Egy közkeletű Baedeker-útikönyv arra figyelmeztette az utazókat, hogy semmiképpen ne júliusban vagy augusztusban látogassanak a szigetre, amikor a hőmérséklet elviselhetetlenül magas, az invázióra mégis éppen ezekben a hónapokban került sor.
„A nap vált a legkérlelhetetlenebb ellenségünkké – jegyezte fel egy kanadai hadnagy, Farley Mowat –, acélsisakjaink pedig kohóvá változtak.” A szigeten könnyen el lehetett kapni a maláriát, a vérhast és még jó pár más kellemetlen betegséget. „Az agyam úszott – emlékezett vissza Audie Murphy amerikai gyalogos –, a belső szerveim pedig remegve zörögtek. Végül nem bírtam tovább. Kidőltem a sorból, lefeküdtem az út szélén, és addig öklendeztem, amíg már úgy éreztem, a gyomrom is ki fog jönni belőlem.” A városokon kívül alig volt vezetékes víz, a folyók egy jó része pedig kiszáradt. A tájat kopár síkságok és végeláthatatlan hegységek, dombságok alkották, amelyeket rossz minőségű utak ritkás hálója kötött össze.
Kiütve a háborúból
A háború földközi-tengeri frontján 1943 július–augusztusa döntő jelentőségű időszaknak bizonyult. Mussolini uralmát megdöntötték, Szicília a szövetségesek kezére került, akik ezzel utat nyitottak az Appennini-félsziget elleni támadáshoz is. Mindezen eredmények ellenére a szicíliai invázió emlékezetét inkább a negatívumok uralják. Történészek sora kérte számon a szövetségeseken az inváziós terv hibáit, a lassú előrehaladást, és végül, de nem utolsósorban azt, hogy közel 40 ezer német katonát engedtek átkelni a Messinai-szoroson, akik aztán a további hadműveletekben is megnehezítették a dolgukat. Itt az idő, hogy ezeket a fanyalgó véleményeket egyszer és mindenkorra partvonalon kívülre tegyük.
Szicília inváziójáról eredetileg az 1943. januári casablancai konferencián született döntés, ahol a brit és amerikai katonai vezetők igyekeztek egy olyan stratégiát kidolgozni, amely meghozza a győzelmet a számukra a háború európai frontján. Ekkorra abban már biztosak lehettek, hogy Észak-Afrikában győzelmet arattak, és ugyan megállapodtak, hogy a következő évben megkísérlik az átkelést a La Manche-csatornán, komoly érvek szóltak egy szicíliai partraszállás mellett is. Ezzel a hadművelettel érnék el, hogy a szövetséges csapatok újra európai földön harcoljanak; felgyorsítaná Olaszország kiválását a háborúból (amennyiben erre az észak-afrikai események nem lesznek elegendők); és tovább szorítaná a Németország köré vont fojtogató gyűrűt.
Jelentős erők gyűltek össze Észak-Afrikában és a földközi-tengeri térségben, ezek nem ülhettek tétlenül, a következő tavaszra várva. A különböző bonyolult és részletesen kidolgozott megtévesztési kísérletek – amelyek között görögországi szabotázsakciók mellett az is szerepelt, hogy hamisított térképekkel ellátott holttesteket dobtak ki egy repülőből a spanyol partoknál – mind azt igyekeztek elhitetni a tengelyhatalmak vezetőivel, hogy a szövetségesek célpontjai Szardínia és Görögország lesznek, de a józan ész Szicília mellett szólt. Mussolini és tábornokai, valamint Albert Kesselring tábornagy, a földközi-tengeri német erők főparancsnoka is ezen a véleményen volt.
A kódneve: Husky
Szicíliát az az egyszerű tény tette ideális célponttá, hogy egy partraszálló hadművelethez elengedhetetlenül szükséges volt a légtér szinte tökéletes ellenőrzése. A célterület felett nemcsak a nagyobb hatótávolságú bombázóknak kell jelen lenni, hanem a vadászgépeknek is, hogy védelmező ernyőt vonjanak az inváziós flotta és a partraszálló csapatok fölé. A szövetségesek máltai és észak-tunéziai légibázisai voltak a legközelebb az ellenséges területekhez, ezekről pedig csak Szicília felett lehetett elérni ezt a célt, Szardínia és Görögország egyszerűen túl messze volt.
A Husky kódnevet kapó szicíliai partraszállás tervezése rögtön a casablancai találkozó után elkezdődött, de mire a hadművelet valódi előkészítésére irányuló parancsokat kiadták, a tervnek már nyolc különböző variációját dolgozták ki és vetették el. A kilencedik változatot 1943. május 3-án fogadták el. Lehengerlően bonyolult hadműveletről volt szó, amelyet úgy kellett előkészíteni, hogy a tervezőknek fogalmuk sem volt az ellenség várható reakciójáról, vagy arról, milyen német erőket irányítanak át Szicília védelmére. Az olasz csapatok meglepően jól harcoltak Tunéziában, és hatékonyan tartották fel a brit 8. hadsereget az északkelet-tunéziai Enfidaville-nél 1943 áprilisában. A szövetségesek attól tartottak, hogy Szicíliában esetleg még keményebben fognak harcolni, hiszen ekkor már olasz földön zajlanak majd a hadműveletek.
A sziget alakja, valamint a repülőterek és kikötők szétszórt elhelyezkedése is komoly fejtörést okozott. A szövetségeseknek valamilyen módon napi 6 ezer tonna utánpótlást kellett a szigetre szállítaniuk úgy, hogy a legjelentősebb kikötőkhöz a kezdeti időszakban nem férhettek hozzá. A légierő vezetői a mellett kardoskodtak, hogy a szárazföldi egységek haladéktalanul kerítsék kézre az összes repülőteret a sziget nyugati, déli és délkeleti részén is. A szárazföldi erők parancsnokai viszont minél keskenyebb frontvonalat akartak nyitni, hogy ott gyorsan döntő fölényre tehessenek szert. Röviden tehát a különböző haderőnemeknek egymásnak ellentmondó igényei voltak. Végül kompromisszumos megoldás született.
A britek és kanadaiak a délkeleti partokon érnek földet, és onnan egyenesen Siracusa, Augusta és Catania kikötői felé veszik az irányt, majd tovább nyomulnak Messina felé, amilyen gyorsan csak lehetséges. Az amerikaiak közben Gela környékén, a sziget déli partjainak nagyjából közepén szállnak partra. Ez azt jelentette, hogy a középső és a délkeleti részeken található repterek viszonylag gyorsan szövetséges kézre kerülnek, de a nyugati részen lévők jelentette fenyegetéssel a levegőből kell majd leszámolni.
A légtér urai
A szövetséges légierő elképesztően hatékonyan működött az invázió előtt és közben is. Ez volt az a pontja a háborúnak, amikor létrejött a bonyolult, de az ellenfelek számára rémisztően effektív együttműködés a döntő fölényre szert tevő szövetséges légierő, valamint a szárazföldi és haditengerészeti erők között. A bombázók folyamatosan támadták a reptereket, vasútvonalakat és utánpótlási vonalakat nemcsak Szicília területén, de messze a hátországban is, miközben a vadászgépek az ellenséges repülőkkel vették fel a harcot. 1943. július 10-ére a tengely légierejét gyakorlatilag harcképtelenné tették a térségben. A nyár folyamán a Luftwaffe összesen 3504 repülőgépet vesztett a Földközi-tenger térségében – csak összehasonlításképpen: ugyanebben az időszakban a keleti fronton 702 gépet.
A tervezéskor nem lehetett biztosra venni, hogy a légierő ilyen hatékonyan látja majd el a rábízott feladatot. A háborúnak e szakaszában a legfontosabb szempont az volt, hogy maga a partraszállás sikerrel záruljon. Visszavonulásról szó sem lehetett. Ez a megfontolás is fontos szerepet játszott abban, hogy Alexander tábornok (a tunéziai, szicíliai és később itáliai hadseregcsoport parancsnoka) egyetértett Montgomery tábornokkal (a brit 8. hadsereg főparancsnokával) abban, hogy elsődleges prioritást élvezzen minél több katona partra tétele, hogy gyorsan ki lehessen építeni egy megfelelő méretű hídfőállást, és az ellenségnek ne legyen semmilyen esélye hatásos ellentámadást indítani.
Ez viszont újabb kompromisszumokkal járt, mert hiába halmoztak fel a szövetségesek lenyűgöző létszámú katonát és utánpótlást a térségben, a szállítási kapacitás, valamint a partraszálló hajók száma véges volt. Sok katonát csak a járművek számának korlátozásával lehetett partra tenni – az olyan járművekével, amelyek aztán gyorsan Catania felé és tovább szállíthatták volna a katonákat. Végül 160 ezer embert tettek partra – többet, mint az egy évvel későbbi D-napon –, mellettük 14 ezer jármű ért partot, a hadműveletet pedig 2590 vízi jármű és 3462 repülőgép támogatta.
Felfúvódott testek
A valóságban a partraszállás simábban ment, mint várták. Mindennek voltak azonban következményei. Mivel az első hullámban megérkező csapatoknak nem volt annyi járművük, hogy a brit csapatokat gyorsan északra szállítsák, a katonáknak gyalog kellett előre nyomulniuk a rekkenő hőségben, amíg a járművek a következő napok során meg nem érkeztek – és gyalogosan természetesen lassabban haladtak, mint ha gépesítve közlekedtek volna. Az így elvesztett időben a szicíliai német erők utánpótláshoz jutottak, és az ellenállásuk következésképp jóval keményebb volt. A Husky hadművelet esetleges kudarcának elkerülése azonban jóval felülírta a gyors haladás igényét.
Az a lassúság, amellyel a szövetségesek haladtak, máig árnyékot vet a hadműveletben részt vevők teljesítményére. Miközben az olasz ellenállás összeomlott, a németek erősítést kaptak, és stabilizálni tudták helyzetüket, rendezetten visszavonultak a szigeten előbb nyugat–keleti irányba, majd Messinához közeledve az adottságoknak megfelelően szűkülő, kijelölt védelmi vonalak sorozatába. A cataniai síkság, majd egy sor magaslati városka kegyetlen harcok színterévé változott.
A holttestek felfúvódnak, legyek rajzanak a véráztatta egyenruhákon
– írta egy német katona, Hanns Cibulka. Különösen kemény küzdelem zajlott a cataniai síkság stratégiailag megkerülhetetlen pontján álló Primosole-hídért. David Fenner hadnagy az itt folyó harcokról írta, hogy „a levegő megtelt rothadó testek, robbanószerek, füst és citrom szagával, utóbbit a cafatokra lőtt citrusligetek árasztották magukból”.
A németek kimentették a katonáikat
A síkságtól nyugatra és északra a brit, amerikai és kanadai csapatok arra kényszerültek, hogy egyik magaslati városkából a másikba araszolva szorítsák vissza a németeket, minden ilyen településért herkulesi küzdelmet vívtak, a városokat pedig füstölgő romokká változtatták. Rengeteg civil is az életét vesztette a harcokban, tömegek kényszerültek menekülni otthonaikból. De mindezt a szövetségesek olyan gyorsan csinálták, amennyire a terep- és utánpótlási viszonyok engedték.
Augusztus elejére a németek fő védelmi vonalát, a Hauptkampfliniét áttörték, és a Troinánál álló amerikaiak, valamint a Centuripénél álló britek a következő védelmi vonalat kezdték támadni. A tüzérségi és légi fölény a földhöz szögezte ugyan a németeket, de a győzelmet a nehéz terepen harcolni kényszerülő gyalogságnak kellett vérrel-verejtékkel kivívnia. A németeket végül augusztus második hetére sikerült az Etna mögé visszaszorítani, de a sziget északkeleti csücskének keskenyedése lehetővé tette számukra, hogy az egyre rövidülő frontot elég ideig tartsák ahhoz, amíg erőik nagy részét sikeresen evakuálni tudják. Ugyan 35 569 német és 62 ezer olasz katona kijutott a szoruló hurokból, a németek közül csak 25 ezren tartoztak a ténylegesen harcoló alakulatokhoz, és a Szicílián bevetett négy hadosztályuk rettenetes állapotba került a harcok végére.
A háború története azonban azt mutatja, hogy az ilyen evakuálások nagyrészt sikerrel zárultak. Dunkerque-nél 338 ezer szövetséges katonát mentettek ki; a bevetett 46 ezerből 42 ezer brit katonát sikerült evakuálni Görögországból 1941-ben, és nem sokkal később a Krétán állomásozó 32 ezer szövetséges katonából is 19 ezren el tudták hagyni a szigetet. A háború legvégén a németek kétmillió katonát és civilt szállítottak el Kelet-Poroszországból és Danzig (Gdańsk) környékéről, miközben a Vörös Hadsereg már Berlin felé nyomult előre.
E mentőakciók egyikét sem egy olyan keskeny tengerszoroson keresztül bonyolították le, mint a messinai. A két part közötti távolság itt alig több mint 3 kilométer, és a Messinai-szoros ráadásul komolyan meg is volt erősítve, a két oldalra összesen 333 légvédelmi üteget telepítettek (míg az egész normandiai partszakaszon 135 ilyen volt). Lehetetlen lett volna megakadályozni az átkelést, és a megmenekült német katonák amúgy sem befolyásolták érdemben a további hadműveletek alakulását.
A teljes cikk – és annak kifejtése, mi volt az az 5 lecke, amit megtanított Szicília a szövetségeseknek a D-nap előtt – a BBC History magazin új, márciusi számában olvasható.
