebészetet, ami azt kutatta, hogy milyen alternatív kezeléseket lehetne az agyi területek stimulálásával, kiiktatásával végezni a visszaeső bűnözőkön. A módszer eredetileg Japánból indult, de az Egyesült Államokban, majd később a világ más területein is megjelent. Rendszerint önként vállalkozó elítélteken kísérleteztek, akiknek cserébe csökkentett vagy enyhített börtönbüntetést ígértek.
A pszichosebészet modernkori formáját Antonio de Egas Moniz portugál neuropszichiáter dolgozta ki az 1930-as évek végén – írja a Mindset egy cikke. Bár a pszichosebészet egy gyűjtőfogalom, legtöbbször mégis a leginkább ismert eljárást értjük alatta: a lobotómiát, vagy frontális leukotómiát, amelyek során Moniz lényegében átvágta az összeköttetést pácienseinek homloklebenye és alsóbb agyi központjai között, így enyhítve súlyosan pszichotikus vagy neurotikus tüneteiket.
A pszichosebészet hatására ugyan a bűnözők jellemzően nem követtek el több bűntettet, de ez egyben azt is jelentette, hogy „zombikká váltak”. Előfordulhat, hogy az eljárás ellenére ugyanúgy voltak agresszív gondolataik, de a viselkedésvégrehajtás hiányzott. A beavatkozás némely esetben ugyan sikeresnek bizonyult, leggyakrabban azonban személyiségbeli torzulást, súlyos elbutulást vagy teljes leépülést eredményezett.
Az eljárást még ma sem vetik el, persze nem olyan módszerekkel, mint korábban. A Mindset cikke szerint a pszichosebészet műtéti megoldásait ma lényegesen sterilebb, gondosabb és emberségesebb körülmények között végzik. A minden egyéb kezelésre rosszul reagáló betegek ugyanis mély altatásban vannak, az eljárás maga pedig alig különböztethető meg azoktól a precíz rutinműtétektől, amelyeket a gyakorlott agysebészek hajtanak végre. A súlyosan depressziós, szorongásos és kényszeres kórképek mindezeknek köszönhetően kifejezetten jól kezelhetőek ezzel a módszerrel. A lobotómiát mindenesetre még napjainkban is csak kísérleti jelleggel és csak elvétve alkalmazzák akkor, ha nincs más megoldás, s maga az érintett kéri a beavatkozást.
Ugyanígy elterjedtek a hormonkezeléses technikák is, amiket főképp a szexuális bűnözőkön alkalmaztak, és ugyanúgy kisebb büntetést, vagy az „átnevelő tábor” lehetőségét ajánlották fel számukra.
Társas lény az ember
Valamikor a második világháború környékén kezdtek el szakemberek arra is komolyabban figyelni, hogy egy egyén személyiségét nemcsak a saját agyának működése, az agyi területek alakja, illetve egyéb más fizikai szempontok határozzák meg, hanem az is, hogyan illeszkedett be a társadalomba, milyen társas kapcsolatokkal nőtt fel.
A második világháború után sok gyerek került árvaházba, náluk úgynevezett hospitalizációs szindrómát állapítottak meg, ami személyiségdeficittel jár, és visszafordíthatatlan állapot. „Mary Ainsworth a 70-es években fejlesztette ki azt az idegenhelyzeti kísérleti modellt, melynek eredményeképp leírta, hogy valójában a személyiség a kapcsolatban születik meg, és attól függően, hogy kinek milyen az első években a szeretett személyhez fűződő kapcsolata, alakít ki később is kötődési képességeket” – mondta Pásztor Attila.
Ainsworth négyféle kötődéstípust írt le, közülük a stabil kötődés a legegészségesebb, a dezorganizált kötődés pedig a legkevésbé: jellemző az ilyen emberre, hogy agresszív lesz, nem gyakorol impulzuskontrollt a konfliktusokat halmozó társas kapcsolati fejlődése hatására. „Ez a legnagyobb hajlamosító tényezővel bír a négy közül, mint rizikófaktor, mégpedig azért, mert az ilyen kötődésű személyek rendkívül alacsony frusztrációs toleranciával rendelkeznek, nem tudnak késleltetni, az indulataikat nem tudják kontrollálni, a viselkedésük nagyon szélsőséges, és
a szociális közegben is mint egy időzített bomba vannak jelen
– mondta a szakember.
A dezorganizációs kötődés során sérül az a képesség, ami a mentalizációt hozza létre. A mentalizációt körülbelül húsz éve írták le pontosan, azért felelős, hogy valójában képesek legyünk mások szemével vizsgálni a körülöttünk lévő dolgokat, és ennek megfelelően tudjunk tulajdonítani vágyakat, motivációkat a körülöttünk lévő személyeknek. Ezzel együtt képesek vagyunk megérteni, hogy a másik ember milyen mentális és lelki állapotban van, a cselekedeteinket ehhez hangoljuk.
A mentalizációt a profilalkotás is erősen használja, sokat segít a megállapításában annak, hogy egy bűnöző hogyan gondolkodhat. A legtöbb ilyen deviáns személy ugyanis képtelen a normakövetésre és a flexibilitásra, és a tettei ezen körülmények között értelmezendők.
